Bolognai botos „finomságok” 2. rész

Bolognai botos „finomságok” 2. rész

Az előző részben megismert Nevis bolognai bot család egyik tagját kiválasztva indult Polyák Csaba az éles dunai bevetésre. Bizsergett már a tenyere, hogy élőben is megtapasztalhassa, miként „muzsikál” éles helyzetben az új boló. A horgászatra kijelölt napon az időjárás finoman szólva sem volt ideálisnak nevezhető, de ugye ezt Csabánál már megszokhattuk… :) Számos, a módszer gyakorlását nehezítő körülményt kellett leküzdenie, de a kihívásokkal teli horgászatok során különösen sokat lehet tanulni, tapasztalni. A felmerülő problémák sikeres megoldása később, ideális körülmények között csak javunkra válhat.

Átadom a szót Csabának - lássuk, miként birkózott meg a feladattal?!

A horgászat helyszínéül választott Duna-szakaszra tekintélyes, 5 méteres vízmélység és erős sodrás volt jellemző. A partoldalt - mint az sok helyen jellemző - itt is kőszórás védte, és terebélyes fák borultak a horgászhelyek fölé. A fogható halak közül a nagytestű dévérkeszegekre lehetett legnagyobb számban számítani, de márnák és pontyok felbukkanása sem okozhatott meglepetést. Ezeket a körülményeket figyelembe véve a Nevis bolognai bot család legerősebb tagját, a Nevis Sensor 7 méteres tagját választottam a halak elleni küzdelemhez. Ez az a bothossz, amivel - kevés kivételtől eltekintve -, sehol nem fogunk zavarba jönni.

A Nevis család legerősebb tagját választottam

Mivel igen erőteljes sodrásra kellett számítanom, a bolognaizáskor ritkán alkalmazott 20 grammos Cralusso Bolo úszót választottam, amit kicsit túlsúlyoztam. Az ólmozást úgy alakítottam ki, hogy horgászat közben variálható legyen. A nagyobb főólmot több kisebb söréttel egészítettem ki. Alapesetben ezeket egybehúztam, de ha úgy adódott, az ólomsöréteket szétosztva tudtam alkalmazkodni a halak kapókedvéhez.

Az ólmozásom, itt egybehúzva

A bolognai módszer esetén a lassú úsztatás, a visszatartás, illetve ezek kombinálása a leghatékonyabb fegyver. A megfelelő úszóméret kiválasztása ezért ennél a módszernél különösen fontos. Nem szerencsés sem alul-, sem felülbecsülni az úszó méretét. Pontos táblázattal nem tudok szolgálni, sok-sok horgászat során kialakul mindenkiben az a képesség, hogy meg tudja becsülni a víz mélységéhez és erejéhez megfelelő úszóméretet. Kezdetben ne legyünk restek akár újraszerelni, ha nem sikerült elsőre eltalálni az optimális méretet!

Már az előző részben is említettem, hogy a módszer gyakorlásához nincsen szükség nagyméretű orsóra. Elegendő egy 25-30, maximum 35-ös méretű orsó, ami azonban lényeges, az a precíz, finoman hangolható fékrendszer. Hogy ez a fék elöl vagy hátul van, mindenkinek hite szerinti választása. Én egy 30-as méretű Nevis Legacy FD-t tettem az orsótartóba, aminek a dobjára 16-os Nevis Legacy damil került.

Bolognai botra nem kell nagy orsó!

