Nyár derekán

Pirkadt. A júliusi kánikulának harmatcseppnyi nyomát sem éreztük, amint a didergős szürkületben sajátosan illatozó káposztás, dúsan burjánzó gazos, majd a mellig-fejbúbig, sőt annál is magasabbra nyújtózkodó útszéli napraforgók mellett elcaplattunk a nyársor mögött szégyenlősen szendergő Tisza irányába. Kávé nélkül is kellően felfrissültünk a pár ezer lépésnyi határ-átkelés közepette, azon a határon, ami a civilizációt elválasztotta a vadontól. No, nem egy ősi dzsungelt kell elképzelnünk, hanem a földek mellett rendben tartott, kaszált, tisztított, mégis a fővárosi kőrengeteghez szokott szemnek üdítően zöldellő, nyúl-, őz- és vaddisznó látogatta ártéri környezetet.

Csalánnal, szederrel övezett sövényen, esős időben terepjárók számára sem (mindig) járható úton igyekeztünk a finoman homokos fövenyre, ahol fényes nappal lármás strandolók (és az itt is jelen lévő eszement vízi száguldozók) borzolták a nyugalomra vágyók idegeit, ám a napnak ebben a csipásan korai időszakában olyan áhítatos „csend” fogadott, amibe a madárdal bőven belefért, sőt hozzá tartozott. A tollas nép addig adott hírt magáról, amíg ezen a forróság előtti kellemesen enyhe hajnalon lehetett. A halak persze most is hallgattak, mint mindig.

A felszín néma, de mit rejt a mély?

Nem nagyon mutatták magukat, csak tessék-lássék bökött egy-egy tétova karikát az izgágább uszonyosok némelyike. Én is jelet adtam a víz felszínére, de ez felért egy merénylettel: hűséges kenyérzsákom bombaként csapódott 5-6 méterre, flakon-bójájával jóváhagyón intve a villámgyors merülés előtt. Már-már elnézést kértem a tőlem folyásirányban lefelé tyúkröppenésnyire picker- és feederbázisát létesítő cimborám felé, de tudtam, nem kell őt sajnálni, retteghetnek tőle (is) a halak.

Önbizalmunk az előző nap délutánja révén is dagadozott. Nem véletlenül. Aznap dél körül érkeztem vonattal; időben, csak éppen a csüggesztően lassú tempónak, illetve a poshadt-fülledt hőségnek hála, pilledten. Ezt az állapotot sikerrel orvosolta pompás ebéddel a házigazda kedves neje, Hajni, és természetesen (kiadós sziesztát követően) horgászattal is tetézni kellett a jót.

Vendéglátóm botjai és rutinja társaságában

Bármennyire is berzenkedem a fenekezéstől (kivéve, ha a sokat szidott, és még többet dicsért Dunán menyhalas cuccal kell az alkalomhoz illőn megjelennem, per pillanat hosszú hónapok múltán), ezúttal idomultam a helyi viszonyokhoz. De nem eléggé. Szomszédom tudta, mitől döglik a légy, gubancgátlóval megtoldott, hosszú horogelőkés, etetőkosaras cókmókja csak abban tért el az enyémtől, hogy én nem biggyesztettem rá azt a „szívószálas” vackot (a műanyag gyöngyről, forgókapocsról nem is beszélve). Aztán csak pislogtam, mint az üregi nyúl, amikor vendégségbe érkezik hozzá a róka. Amíg ő pléhpofával csillogtatta előttem a Tisza ezüstjeit (főleg bagolykeszeget, majd karikát, pufók kárászt, nem is egyet), addig én rendre luftot ütöttem a picizgetéseknek. Végre kínnal-keservvel túljártam egy mulyább baglyos eszén, de sanda oldalra pillantásom újabb fehéres villogásra (talán egy laposkeszegre… nem nagyon akartam tüzetesebben megnézni, nehogy elszúrjam a sokadik kapásom) esett a koma csonticsokros horgán.

Ez nem az a lapos, hanem juszt is az én első fogásom

„Fura, de itt ez működik”, mondta a főnök, imígyen hozzásegítve a teljes metamorfózishoz. Szóval: előbb gubancgátló-gyöngy-forgó kell a főzsinórra, és csak utána jöhet az ölnyi előke. E nélkül dőreség (vagy legalábbis kevésbé eredményes) az ottani spicc-lesés.

