Egy kedves meghívásnak eleget téve látogattunk el Ásványráróra, ahol barátok és családjaink társaságában egy kellemes, hosszú hétvége elé néztünk a horgásztanyán. A Szigetközt korábban csak képekről és leírásokból ismertem, így talán mondanom sem kell, hogy vérmes reményeket fűztem az előttünk álló hajnali és esti rablóhal horgászatokhoz. Természetesen helyismeret nélkül nem boldogulna az idevetődő idegen, de szerencsére egyik vendéglátónk, Tóth Feri, rutinos szigetközi vidrának számít, így nyugodtan hagyatkozhattunk tanácsaira.
A megérkezést és elhelyezkedést követően rögtön el is kezdtük a terepszemlét. A rendelkezésünkre álló horgásztanyai csónakokkal bejártuk az evezős távolságon belül elérhető környéket, és rácsodálkoztunk a változatos tájra. A keskeny mellékágakon evezve itt is-ott is a zúgó víz hangja töri meg a csendet. A szigetközi Duna ágakat ugyanis zárások, vagyis a medren teljes szélességében áthúzódó kőhányások tagolják, amelyeken az aktuális vízjárásnak megfelelően hol csörgedezik, hol harsogva rohan lefelé a víz.
Hogy még érdekesebb legyen a dolog, a helybeliek a szigetek közötti közlekedésre is a zárásokat használják, így megesik, hogy a zárás tetején átbukó, bokáig érő vízen egyszercsak egy autót látunk átporoszkálni. A mellékágak mélysége, folyása változatos. Hol álldogál, vagy csendesen áramlik a víz, hol sebesen surran a kavicszátony tetején, hol pedig méltóságteljesen kavarog a hat-nyolc méteres mélységek fölött.
Az első napjaink tehát tulajdonképpen az ismerkedéssel, helykereséssel, néhány tétova próbálkozással, és persze fürdéssel, lubickolással, dagonyázással teltek. Mindjárt az elején felfedezett a társaság egy remek kis zúgó alatti részt, ahol minden együtt volt a kánikula kellemes átvészeléséhez. A legfeljebb derékig érő vízben a gyerekek is nyugodtan tobzódhattak, a kis sziget pedig tökéletes napozóhelyül szolgált.
A sóderzátony alatt megfoghatatlan balinok tették próbára a horgász papák hidegvérét. Felvonultattuk ellenük a wobblerek, villantók és műlegyek széles választékát, sőt kishallal is megkínáltuk őket. Néhány rávágástól eltekintve eredménytelenek maradtak az erőfeszítéseink, időtöltésnek mindenesetre tökéletes volt.
Az esti-éjjeli wobbleres próbálkozások se hoztak több sikert, így pickeres és úsztatós keszegezéssel kárpótoltuk magunkat reggelente a kikötőben.
Vasárnap este eltűnődtem, hogy azért mégis szégyen volna valamirevaló rablóhal zsákmány nélkül hazautazni, és elhatároztam, hogy másnap teszek még egy próbát. Próbáltam a fiúkat is invitálni, hogy betársulnának-e egy kora hajnali süllőzésre, de ők inkább a harcsázó botok mellett virrasztottak a kikötőben.
Így aztán egymagam vágtam neki a portyának fél négykor, a gátőr kitartó és hangos kutyáinak díszkísérete mellett. Már pirkadt az ég alja, de még a csillagok uralták a hajnali eget. A kikötő parti kövezésének szenteltem néhány wobbleres dobást, de csakhamar tovább ereszkedtem az előző nap kiszemelt hely felé. Szűk kilométernyi távolságban, egy mellékág betorkollása fölött kőzárás fogta vissza a víztömeget. A zárás két szélénél zúgva robogott le a víz a kőrézsűn, alul pedig a habzó, szilaj áradat lassanként csendes limánnyá szelídült.
