A vénasszonyok nyara épp elkezdődött a naptár szerint, túl vagyunk egy-egy, az országon átrohanó hidegfronton, de az időjárás még jócskán 25 fok feletti hőmérséklettel ajándékoz meg minket nap mint nap. Így nem volt nehéz eldöntenem, hogy amint egy szabad nap következett, azt horgászattal töltsem.
A horgászat kora reggel kezdődött. A terv az volt, hogy még pirkadatkor, napkelte előtt felmotorozunk a kinézett területre és ott próbáljuk meg horogvégre csalni reggel a balinokat. Utána új, hely, új csali, új célhal.
Ez az elképzelés magában hordozta azt is, hogy mivel teljesen más csalival, bottal veszem üldözőbe a halakat, a felszerelés mennyisége is hatványosan nő ezzel… de ez most valahogyan nem zavart. Tudtam, hogy végre egész nap van időm horgászni, feltehetően a jó időjárás is várható volt, bár a reggeli hidegek azért megkövetelték a pulóvert, vastagon ám!
Lassan fél hat lett, mire el tudtunk indulni a megpakolt csónakkal. Ahogy közeledtünk a horgászterülethez, egyre jobban kivilágosodott, míg a végén már lámpa nélkül is gond nélkül lehetett látni. További pár perc múlva már igazi égi színkavalkád fogadott, ami egy fotót azért még megérdemelt. Hihetetlen, milyen színváltozáson megy át az égbolt a napfelkelte előtt, illetve rögtön utána, amikor már a felső rétegeket megvilágítja a nap…
Ahogy közeledtünk a horgászhelyhez, meglepő látványosság várt minket. Egymást követték a rablások, fröccsenések. Legalábbis mi annak láttuk távolról. Megállás nélkül fröcsögtek a halak a vízfelszínen. ÁÁÁÁ, habzsolnak a balinok! Sajnos, amikor odaértük, láttuk, hogy balinnak híre hamva sincs, viszont hatalmas keszegrajok rajcsúroznak a víztetőn. Nem voltak nagytestűek - tenyérnyiek vagy annál egy kicsit talán nagyobbak -, de sokan voltak és kellően nagy ribilliót csaptak, hogy azt gondoljuk, balinok.
Amint ott ültünk a vízen és néztük a keszegtáncot, azon járt az eszünk, hogy mit rontottunk el? Későn jöttünk, vagy épp túl korán? Ilyen ez a folyóvíz. Egyik nap ad, mutatják magukat a halak, míg másnap mintha egy strandmedencében horgásznánk halak nélkül… Próbáltam a legkülönfélébb balincsalikat, de semmi eredménye nem volt. Igazából egy határozott balinrablást nem láttunk vagy másfél órán át, ott ücsörögtünk egy fürdőző keszegraj felett, dobáltunk mindenféle csalival, de semmi.
Annyit sikerült elérnem, hogy a véletlenül visszacsapódó felkapókar miatt szegényebb lettem egy SPRO ASP balincsalival, amit végre egy tuti balinrablás irányába dobtam el egy kőrugany mellé… :( Azon nevettünk, hogy milyen pontosan sikerült megdobnom a kövezés szélét, ahol az egyetlen rablást láttam, csak kár, hogy a zsinórt nem húzta magával.
Már pont „a menjünk innen tovább”-ról beszélgettünk, amikor egyszerre néztünk egy fröccsenés irányába. Egy hatalmas fekete farok ágaskodott ki a vízből, majd csapott egyet és lemerült. HARCSA!!! Reggel 8 óra van, fényes nappal, és harcsa mutatja meg magát nem sokkal mellettünk! Akkor nekik is feltűnt ez a keszegtánc és eljöttek alájuk falatozni… Így lecseréltük a balinozó wobblereket, ólmokat nagy fejjel ellátott twisterre, majd messzire kidobva próbáltuk meg szépen végigléptetni, majd lassan vízközt behúzni a duplafarkú csalikat. Hátha valamelyik harinak megtetszik.
Sok mindenre számítottam ezen a napon, de harcsára egyáltalán nem. Így a rengeteg felszerelés között nem volt célzottan erős harcsázó bot, vastag zsinór, de lehet, hogy ez volt a szerencse oka. Előkének 30-as fluorocarbon zsinórt raktam fel, és 17-es fonott főzsinór kötötte össze a not-a-knot kapcsot az orsó dobjával. Ezt szántam ezen a napon a mély vízi twisterezéshez, süllőre számítva. Most nagyobb feladatot kapott ez a szett.
