A mormiskázós cikkeimből valószínűleg kiderült olvasóim számára, hogy nagy megszállottja vagyok a léki horgászatoknak, legyen szó úszós-finomszerelékes vagy mormiskázó módszerről. Nagyon vártam most is, hogy jégpáncél borítsa kedvenc tavamat és hódolhassak a téli szenvedélyemnek. A kis tó nem is volt hálátlan hozzám a látogatásért, ahogy majd ez a cikkből kiderül.
Végre elérkezett az idő, amikor már elég erősnek bizonyult a jég, hogy rámehessünk és horgászhassunk. A horgászatot a tavon elhelyezett stég mellett a jégvastagság megállapítása céljából végzett próbafúrások előzték meg. Nagyon vártam már ezt az időt, hiszem a mormiskázás az egyik kedvenc módszerem, és már odáig fajult a helyzet (mint az orosz embereknél), hogy nyáron, illetve befagyatlan víznél is űzöm ezt a módszert. De erről majd tavasszal egy részletes cikkben szeretnék beszámolni. Szóval irány a tó és kezdjünk el léket fúrni!
Több léket is fúrjunk ki egyszerre, ha lehet és bírjuk energiával, mert akkor már nem kell a későbbiekben a lékeléssel foglalkozni, koncentrálhatunk a kedvenc elfoglaltságunkra, a horgászatra. Egyébként is a lékek kifúrása zajjal jár, és egy kis időbe kerül az egyébként háborítatlan téli tavon, amíg a halak a zajforrás közelébe visszamerészkednek.
Két nagy kedvencem van, amiket szinte megjelenésük óta használok: a Haldorádó fekete etetőanyagát, amely kifejezetten a lehűlt vizekre ajánlott és a kukoricacsíra kivonatot, ami szintén hideg időszakra tervezett adalék. Ezek a komponensek nekem nagyon beváltak, nemcsak a léki horgászatban, de a tavaszi, felmelegedő vizekben történő rakós vagy spiccbotos horgászatoknál is. Most is kizárólag ezt a két komponenst keverem be.
A pelletes etetőanyagot először kiszitálom, hogy eltávolítsam belőle a nagyobb részecskéket. Ilyenkor, télen kizárólag a nagyon finom szemcséjű anyagokkal szoktam etetni. Természetesen nem állítom azt, hogy a nagyobb szemcseméret riasztóan hat a halakra léki horgászatnál! A szokás hatalma inkább, hogy ezt teszem, nekem ez már nagyon régen bevált, és ami működik, azon rendszerint nem érdemes változtatni. Most is szokás szerint cselekedtem. A kiszitált etetőanyaghoz kevertem hozzá a CSL-t.
A kész etetőanyagból kis gombócokat formálok, és ezt juttatom le a fenékre. A golyók mérete kb. 3 cm. Azért írok golyókat, mert a lapos vagy hosszúkás formák alkalmatlanok a léki etetésre. Süllyedés közben ezek a formák oldalirányba is mozognak, ezért gyakran nem a lékünk alatt landolnak, hanem távolabb, valahol oldalirányban. Ez a kiolvadt vizeken nem gond, egy kicsit mozdítunk a rakóson vagy odébb dobunk a spiccbottal. A lékbe viszont csak függőlegesen tudjuk leengedni a csalizott horgot, és a halak nem az üres mederrészen kezdenek el táplálkozni, hanem a megterített asztalon, amely odébb van, mint a horog. A szerencsés eset az, ha a horgunk az etetőgombóc által kialakított szőnyegen fekszik, vagy ha éppen felette lebeg. „Odébb dobni” a szereléket csak újabb lék fúrásával lehet. Én nagyon kevés kézi etetőgombócot dobok be a lékbe, inkább csak lágyabbakat, amelyek gyorsan nyílnak a vízben és egy fenék irányába mutató felhőoszlopot képeznek.
