Elfújta a szél

Elfújta a szél

Minden évben igyekszünk elmenni legalább három hosszabb túrára csapattársammal, Pistivel, aki egyben a legjobb barátom. Már óvodás korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, és mindig együtt kergettük az uszonyosokat. Időközben felcseperedtünk és a munkahelyi elfoglaltságok miatt sajnos egyre nehezebb jó - és ami ennél is fontosabb - közös időpontot találni. Így indultunk neki egyik komoly megmérettetésünknek…

A kihagyhatatlan célpont egy gyönyörű dunántúli tőzeges tó volt, melyet már harmadik éve látogattunk. Több-kevesebb sikert elérve a célunk minden évben azonos: egy hibátlan, jó erőben lévő őslakót meginvitálni egy közös fotóra. Aki már horgászott ilyen típusú vízen, az tudja, hogy egy két-három kilós ponty kifárasztása sem egyszerű feladat, nemhogy egy 10 kg feletti bajuszosé!

Ezért a látványért megéri ennyit utazni

Az őszi horgászatnak kicsit félve indultunk neki. A szervezési nehézségeket magunk mögött tudva, új csalikkal felvértezve vettük célba a „Dzsungelt”. Mint minden alkalommal, most is - a három és fél órás út alatt - számtalan halat kifogtunk képzeletben és gyermeki izgalommal vártuk a megérkezést. Végre kiszállhattunk a kocsiból, kinyújtózkodtunk, és egyből a vízhez siettünk. Ismerős kép fogadott minket, a háborítatlan nádas, a vízimadarak és a békák kuruttyolása. Majd a vízre nézve szembesültünk az első nehézséggel. Az állunk legalább olyan mélyre esett a csodálkozástól, mint a vízszint a nyári szárazságtól. De ez sem tántorított el a célunktól. Az első nagyobb kihívást, a csónakba történő bepakolást, gyorsan letudtuk, és már eveztünk is a sziget felé.

Ez mindenki számára igazi kihívást jelent

Már-már rutinszerű mozdulatokkal siklottunk át az akadók között és rövid utazást követően megérkeztünk a helyünkre. A gyors kipakolás, táborállítás után nekiestünk a helykeresésnek. Az alacsony vízállás miatt néha megfeneklettünk, de néhány perc alatt a helyükre is kerültek a bóják. Elsőre megtaláltunk minden - általunk ismert és jónak vélt - törést és haltartó helyet. A bóják a két akadósor közé kerültek. Ahol máskor a radar 3,5-4 méteres vizet mutatott, ott most meg kellett elégednünk a 2,5-2,8 méteres mélységgel. Mindketten ugyanazt a taktikát választottuk, egy-egy bottal az akadók szélét, a másikkal pedig egy, a halak által keményre fürdött területet vallattunk. Nem vagyunk a nagy etetés hívei, így a bóják köré csak pár szem bojlit szórtunk koncentráltan. Az utóbbi években itt jellemző kispontyok miatt a csalik méretét is növeltük, és elhagytuk az addig minden etetésünk alapját képező halibut pelletet. A hajszálelőkére 2 szem 24 mm-es golyó került a horogtól nagyobb távolságra engedve. Pisti a közelebbi helyen egy erősen hallisztes, makrélás aromával elkészített bojlival etetett, az árok túlsó felét egy édes-fűszeres golyóval szórta meg. Én az árok belső felének szavaztam bizalmat, ahol a víz (ilyen vízszintnél) 2,8 méterről tört fel 2 méterig. Az akadó tövéhez dobtam néhány szem fűszeres bojlit, a nyílt vízen pedig a halas csalit erőltettem.

A körülményekhez képest már-már irreálisan jónak tűnt minden, amikor a part felé haladva bekövetkezett, amitől tartottunk. Feltámadt a szél, ami mint általában, most sem nekünk kedvezett. Az évek alatt megfigyeltük, hogy szinte lehetetlen megállítani a halat az árokban, ha keresztbe fúj a szél, így nem volt más választásunk, fohászkodtunk az égiekhez, hátha fordítanak a kedvünkért a szél irányán. Sajnos az imádkozás nem a mi műfajunk, így maradt a várakozás - 5 hosszú napig. Bár esténként a szél csendesedésével esélyünk nyílt egy-két pocakos elejtésére, nem jött az átütő siker.

Harmadik nap reggel megszületett az elhatározás, hogy egy-egy bóját odébb rakunk és az árok felénk eső szélét, valamint a szigetet horgásszuk. Sajnos így sem érkezett meg a várva várt hal. Igaz, Pisti fogott a külső bójájáról egy szép, majdnem 10 kg-os tövest. Nem volt kis mutatvány az erős szélben, egy ekkora - komp méretű - csónakkal a halért menni, majd megtartani magunkat az akadók fölött. Laza zsinórral siettünk a „tetthelyre” és csak reménykedtünk, hogy nem fűzte át magát a hal az összes fa alatt. Legalább 5 percig kotorásztunk a víz alatt, mikor éreztük, hogy lecsúszott a damil az utolsó ágról és iránya végre a nyílt víz felé mutatott. A hal után eredtünk, és egy tízperces kemény fárasztás végén alátoltam a merítőhálót. Legnagyobb bánatunkra a többi nagytestű nem követte a példáját. Ám kicsit bizakodóbbak lettünk, mikor láttuk, hogy a szomszédjaink is csak etetés és a szerelékek frissítése miatt tartózkodtak a vízen.

