Tamás fiam több éve unszol már, menjek vele és a barátaival egy szigetközi evezőstúrára. Évek óta nyár elején ott töltenek pár napot evezéssel, horgászattal, lelkesen mesélte az átélt élményeket. Eddig csak az ott készült fotókat nézegettem, de szerencsére a hétvégén végre elindulhattam én is a várva várt túrára.
A tervezett időpontot az áradás és a rettenetes esőzés miatt két héttel későbbre kellett halasztani, ezzel még fokozva a várakozást. Szombaton végre elindultunk öten, csurig pakolt kocsikkal. Minden kedvelt horgászmódszerre felkészülve, a gombostűnyi helyeket is kihasználtuk a csomagtartókban. Az út, amit már oly sokszor megtettem munkám során, most hosszabbnak tűnt. Mosonmagyaróváron kicsit megálltunk csali és apróságok beszerzése miatt, aztán onnan már csak negyedóra és megérkeztünk Doborgazszigetre. A srácok a kiszemelt lakhelyünket kempingnek hívták, bár csöppet sem hasonlított egyetlen általam kempingnek ismert helyre sem az a füves terület, amin hétvégi szállásunk volt.
Semmi extra, egy csendes, madárfüttyös, autók elől lekerített terület szépen nyírt fűvel. Senki a környéken, csend és csak csend. Madárének, a víz csobogása és néha a víz felől hallható halugrás, rablás hangja. Ez kellett a városi zajokat már megszokott és azt örömmel nélkülöző fülünknek! Nem sokkal megérkezésünk után szívélyesen üdvözölt minket a kemping tulajdonosa. Minden információval, pecatanácsokkal ellátva jó pihenést kívánt. Meglepően közvetlen és barátságos fogadtatás, a tegeződés, már előlegezte a szigetközi emberek vendégszeretetét.
Bárkivel beszélgettünk, mindenki szívesen állt szóba az idegenekkel, és segített, mindent elmondott, amit csak a vízről és a halakról tudni lehet. Nagyon érdekes dolog, hogy senki nem titkolta a jó halas helyeket, szinte mindenki ugyanazt mondta: itt harcsára, ott domolykóra, amott pedig balinra lehet számítani.
Kisvártatva megérkeztek az előzőleg telefonon megrendelt hajóink, helyszínre szállítva, pontosan! Már csak a második sátor felállítása választott el minket a várva várt horgászattól.
Természetesen ezt a dolgot a fiatalokra hagytam. Míg ők „építkeztek”, egy hatos spiccbottal próbáltam meghorgászni a rohanó vizet. Egy hatgrammos úszóval, csonti csalival kezdtem. Nagy volt a sodrás, egyáltalán nem lehetett megtartani a szereléket. Ráhúztam az eresztékre 30 centit, az ólmozást pedig kettéválasztottam fenékre téve az előkét és az ólmozás felét. Nem vártam nagy csodát a dologtól, de már nagyon kellett horgásznom. Keszegekre számítottam, de az első kapás már ismerős volt a dunai pecákból, természetesen géb kapta el a csalit. Mint a turbina pörgött a tenyeremben a megszeppent kis útonálló. Az első szigetközi halam, jobb lett volna, ha valami nemesebb fajtából származik, de így hozta a sors. Még két fajtársa követte.
Időközben felépült az ideiglenes lakónegyed, két sátorból álló kis falu a kis faluban. Az otthonról hozott elemózsiából gyorsan megebédeltünk, a friss vidéki levegő igen jó étvágyat csinált. Tekintettel arra, hogy ketten még soha nem ültünk kenuban, egy kis alaptanfolyamot rögtönöztek a tapasztalt vízenjárók. Az értékes felszerelések a parton vártak, míg mi, zöldfülűek gyakoroltunk, szoktuk a vizet és a kenut. Szerencsére a ladikozással szerzett kevés tapasztalat sokat segített nekem a gyorsabb és labilisabb hajó irányításában. Itt szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy ez a víz nem játék, nagyon veszélyes helyeken is jártunk, szinte méterenként változik a sodrás erőssége, iránya. A sok mellékág befolyásánál a vízmozgás meglepetéseket tud okozni, a tapasztalatlanság esetleg borulással is járhat. Az első alkalommal mindenképpen tapasztalt hajóssal érdemes tanulgatni az evezést. Minden felszerelést érdemes a kenuhoz, kajakhoz rögzíteni, a mentőmellény pedig életet menthet.