Én sokkal inkább az etetővel történő etetőanyag-bejuttatás híve vagyok. Több előnye is van. Egyrészt nem kell az etetőanyagot keményre gyúrni, hogy a sokszor akár 4-5 méteres mélységben lévő fenékre is lejusson, másrészt nem kell ügyelni arra, hogy pontosan gömb alakú legyen a gombóc, hogy el ne guruljon. Továbbá a csontit, pinkit vagy (ha hozzá tudunk jutni) szúnyoglárvát sem kell ragasztani, hogy pontosan a fúrt lyuk alatt koncentrálódva jusson le a fenékre. És nem utolsósorban gyors és pontos etetést tesz lehetővé. A fő etetést most is ezzel a módszerrel végeztem. Egyszerre több léket is etetek, hogy ha az egyik esetleg nem hoz megfelelő eredményt, akkor a másikra azonnal, időveszteség nélkül át lehessen ülni.
A téli horgászathoz finomítsuk le a felszerelésünket, amennyire csak lehet. Többféle úszót is kipróbáltam a hosszú évek során, ebben az egyben nagyon kísérletező kedvű vagyok, de mindig a jól bevált úszókhoz tértem vissza. Először a leheletfinom, nagyon kis átmérőjű tűantennás úszókkal próbálkoztam. Nagyon eredményesek voltak, csak van egy nagy problémájuk, hogy rendkívül sérülékenyek. Télen, fagyos kézzel igen nehezen lehet finom mozdulatokat produkálni, mikor az antennára fagyott jeget szeretnénk leszedni. Gyakran úszó- vagy antennatörés a vége. Kicsit enyhébb időben nagyon jól működnek, ha kevésbé fagyos az idő. Most elég hideg volt, és bár az elején próbálkoztam is egy darabig a finom úszóval, aztán át kellett térni a hidegben jobban kezelhető vastagabb antennásra. Erről pillanatok alatt eltávolítható a jég. Én nagyon szeretem a Cralusso úszókat. Nem sérülékenyek, bírják a kiképzést. Ha nem akar leolvadni az antennáról a jég, akkor egy gyors antennacsere a készletből megoldja a problémát, míg a zsebben olvad az előző antenna. Nem választottam túl kisméretű úszót, mert annak viselkedését az antennára fagyás kevésbé befolyásolja. Az ólmozásnak most nincs akkora jelentősége, mint például tavasszal. Gyakran sokkal vehemensebben kapnak a halak, mint tavasszal. Súlyozásom általában 6-8 egyforma, apró sörétből áll. Ha finnyásak a halak, akkor kicsit széthúzom a söréteket. Most is ezzel - a képen látható - elosztással kezdtem és csak később rendeztem át, mikor lankadt a halak érdeklődése.
A horog és az előke is kardinális kérdés. Én minden finomszerelékes módszernél és legyezésnél is fluorokarbont használok. Számomra ezek a zsinórok már bizonyítottak, így nincs szükség a további próbálgatásra. Egy kisebb fluorokarbon arzenált hoztam ma is magammal, hogy ha a szükség úgy hozza, tudjak finomabbra cserélni. Kiindulási alapként télen a 0,10 mm-es zsinórt teszem fel mindig. A horgok megszállottja vagyok, elég nagy készlettel rendelkezem, főleg a kisebb mérettartományból. Különösen kedvelem az ultra finom anyagúakat a 20-as méretű és az alatti horgokból. Sajnos, ahogyan az úszó esetében leírtam, itt is kezdésnek egy extra vékony húsú horgot tettem fel, 28-as méretben. Az első pár hal után viszont rá kellett jönnöm, hogy a nagy hidegben elgémberedett kézzel nem igazán tudom kiszabadítani a horogszár elhajlítása nélkül a hal szájából. Így egy „vastagabb” anyagú Gamakatsu 1050-re cseréltem.