A felszerelés harmonikus összeállítása azonban semmit sem ér, ha nincsen megfelelő jelentkező a felszerelés teszteléséhez. Ehhez etetni kell. A halaknak szánt csalogatóanyag összeállításánál a leggyakrabban jelentkező dévérkeszegek ízlését igyekeztem kiszolgálni. Az összeállított keverékem „lelkét” két VDE etetőanyag adta. Az egyik a VDE River Ace névre keresztelt, édeskés, fűszeres ízű etetőanyaga. Finom szemcsézet jellemzi, ezért érdemes fokozatosan, több lépésben felvizezni. Kellően tapad, további nehezítő és tapadást segítő adalék nélkül lassú folyású csatornákon, de akár állóvizeken is jól működik. A másik etetőanyag egy régi kedvencem, a VDE Record Silver. Sós íze miatt elsősorban a nagytestű dévérek kedvence, sok szép fogást köszönhetek neki. Fűszerezettsége jól harmonizált a másik etetővel, így csupán egy flakon VDE dévéres aromát adtam a 2-2 zacskónyi etetőanyaghoz. Mivel a víz húzós és mély volt, további nehezítésnek folyóvízi agyagot és mosott kavicsot adtam a keverékhez.

A keverékem lelkét adó etetőanyagok és a hozzájuk passzoló aroma
Az etetőanyag - itt még a nehezítők nélkül

Az izzasztó keverés végén még búzát, csemegekukoricát és forrázott csontit adtam a keverékhez, hogy a halaknak legyen miért az etetés környékén keresgélni. Az etetőanyag bekeverését egyébként még előző este elvégeztem, így a hajnal már a kövezésen talált. Sajnos nem túl szép kilátásokkal kezdtem a horgászathoz. A távolban esőfelhőket sodort a szél, csak idő kérdése volt, hogy ezek a fejem fölött összeálljanak. Horgászhelyem kialakításánál figyelnem kellett a fejem fölötti ágakra, a csúszós kövekre, illetve arra is, hogy előttem lehetőleg akadótól mentes legyen a meder. Ez utóbbiról próbaúsztatásokkal győződtem meg. A bolognai botos módszerhez szerencsére nem kell sok cucc. Egy dézsa etetőanyag és egy kis válltáska az apróságoknak minden, így ha a kiszemelt helyen a horgászatot ellehetetlenítő akadályra bukkanok, pillanatok alatt odébb költözhetek.

A fáktól csak oldalról tudtam belendíteni a szerelékem

A mélységet szintén a próbaúsztatások során állítottam be úgy, hogy az egybehúzott ólmozásom épp csak súrolja a medret, míg a hosszú (akár 70-80 cm-es) előkém már érintse, adott esetben elfeküdve azon kínálja fel a csalit. A fejem fölé boruló fák miatt a fej fölüli dobás most szóba sem jöhetett, így oldalról kellett dobnom. Mivel szükségtelen volt messzire horgászni, a 11-13 méterre található kőlábat így is kényelmesen elérhettem. Az egyik úsztatásnál egy kis vándorkagyló csimpaszkodott a horgomra, egyértelmű bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy a horgom jó helyen kínálja fel a csalit.

A kagyló is mutatta, hol kopog végig a horgom

Szerencsére a terep tisztának bizonyult, így bedobhattam az alapozásra szánt 15 kétkezes, súlyos gombócot. Ezeket kicsit a horgászhelyem alá dobtam, hogy ott fejtse ki hatását, ahol a bevetett szerelékem „harckész” állapotba kerül. Gyakori hiba, hogy a sodrás miatt sokan maguk fölé etetnek, mondván, a víz lehozza a bedobott etetőt. Ez igaz, azonban egy kellően nehezített, és „tapadó” etetőanyag ott ér le, ahol azt bedobtuk. Az oldódás során leváló szemcsék mutatnak majd utat a halaknak, és mintegy sávot húzva csalogatják a folyók téli tartalékot gyűjtögető éhezőit.

Inkább magunk alá, mintsem magunk fölé etessünk!

Akik ismernek, már megszokták, hogy ha én horgászom, akkor bátran lehet ítéletidőre számítani. Most sem hazudtoltam meg önmagam, így mire kivilágosodott, eleredt az eső és felerősödött a szél. Ezek külön-külön is bosszantó kísérői a bolognai módszernek, hiszen a vizes botra könnyen feltapad a vékony zsinór, a szél pedig a dobást nehezíti meg, de együtt már igazi kihívást jelentettek. A bot nyelének csúszásmentes bevonata jó szolgálatot tett, és egy pillanatra sem bántam meg, hogy a Nevis család legerősebb tagját, a Sensort választottam.