Első túránkat nyúlfarknyira terveztük, talán 4-500 métert lapátoltunk felfelé, árral szemben, és már meg is érkeztünk az első bevetés helyszínére. A szerencsés vízállásnak köszönhetően pont ideális horgászhely várt ránk.
Kikötöttünk, a kenukat biztonságosan rögzítettük és már kézben is voltak a botok, kezdődhetett a horgászat! Mivel egyikünk sem profi pergető horgász, nem számítottunk nagy sikerre. A nem hétköznapi sodrás miatt más módszer alkalmazása szinte elképzelhetetlen volt.
Egy sóderszigeten kötöttünk ki, ami pár centivel emelkedett a víz színe fölé, megtörve a folyóág sodrását és kettéosztotta a vizet maga körül.
Nagyon sok felszíni rablást láttunk, néha szinte forrt a víz, repültek a snecik ijedt menekülésük közben. Az első hal sem váratott sokáig magára, Csabi negyedik dobásra szépséges balint akasztott, majd fárasztott ki.
Sajnos a halak súlyát csak becsülni tudtuk, mert a mérleg a kocsiban maradt. Nem is írok súlyokat, a méreteket a képeken meg lehet becsülni.
Aztán nemsokára Peti szája is mosolyra görbült, domolykó ficánkolt a körforgó hármashorgán. Csodaszép hal volt!
Nagyon érdekes, hogy az összes kapás a sodorvonalban történt, sokszor 30 centiméteres vízben, időnként a lábunktól fél méterre is raboltak a halak. A kristálytiszta vízben láttuk, ahogy követik a ragadozók a villantót. Fantasztikus élmény volt ennyire közelről megfigyelni a kedvenceinket.
Az élménydús horgászat közben rohan az idő - észre sem vettük, és szinte ránk esteledett, már a nap sem égetett annyira. Megéheztünk, a halak viszont kezdtek jóllakni, ritkultak a rablások és a kapások is. Kieveztünk a táborunkba egy jót vacsorázni. Négy halat megtartottunk, mert a szigetközi halak íze páratlan, főleg roston sütve kitűnő. Este Petivel visszaeveztünk a kis szigetre - arra gondoltunk, míg a többiek a halak pucolásával, filézésével foglalatoskodnak, mi még dobunk párat.
A háromnegyed órás pergetés két domolykót eredményezett, végre én is fogtam igazi halat a Szigetközben, csodaszép domolykó ficánkolt a körforgómon. Sajnos fotó nem készült róla - nem vittem ki a fotó miatt a partra, rögtön szabadon engedtem. Jó volt nézni, amint villámgyorsan elúszik a sodrásban. Peti is fogott még egy domit a nap lezárására, ez is tovább riogatja a fehérhalakat.
Mikor kikötöttünk, már ínycsiklandozó illatok terjedtek a parton, sült a finom vacsi a parázson, még nekem is, aki sosem eszik halat, összeszaladt a nyál a számban.
Estére benépesedett a part, hívatlan vendégek érkeztek több százával, szúnyogok zümmögtek mindenfelé. A levonult árvíz által hátrahagyott pocsolyák biztosítottak bölcsőt e vérszívóknak. Voltak is bőven, a legjobb ellenszer sem tudta őket távol tartani, de ez az egy kellemetlenség, ami történt velünk a túra során. Egy horgásznak ezt be kell vállalni a sok jó élmény érdekében. A vacsora és a sörözgetés után fáradtan, álmosan tértünk nyugovóra a sátrakban. Hamar csend lett, ahogy leért a fejünk a párnára, már aludtunk is.