Ha már kitárgyaltuk a felszerelést és az elméletet, akkor jöjjön a gyakorlat! A pontos fenékmérés után leengedtem a lékbe a fentiekben említett finom antennás úszós szereléket csontival csalizva. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor az úszó nem akart beállni. Arra nem gyanakodtam, hogy kapás, hiszen az etetés óta kettő perc telt el. Azt meg tudtam, hogy akadó nincs itt a fenéken és a mérőm sem akadt bele, tehát megemeltem a botot. Bevágásnak nem mondanám. Ez látszott is az eredményen, a megakasztott hal hamar kiköpte a horgot és távozott. „De legalább már itt vannak!”, jegyeztem meg.
Ezen felbuzdulva meg is néztem a csalit, kicsit meg volt rágva. „Tegyünk fel egy újat!” Térdemre csatoltam a csontisdobozom, bízva abban, hogy ilyen sűrűn lesz majd kapás és akkor fő a gyorsaság. Addig kell sietni, amíg a halak itt tartózkodnak a léknél és kapnak is.
Egy darabig nem volt kapásom. Az idő is nemhogy javult volna, egyre csípősebb lett. Át kellett térni a vastagabb antennás úszóra. Az ólmokat is átrendeztem egy kicsit, a sörétek nagyobb részét feljebb húztam hármat hagyva a horog közelében. Amint jeges kézzel átszereltem és beengedtem a csalit, azonnal apró merítést láttam az úszón. Újabb kapás (!), most már figyelni kell.
A bot megemelése után éreztem a határozott ellenállást, és hamarosan egy csodálatosan fénylő kis bodorka látta meg a fényt a léken keresztül. Pompás! Nagyon jó, ha az ember ilyen apróságoknak is tud örülni. Márpedig én tudok!
Bizakodva vártam a következő kapást. Ismét egy kis szünet következett, de egy pillanatig sem csüggedtem, gondolkodtam, hogy mit lehetne módosítani.
Közben a lék felszíne elkezdett pillésedni, elővettem hát a tésztaszedőt és leszedtem a kis fátyolszerű jegecskéket. Ezzel a szereléken való módosítás már ki is ment fejemből. Aztán, mint egy varázsütésre beindultak a halak. Kapás kapást követett. Nagyon kevés volt a rontott bevágás, mert a halak olyan jól láthatóan merítették el az úszót, hogy azt nem lehetett nem észrevenni.
Egyre csak sokasodtak a vödörben az apróságok. Küszök, bodorkák, vörösszárnyúak kerültek terítékre. Legszebb álmaimban sem mertem volna arra gondolni, hogy milyen halfajok fogják még a mai fogás részét képezni.
Nem sokkal később egy aranyos csillogású halra lettem a figyelmes, amint a felszín felé emeltem a botot. Compóra gyanakodtam, mert szép állománya van a tónak a halak doktorából. De sajnos nem, egy törpeharcsa volt. A sajnost azonnal vissza is vontam, mert már van annak tíz éve is, hogy utoljára még otthon, Tiszanagyfaluban fogtam lékről törpét. Újabb apró öröm!
A lékem egy idő után üres volt, hiába etettem. Helycsere. Átmenetem egy másik lékhez, amelyiket a horgászat kezdetén barátom kifúrt és közben egyszer-egyszer meg is etettem, míg a másik léknél horgásztam. Így bizakodtam abban, hogy nem lesz üres a lék. Úgy is volt. Azt is mondhatnám, hogy már vártak a halak.
A legelső bedobás után egy kis ponty volt a horgon. El sem akartam hinni. Még soha sem fogtam lékről pontyot. Ezután még tíz darab mutatott érdeklődést a csalim iránt. Nagyon meg voltunk lepődve a tógazdával. Ebben a lékben vegyesen ott állt a kárász, a vörösszárnyú, a küsz és a kis ponty. Pompás élmény volt.
Csodálatos napot töltöttem el a barátom taván, amit sokáig emlegetni fogok. Ilyen jó úszós lékhorgászatban már nagyon régen nem volt részem. Ennél nagyobb élmény csak a mormiskázós horgászataim során ért a jégen.
A nap végén visszaengedtük a halakat és várjuk a folytatást.