Tudom, tudom, „sapka-sál-kesztyű”…

És tényleg bevált! Bár csak minden harmadik rezdülést váltottam halra (a leggyakoribb fizetőeszköz a bagolykeszeg volt továbbra is), ez legalább 100%-os teljesítmény-javulást jelentett. (Mentségül és zárójelben halkan jelzem: úszózásra jobban rááll a kezem, a botvéget figyelve jobban örvendek a ráérős menyus-, semmint az ideges keszegkapások láttán.) „Egye fene, adjunk ennek a pesti jöttmentet is valamit!”, mondhatta volna a Tisza, és lőn: nemcsak ezüstben, de aranyban is megtaláltam a nem remélt számításom. Igaz, pontyom méretével aligha büszkélkedhettem, de erejével, vad mivoltával kárpótolt őkelme.

Nem várt meglepetés

Belőle ugyan több jött, de nem bántam

De térjünk vissza a madárcsicsergősen ébredő másnapra, és az első úsztatásokra – amik már a szütyő helyére zuttyanása utáni percekben sikeres akasztásokkal végződtek. Ahány dobás, annyi kapás, ehhez foghatót nagyon ritkán tapasztaltam idehaza. A picker- és feederbotok spicce ritkábban, ám annál jobban görbült barátomnál, ugyanis egy… kettő… három ponty-öcsi csábult el nála, egy-két testesebb lapos- és bagolykeszeggel vegyítve. Több potyka „szerencsére” nem jött, lévén még pár centit nőniük kellett a mérethez. És ahol méreten aluli halból sorozatban jön, ott módszert-helyet kell(ene) változtatni, ugyebár. A léc erősen rezgett nálam is, ugyanis serdülő balinok fedezték fel a drótszák adta lehetőségeket (lám, a kishalakat vérmesen prédáló őnök beérik a pékáruval is, nemcsak a nyüvekkel). Ketten vesztettek rajt’ a horgon, és talán beárultak engem a többieknek, ugyanis a ragadozósereg onnantól a komát boldogította. Elmondása szerint nem ritkán méret fölöttiek is megkóstolták a csontit, sőt a csemegekukoricát is.

Csontimániás balin

De a korábbi ívások pazar eredményességét nemcsak a nemes, hanem az egyéb kategóriába tartozó halutódok is mutatták. A szép számmal jelentkező falevél-karikákon, babér-baglyokon kívül a Dunán nagyon ritkán látott paduckölykök egyike is megkívánta a csalit. Szerencsére a változatosság nem csak faj, hanem méret tekintetében is érvényesült; darabosabb példányokból sem volt hiány, különösen az ezüstkárászok javítottak az átlagon.

A Dunán mindenképpen átlagon felülinek számítana ez a kenyérzsákos teríték

Érdekes, a Dunán viszonylag gyakorinak számító szilvaorrúakat csak ő képviselte

Nem maradtunk sokáig, pótolni kellett a reggelit és a szunyát. A kenyérzsákról másfél-két óra elteltével amúgy is lehúzódtak a halak a tiszteletet parancsoló 6-8 m-es mélységekbe a parttól beljebb, ennek ellenére a cimboránál is lanyhult az érdeklődés. Várt ránk a délután.

Nem vittük túlzásba a dolgot, ugyanoda mentünk, ahová korábban. Az úszózást nem erőltettem, mert a napsütötte partszélen ujjnyinál nagyobb ivadékokon (illetve a rájuk hébe-korba rabló balinokon) kívül más nem nagyon lófrált, az ide bevetett kenyeres kosár nem vonzotta volna annyira a kosztosokat. A puha, nagyon apró, könnyen felkavarodó homokszemcsékből álló parttól 15-20 m-re azonban javában bandázott a fehérhalak apraja-nagyja, a spicc ritkán pihent. Pali rendíthetetlenül kitartott a két bot mellett, nekem egy is soknak tűnt időnként, annyira tépték a halak. A szóló pálcára jobban tudtam figyelni, és talán sikerült is a halfogásban valamelyest felzárkóznom a „pilincka-pecában” kétségkívül dörzsölt szomszédom mellé. Keszegeken kívül más ugyan nem akadt, de ez legyen a legnagyobb probléma.

A Dunán ennyi „fenekes” halért vért kellett volna izzadnom (a gébek miatt). Még most sem tudom felfogni, hogy a Tiszán szinte NINCS GÉB!

Későn (és kurta időre) sötétedett, nem is alhattunk sokat a következő látogatásig

Furcsa dolog a horgászat. Pihentető, homlokránc-elsimító elfoglaltságnak tartják, a hétköznapok gondját-baját űző önfeledt szórakozásnak. Nos, 4-5 órai kutyadörgölőzős „alvás” (a házigazda élemedett korú, kicsi, de annál önérzetesebb ebe párnának képzelte önmagát, és takarónak engem, mindezt az ágyamban) után a legmelósabbnak ígérkező hétfői reggelekhez illő hangulatban próbáltam nem lemaradni a pitymallati derengésben. Az ismerősen domborodó töltésen már élénkebben szedtem a bakancsaim, meglehet, a szúnyogok diktálták a szaporább tempót. Persze, inkább ők legyenek a sereghajtók, mint a vaddisznók…

A forgatókönyv az egy nappal ezelőttihez hasonlóan alakult: helyi erő a finom fenekező cuccaival, én a mobil pékséggel úszózva kértük a Tisza ajándékait. A szőkeség nem is kérette magát, egyre-másra kínálta bőséges választékát. Tehette, hisz halait tőlünk féltenie nem kellett, konyha helyett ismét szabadon távozhattak védencei.