Másnap reggel 4-kor már kidobott az ágy - a többiek húzták a lóbőrt, de nekem kipattant az álom a szememből. Csodás hajnalra ébredtem, kellemes volt az idő, az erdei illatok és a madárkórus rögtönzött zenéje a szabad és vidám életről szólt. Selymesen surrant a víz a folyóban.
Az apró halak karikákat varázsoltak a víz tükrére. Szinte brutálisan zavaró volt a sátor cipzár hangja a csendben. Próbáltam csendben eltávolodni az alvóktól, de ez sosem sikerül rendesen. Csaptam kis zajt, de senki nem emlegette később. A tábori fémbögréből már a parton kortyolgattam reggeli kávémat, és néztem a vizet még álmosan.
Annyira szép tud lenni a természet, a csobogó víz, a halak ugrása szinte belekiált a csendbe. Két felszálló hattyú hatalmas zaja vonta magára a figyelmet, a vízen rohanva, esetlennek tűnő szárnycsapásokkal igyekeznek elszakadni a víztől és felemelni hatalmas testüket a levegőbe. Suhogó szárnyakkal húztak el pár méterre tőlem.
Egy feeder- és egy pickerbotot szereltem fel, 50 grammos tányérólommal próbáltam leküzdeni a sodrás erejét, 10-es és 12-es horgot kötöttem a 16-os zsinórra.
A csali csonti, pinki és giliszta volt. Gondoltam, nem megyek messzire horgászni, ha felkelnek a többiek, egy hosszabb túra vár ránk ma. A kemping partjánál dobtam be a szerelékeket és vártam a kapást. Etetni meg sem próbáltam, hiszen a tányérólmot kis úszóként tolta ki a víz a sodorvonal szélére, majd ott letette kis időre, aztán még tovább lökdöste. Kapásom nem volt a másfél órás feederezés alatt, vagyis nem vettem észre a folytonos spiccmozgás miatt, a csalit párszor azonban lelopták a halak.
Reggelire sonkás, szalonnás, hagymás rántottát készített Tomi helyi alapanyagból, bográcsban, hm… nagyon királyi kaja volt.
A „helyi erők” tippjére hallgatva elindultunk a Jegenyési-bukó felé hegymenetben, teljes felszereléssel. Minden botot, csalit, etetőt bepakoltunk a kenukba. Akkor még nem gondoltam, hogy a háromnapos túra legszebb élményei várnak rám. Folyásiránynak felfelé eveztünk, Viktor volt a felderítő, ő a gyorsabb kajakkal időnként előresietett a terepet felmérni.
Mivel ezen a vízen nincs állandó vízállás, naponta változik minden. Vannak időszakosan hajózható részei, amiket csak magasabb vízállásnál lehet használni. Ha nincs elég víz, jön a cipelés, sokszor a zárások és a bedőlt fák miatt át kell emelni a kenut és a rakományt is. Többször kikötöttünk és a térképeket nézve kerestük a megfelelő utat célunk felé. Csodálatos vadvizeken jártunk, ilyet eddig csak a tévé természetfilm-csatornáin láttam.
Ámultam, ilyen is van Magyarországon!? Elárasztott erdőkben, álló vízen és kanyargós, gyorsfolyású részeken vezetett az utunk. Olyan érzésem volt, mintha meseországban járnánk. Szarvasok hűsítették magukat a vízben, különböző madarakat láttunk a fák ágain, a levegőben vagy épp a víz hátán ringatózva - nagyszerű élmény volt!
Az egyik kanyar után egy bedőlt fa parancsolt megálljt a csapatunknak. Az elmúlt napok viharát már nem bírta a vén fűz és beledőlt a keskeny folyóágba, teljesen lezárva azt. Tanakodtunk sokáig, hogyan tovább, visszafordulni abban a sodrásban a mi gyakorlatunkkal veszélyes mutatványnak tűnt, átemelni szinte lehetetlen volt a majd kétméteres meredek part miatt. Se a fa alatt, se a fa felett nem tudtuk a kenukat áttuszkolni az akadályon. Szerencsénkre érkezett egy arra evező, nálunk jobban felkészült kenus, kérés nélkül segített nekünk. A tőle kapott fűrésszel elvágtuk a fa egyik ágát, az így keletkezett helyen már át tudtuk emelni a hajókat és folytathattuk az utunkat, immár lejtmenetben. Úti célunk közelségét jelezte a zárás morajló hangja, és az utolsó kanyar után már láttuk is az iszonyatos tömegű vizet, ahogy a csak pár centi szintkülönbségen átbukik.