Rablást csak elvétve láttam, de egy ilyen helyen pergetni kell, ez nem is lehet kérdés. Végigpróbáltam a felszíni wobbler készletemet, és éppen egy Team Esko volt felkötve, amikor a beeső wobblerre odaütött valami, de nem akadt meg. A következőre túldobtam, és próbáltam ugyanott elhúzni a műcsalit, a rohanó és a csendes víz határán. A következő pillanatban hirtelen kiegyenesítette a könyököm egy nagy erejű rávágás! A szelíd, alföldi vizeken még soha nem volt részem ebben az elementáris "ki akarta rántani a botot a kezemből" élményben, így valami egészen rendkívüli halat sejtettem az első pillanatban. A csendesebb vízen aztán hamar megszelídült a fenekeszeg, merthogy közel kétkilós balinnak bizonyult a hajnali támadó. Bilincsre kötöttem őkelmét, és vidor jókedvvel folytattam a dobálást. Ahogy világosodott, sorra kerültek a mélyebben járó műcsalik, twisterek, gumihalak, még egy frissen kalapált harcsakanalat is kipróbáltam, de hiába.
Mártogatni kellene - ha volna kishalam. Nem szívesen töltöttem az értékes perceket a snecik hajkurászásával, de a rablások teljesen alábbhagytak, így a pergetés egyre kilátástalanabbnak tűnt. Pedig nemhogy percek, de fél óra is beletelt, mire nagynehezen összeszedtem 7-8 küszt, és mártogatni kezdtem. A zárás alatti forgó víz mélységeit, a kő lába előtti törést igyekeztem végigböngészni, de jó félóra is eltelt esemény nélkül, hacsak azt a két beszakadást, és újraszerelést nem számítom eseménynek. Közben hirtelen megkordult a gyomrom, és úgy döntöttem, félreállok egy rövid szünetre, reggelizni. Orral kiálltam a kőhöz, és hogy addig se teljen hiába az idő, egy kicsit alakítottam a mártogatós pecán. Feljebb húztam a pálcaólmot 80 centire, farokba tűztem a halszelet faragásból visszamaradt snecitorzót, és bevetettem az előttem ide-oda forgó vízbe. Kettő-három-négy, és már koppant is a fenéken az ólom. Miközben helyet kerestem a letámasztott botnak a lábam és a vödör között, látom ám, hogy ívben hajlik, miközben ugyancsak rángatja valaki a víz felőli végét! Egy jó kilós balin volt a tettes, ő is pányvára került a bátyja mellé. Úgy látszik, itt ma a balinokról fog szólni a mese. Mivel az otthoni tapasztalataim nem túl jók a kapás/akasztás arányt illetően az egyhorgos, farokba akasztós módszerrel, rászántam az időt, és kötöttem egy dupla horgos szerelést. Egyik horog farokba, a másik tarkóba, és már repült is a sneci a közeli tuskó mellé.
Haraptam pár falatot, és újra kézbe vettem a pergetőbotot, hogy twisterrel is átfésüljem az előbb már végigmártogatott 3-4 méter mélységű, sóderos aljú medret. A harmadik dobásnál tarthattam, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a fenekező lassan, egyenletesen hajlani kezd. Első reakcióm az volt, hogy nyilván a ladik kóvályog, mert csak az orránál volt kikötve, de azért egy pillanatra átvettem a bal kezembe a pergetőt, és óvatosan ráemeltem a fenekesre. Visszarúg, hurrá! Bevágás után a térdem közé kaptam a rángatódzó botot, szélsebesen kitekertem a twistert, és próbáltam újra közelebbi kapcsolatba kerülni a horgon lévő halammal. A mélyből érkező fejrázások hamar elárulták, hogy ez most nem balin lesz, és valóban, ezúttal egy szemrevaló süllő tiltakozott a horgon. Nyakon fogtam, kivettem, és elharaptam a szája előtt a mélyre nyelt szerelék zsinórját. Hej, de szép is az élet!
Ezek után a pergetőbotot is átszereltem fenekezni, és őriztem a két fenekest az egyre melegedő reggeli napfényben. Mellette volt időm szemlélődni, nekivetkőzni, és kicsit pakolászni a ladikban. Végiggondoltam ezt a mai reggelt, és úgy döntöttem, elég is lesz mára, annál is inkább, mert kezdtem megsülni a napsütötte kő tövében. Végszóra érkezett az utolsó balin, a második párja.
Jó fél órát tartott, mire folyás ellen föleveztem a kikötőbe. A táborban éppen éledezni kezdett a társaság, a kávé fölött álmosan pislogva kérdezték "na, lett valami?". Örültem, hogy nem kell magyarázkodnom, hiszen a négy hal magáért beszélt.
írta: Benyhe János
Fotók: Berényi Olga, Tóth Ferenc és a szerző