A kézre álló, csúszásmentes nyél jó szolgálatot tett

Az első néhány úsztatás ugyan csak ismerkedésre volt elegendő, de idővel, ahogy az etetőanyag „dolgozni” kezdett, előbb tenyeres, majd egyre szebb dévérek hajtogatták a botot. A horgászat során kétféle módon kínáltam fel a csalit. Volt, hogy szabadon úsztatott szerelékkel csaptam be a halakat, ekkor a bevetett szereléket folyamatos kontroll alatt tartva, nyitott felkapókar mellett hagytam szabadon sodródni.

A nyitott felkapókarral történő úsztatásnál a bevágáskor azért figyeljünk!

Ez a technika az apróbb, tenyeres keszegeknek tetszett, csupán egy szép jászkeszeg volt üdítő kivétel. A másik technika az ezúttal jobbnak bizonyuló a visszatartás volt. A Cralusso Bolo úszó lehetővé tette, hogy a szerelékem a visszatartás során ne sodródjon ki, hanem végig az etetési sávban haladva, ott meglassítva, néha teljesen megállítva ingerelje kapásra a vén folyó lakóit. Az öreg dunai dévérek értékelték leginkább ezt az igyekezetemet. Legtöbbször úgy jelentkeztek, hogy az úszót szinte kitolták a vízből. A Nevis Sensor bolognai bot jól végezte a dolgát: megvolt benne a kellő lágyság ahhoz, hogy a dévérek ne tudják magukat „letépni” a horogról, és megvolt a kellő erő is, ha a sodrásba feküdt halat kellett kikormányozni a part közelébe.

Erő és könnyedség jellemezte a botot

A rossz idő ellenére szépen csipegettek a halak, csak akkor hagytak faképnél, ha megfeledkeztem az etetőanyag időbeni pótlásáról. A ráetetés ütemét érdemes a halakhoz, illetve a hajókhoz igazítani. A halakhoz könnyű, hiszen ha szépen eszik a hal, rögvest csökken az érdeklődés, ha fogy az utánpótlás. A hajókhoz már nehezebb. Ahol én horgásztam, a parthoz egész közel húztak el a nagyméretű uszályok, melyek után szinte újabb alapozást kellett végeznem. Ha erről megfeledkeztem, rögtön üres percek vártak rám.

A hajók elhaladása után etetni kell!
Klasszikusnak mondható dunai csalétek

A legnépszerűbb csalinak a csonticsokor bizonyult mint klasszikus, elmaradhatatlan dunai csalétek. A márnák nem tették tiszteletüket, ahogyan a pontyok is tüntetőleg távol maradtak, ennek ellenére a szebbnél szebb dévérekkel jól elszórakoztam. Az időjárás azonban nem nézte jó szemmel a szórakozásomat, és ezt egyre gorombább módon adta tudtomra. A bugyborékos esőtől, a viharos, ernyőt törő szélig bezárólag mindent felvonultatott ellenem.

A körülmények nem voltak ideálisak

A vízszintesen hulló esőnél feladtam az elemekkel folytatott küzdelmet. A csúszós kövezés, a hosszú karbon bot nem túl jó barátok, és az én csontjaim sem törhetetlenek, így sajnos a tervezett idő előtt be kellett fejeznem a horgászatot.

A horgászat azonban így is meggyőző volt. A Nevis Sensor azt adta, amit elvárhattam tőle. Élménydús horgászkalanddal, szép terítékkel és kellemes emlékkel lettem gazdagabb. Azt gondolom, ezekért érdemes horgászni!

Egy szép jász úsztatva
A dévérek a meglassított csalit kívánták meg

(X)
Írta: Polyák Csaba (csabio) és Döme Gábor
Fotó, videó: Takács Péter

* Amennyiben nem jelennek meg a kommentek, úgy szükséges a böngészőben bejelentkezni a Facebook profiljukba!

10másodperc múlva átirányítunk a fizetési felületre.