A hajókat biztonságba helyeztük a parton és megpróbáltunk fogni párat a helyi horgászok által emlegetett 2,5 kilós domikból. Sajnos ez a mutatvány nem hozott sikert, a zubogó össze-vissza folyó vízben képtelenek voltunk kapást kicsikarni, sőt még a csalit megfelelően vezetni sem lehetett. Mint utólag kiderült, a bukó alatt kellett volna próbálkoznunk, ahol már lelassul a víz, de azt a részt szárazon nem tudtuk elérni, a bukón pedig egyikünknek sem volt bátorsága áthajózni.
Így hát halfogás nélkül tértünk vissza a táborunkba. Ebéd után a már jól bevált sóderszigetet vettük célba. Meglepődve vettük tudomásul, hogy a szigetnek se híre, se hamva, víz alá került az egész. Csak a vízinövények árulkodtak arról, hogy itt egy kis szigetecske létezik.
Ez a kis áradás azonban nem tudott minket eltántorítani a horgászattól, térdig a vízben állva horgásztunk. A jéghideg vizet hamar megszokta a lábunk, de a borsó nagyságú kavicsok nyomását még most is érzem a talpamon, pedig volt rajtam vízálló cipő, de a sodrás hamar telecsempészte a lábbeliket kaviccsal. Ha valaki ide tervez túrát, feltétlenül vigyen magával jól záró, vízálló cipőt, nélkülözhetetlen tartozéka az evezésnek és a horgászatnak is.
Az áradás hatására nemcsak a kis sziget tűnt el, hanem vele a rablóhalak is máshol keresték betevő snecijüket. Ezen a napon csak egy balint és egy domolykót adott a folyó ötünknek.
A nap lezárására felkerestük a kempinghez tartozó, attól 150 méterre székelő „kocsmahivatalt”. Itt volt a kemping vizesblokkja, éjjel-nappal rendelkezésünkre állt a zuhanyzó és a többi nélkülözhetetlen öblítős helyiség.
Egy jó hideg sörital mellett megnéztük a zajló foci-vb aktuális meccsét, majd mint a jó kisgyerekek, ágyba bujtunk.
Nem egyszerű éjszaka várt azonban ránk: rettenetes vihar, szél, szakadó eső és 1-2 másodpercenként villámlás és dörgés. Igencsak közel csapkodott hozzánk az Istennyila! Éjjel 3 körül realizáltam a helyzetemet, nem álmodom, hogy úszom, tényleg vizes a szivacs alattam, a takaró felettem. Befolyt a víz a sátor általam használt részébe.
Szállásomat áthelyeztem a kocsiba, rettenet jót aludtam :-)
Reggel a szokásos ceremóniák után (reggeli, kávé stb.) ismét a vízen talált minket a nap. A folyó még pár centit rátett a vízállásra, és kétszeres sebességet az áramlásra. Jó egy órát dobáltuk még a vasakat, a fahalakat, gumihalakat, de sajnos érdeklődő nem akadt a produkciónkra.
Mire kikötöttünk, megszáradtak a sátrak, összepakoltunk, közben megérkezett a tréler a hajókért és fájó szívvel búcsút intettünk a Szigetköznek. De csak egy kis időre, mert ide biztosan sokszor fogunk még eljönni, a csodából sosem elég!
A végén pár infó az árakról:
4 személyes kenu (evezővel, mentőmellénnyel): 2500 Ft/nap
Sátorhely: 800 Ft + IFA /nap/fő
Napijegy: 1200 Ft/nap
Sör a kocsmahivatalban (0,5 l):199 Ft! Jéghideg! :-)
A közelben alapvető élelmiszereket árusító kis ABC van.
Írta: Bodnár Gyula
Fotók: Tamás, Peti, Csaba, Viktor és Gyula