Az első nagyfiú

Az ötödik nap estéjén az ég más színekben pompázott, mint addig. Nem szerettünk volna megázni, de most ezeket a felhőket úgy vártuk, mint a Messiást. Még száraz körülmények között, egy gyors újrahúzást követően lefeküdtünk és bizakodóan vágtunk neki az éjszakának. Úgy döntöttünk, hogy visszatérünk eredeti bójáinkhoz, hiszen eddig még soha sem hagytak cserben minket.

Nem is kellett sokat várni az első jelentkezőre. A benti kemény részről érkezett egy egészséges, jó erőben lévő 9 kg-os tőponty. Az éjszakánk mozgalmasan telt, de csak kisebb halakat sikerült zsákmányolni 5-6 kg-ig, ám a négynapos böjtölés után úgy éreztük, hogy értük is megérte elázni.

Reménysugár?

A fárasztó éjszaka után reggel egy csippanásra ébredtem. Kilépve a sátorból verőfényes napsütés fogadott tükör vízzel. Mire magamhoz térhettem volna, az akadó tövébe tett szerelék megindult, a kapásjelző folyamatos sípolásba kezdett. Pistinek van egy olyan jó tulajdonsága, hogy nem igazán ébred fel a kapásokra, de erre a hangra ő is harckész helyzetbe vágta magát. A damilt gyorsan kiakasztottuk a két zsinórvezetőből, és már mentünk is a hal után. A zsinór irányából láttuk, hogy ellenfelünk nem fűzte be magát az összes akadóba, ami reményt adott egy sikeres fárasztáshoz. A nyílt vízen értük utol az addig még ismeretlen látogatót, és 20 perces harc után elégedetten pacsizhattunk cimborámmal. Tudtam, hogy nem a legnagyobb, de eddigi legértékesebb pontyom pihegett a matracon. Mérlegeléskor a mutató nyelve 11,80 kg-ig szaladt. Gyors fotózás után már úszhatott is vissza a barátaihoz, híresztelve nekik, hogy milyen fenséges lakomában lehet részük, ha meglátogatnak minket.

Ilyen ébresztőt elfogadnék minden napra

A nap további része teljes nyugalomban telt. Nem tudtuk, hogy ezt az ismételten felerősödő keresztirányú szél számlájára írható, vagy csak a szabadon engedett pikkelyes nem volt túl szószátyár. Estig némán hallgattak a jelzőink. Mikor csendesedni látszott a szél, csónakba pattantunk és frissítettük a csalikat az utolsó éjszakára. Titkon reménykedtünk, hogy készíthetünk még egy-két szép képet bajszos barátaink társaságában, de ismét „csak” egy 9 kg-os tőponty zavarta meg álmunkat.

Az utolsó éjszaka „sztárvendége”

Az utolsó reggel korán volt az ébresztő, hogy kapkodás nélkül összepakolhassunk, és időben el tudjuk hagyni a szigetet. Az égre nézve nem kellett újabb motiváció a gyors készülődéshez, szerettük volna szárazon megúszni a haza utat. A sátrakat lebontottuk, a felszereléseket bemálháztuk, csak a botok voltak hátra, amikor Pisti egész héten hallgató kapásjelzője dalra fakadt. Nem volt sok választásunk, a lehető leggyorsabban meg kellett szákolnunk a jelentkezőt, mert az időjárás nem kecsegtetett sok jóval. A hal a nyílt vízről érkezett és meg sem próbált az akadók felé menekülni, mintha csak tudta volna, hogy kevés időnk maradt. Rövid idő alatt sikerült szákba terelni és az akkumulátorunk maradék energiáját kihasználva száguldottunk a part felé egy gyors mérlegelésre és fotózásra. A mérleg ismét 10 fölötti értéket mutatott, így elégedetten fejezhettük be a túránkat.

Keserédes búcsú

A kikötő felé evezve számtalanszor jutott eszünkbe, lehet, most jönne el a mi időnk, de így legalább száraz ruhában ülhettünk be az autóba. Hazafelé a szokásos értékelés után egyszerre jelentettük ki, hogy nemsokára újra megmérettetjük magunkat és legyőzzük a szelet…

Vé-Kon Team (Vépi István és Konfár Krisztián)

* Amennyiben nem jelennek meg a kommentek, úgy szükséges a böngészőben bejelentkezni a Facebook profiljukba!

10másodperc múlva átirányítunk a fizetési felületre.