Ezúttal a laposok sűrűbben jelentkeztek

Fiatal paduc – egyike annak a kettőnek, amit azon a reggelen lekenyereztem

Narancsló íriszű bodri is színesítette a fogást, ritkán

Hihetetlennek tűnt, de a temérdek keszeg-apróság közt elveszett a küsz

Sajna eltávozott valami más is. Nem szokásom a szomszédolás (folyóvízi úsztatásnál az állandóan kézben tartott bottal ez nem is lehetséges), a holmim egy része (enni- és innivaló stb.) azonban a Pali-féle bázist gyarapította, nem messze, de ahhoz eléggé, hogy bekövetkezzen a tragédia. Egyszer csak figyelmeztetett a koma, miszerint olyan furán úszik lefelé a bója. „Hogyhogy lefelé?”, ötlött fel bennem a baljós gondolat, és rémülten vettem észre, hogy a sokszorosan újrahasznált PET-palack immár előttünk tűnik el, apró örvényt keltve.

Normál esetben így fest(ett) a bója

Letaglózott a felismerés: ez a szeleburdi víz elragadta a kenyeres szütyőmet! Bár önzetlen barátom sebbel-lobbal beúszva megpróbálta elérni a többkilónyi súly, illetve a koloncként cipelt majd 10 m-es, a végén botvillával ékes kötél ellenére döbbenetes gyorsasággal elillanó batyut, ám az irdatlan mélység, valamint a masszív áramlás miatt sikertelenül. A zsák csak gurult-gurult, vitte a szeszélyes (és a megtévesztően békés felszín alatt bizony gyakran nagyon veszélyes) folyam, ki tudja, merre lerakva terhét. Egyik legfontosabb horgászkellékem elnyerte végső szabadságát, többé már nem kellett engem szolgálnia. Az etetésre beállt halak egy része bizonyára odaadón, sokáig kísérte utolsó útjára.

Béke drótjaira. Élt kb. 2 évet

Maradt hát a fenekezés

De az élet ment tovább (részemről mi mással, feederrel). Mennie is kellett, mert az elbitangolt drótszákra fittyet hányó, lustább halak türelmetlenül várták a következő fogást. Becsületükre legyen szólva, meg is hálálták a folyamatos etetőkosaras szervírozást. A kolléga megint felmutatott egy-két már-már méretes tövest, és ráadásként egy kölyökharcsával is feladta a leckét számomra. A nemes vendégeket azonban hamarosan elsöpörte a keszeg-özön, a csontik nem sokáig kalimpálhattak a langyos vízben. És ami nem mellékes, keszegezés terén legalább már én is labdába rúghattam (egy kicsit). A változatosságot ezúttal a nem is kis számban (ez idáig nagyon gyéren) felbukkant dévérek növelték.

További gyarapodásra készen

Megtalált minket pár dévér…

… de a többséget most is ők képviselték

Talán unalmasnak tűnhet, de az újabb nap(ok) ezután ugyanúgy zajlott(ak), mint ahogy az addigiak. A korai kiruccanásokat bőséges reggelik, a tízórai durmolásokat fejedelmi ebédek követték, azok után pedig jóleső sziesztákkal, kényelmes délutáni lógatásokkal múlt az idő, végül a napot esti hazatérések és rövid alvások zárták, átérve a holnapba. Ennek ellenére nem volt két egyforma nap, a megszokottá vált menetrend megnyugtató szabályossága mellett jutott elég idő csavargásokra, öntözőcsatornabeli kárász-számolgatásra, képregény-olvasgatásra, kanalasgém-szemlélődésre, a családfő bosszantására (három tinédzser srác – köztük Paliék fia – is velünk nyaralt, vagyis inkább tombolt, tört, zúzott, garázdálkodott, bárhol, bármikor, bárkivel), a macskák cirógatására vagy egyszerűen… csak a gondtalan semmittevésre.

Szép az élet! Főleg akkor éreztem így, amikor…

… egyszer az első dobásra őt varázsoltam elő (méghozzá a csonticsokor bevetése előtt kijelentve, hogy „Most fog jönni a harcsa!”), illetve akkor is, mikor…