Evés közben jön meg az étvágy, szokták mondani… hát, ahogy kedvet kaptunk a harcsákhoz, úgy ment el nekik az étvágyuk. Még egy fordulást láttunk kb. másfél órával később, amibe megint sikerült pont belenéznünk, így gyönyörködhettünk a feketés harcsafarokban, de horogra nem akadt több. Érdekesség, hogy azért kíváncsiskodni sok harcsa meglátogatta a csónakunk környékét. Egy ilyet sikerült is lefotózni…
11 óra múlott, mire feladtuk végleg a mély víz vallatását és elindultunk, hogy a partot dobálva kedvenc kis műcsalijaimmal megpróbáljunk horogra csalni egy-egy domit, balint…
Ha már kimozdultunk a mély víz felől, egy ötlettől vezérelve elindultunk ahhoz a kőruganyhoz, ahova a SPRO ASP csalim repült. A becsapódást látva úgy éreztem, az nagyon közel lesz a parti kövekhez, hátha meglátom a tiszta vízben. Szerencsém volt! Az ASP mától The Survivor névre hallgat nálam! Meg kell vallani, tényleg közel csapódott be! :)
A domikat a parti kövezések, ruganyok, bokrok, egyéb tereptárgyak környékén keresgéltük, szinte minden olyan helyen előfordulhatnak, ahol el tudnak bújni, valamint van esély, hogy bármi a vízbe pottyan, például egy bokorról…
A partdobálás - bár eredményes volt, hiszen sok apróság akadt horogra - mint élmény kiváló volt, de látszódott, hogy a szebbecske domik nincsenek a part közelében, hiszen nekem is csak egyet sikerült fognom, de még látni se nagyon láttunk többet. Így lassan délután két órához közeledve jött az újabb módszer, a medertörés szélének vallatása twisterekkel, gumihalakkal. Itt már nem csorogtunk, hanem a radar alapján egy-egy jobb területnek vélt helyen lehorgonyoztunk és dobtunk párat. Ha semmi reakció, továbbálltunk. Szerencsére nem kellett sokat várni az újabb jelentkezőre. A második beálláskor már volt érdeklődő.
Újabb 3 órás kapásszünet következett. Igaz, ebben volt egy félórás ebédidő, amikor mi ebédeltünk, de se előtte, se utána a halak nem nagyon akartak enni! Szinte percre pontosan 3 órával később készült el a következő fotó, immáron egy kövezés tövénél végzett twisterezés eredményeként. A terület jellemzője a 11 méteres mélységig tartó rézsű, mely sziklákkal, akadókkal tarkított oldalfallal rendelkezik. Ami itt, ezen a területen leér, az tízből kilencszer nem emelkedik fel többet! E törés oldalfalát vallattuk.
Az óra 16:40-et mutatott a visszaengedés pillanatában a Canon file információja szerint. Az idő kezdett erősen lehűlni, így visszakerült a polár. A szél is feltámadt, a víz tetején egyre több sárga levél adta hírül, vége a nyárnak! De jó szezon volt ez a Tiszán!…
A nap záróakkordjára 18:22-kor került sor. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve nem a kövezéssel párhuzamosan, hanem igen messzire és a part fele dobtam a gumihalat. „Lesz, ami lesz!”, gondoltam. Eldobtam, merült a 15 grammos fej, kopp, leért. Most jön a lényeg, fel tudom-e emelni? Meghúzom, elindul! Huh, 1:0 ide. Ez a játék elég egyoldalú egyébként, hiszen az ellenfélnek elég egy találatot bevinnie és máris megnyerte a komplett műcsalit ólomfejjel együtt… Úgy egy métert húztam a gumihalon majd hagytam ismét esni. Mivel itt már jóval mélyebb a víz, mint ahonnan elugrasztottam, súlyos másodpercek teltek el, mire ismét megéreztem a kis koppanást a tenyeremben! Meghúztam ismét, elindult. „2:0”, gondoltam magamban, mire hatalmas erejű ütés majd kiverte a botot a kezemből! Mi a…?!
Még barátom is meglepődött, mivel egy az egyben látta a hal kapását. Bevágtam reflexből, elindult a fárasztás. A kövek felől kihúztam a nyílt vízre, így már könnyebb dolgom volt. „Harcsa!”, láttam meg a bajszos testét…
Egy kis, kiló feletti harcsa döntött úgy, hogy megeszi a kövek között ugrándozó gumihalat!
Írta: Takács Péter (t_peti)
Fotók: Koperveisz Sándor, Takács Péter
