2013. november 23-24. - ez a dátum sokáig emlékezetes marad a magyar horgászok számára, hiszen ezen a két napon a magyar feederesek ismét bebizonyították, hogy a világ legjobbjai között vannak! A folyamatos közvetítések során már nagyon sok érdekes dolgot láthattak, hallhattak a téma iránt érdeklődő horgászok, de a leglényegesebb dolgok eddig „érintetlenek” maradtak. Ez az írás és kisfilm összefoglalja a teljes versenyhetet, amelyből egyértelművé válik majd, hogy miként sikerült a magyar csapatnak a kitűzött célját elérni.
Előkészületek és a nagy út megszervezése
Egy világversenyre minimum 10-12 hónappal a verseny kezdete előtt megkezdődik a felkészülés és az információgyűjtés. Így volt ez 2012-ben is, amikor Belgiumban került megrendezésre a Feeder VB. Ekkor Németh Balázs, Novák János és Sivák Mátyás pénzt, időt, energiát nem kímélve a helyszínen próbált meg tapasztalatokat és információkat begyűjteni, ezzel is segítve a csapat felkészülését. Ebben az évben én voltam a „pályafelderítő”. Kétszer: márciusban és szeptemberben voltam kint Dél-Afrikában, hogy a lehető legtöbb információval és kapcsolatrendszerrel felvértezve térjek haza. Az óriási távolság és a nagy szállítási költségek miatt kardinális kérdés volt, hogy milyen felszerelésekkel (ládákkal, kiegészítőkkel, botokkal) utazzon majd ki a csapat.
Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen etetőanyagot, aromákat, élő csalikat használjon, no és mindezeket hol és milyen áron szerezze majd be a magyar válogatott! A két előzetes utam során büszkén mondhatom, hogy baráti viszonyt alakítottam ki Dél-Afrika feeder válogatottjának szövetségi kapitányával, Gys Vd Westhuizennel. Segítségével (egy speciális alku révén) a csapat ingyen használhatta a Preston ülőládákat és kiegészítőket a verseny hetében. Megismertetett a Super Cast etetőanyag gyártó cég tulajdonosával, Schalk Van Bredával, aki szinte fél áron adta etetőanyagát és legjobb aromáit. De Gys segített nekünk az autóbérlésben a legjobb árakat kialkudva, sőt még abban is, hogy lekísért minket a verseny helyszínére - Bloemhofba -, ami a jobbkormányos autókkal (az út bal oldalán közlekedve) óriási segítség volt. Ezenkívül még számos „aprósággal” segítette csapatunkat, így elsőként már az írás elején szeretnénk megköszönni óriási segítségét!!! A botokat, orsókat, etetőkosarakat és minden egyéb nélkülözhetetlen aprócikket itthonról vittünk.
A csapat és segítőik
A csapat tagjai: Döme Gábor, Erdei Attila, Sivák Mátyás, Novák János, Vidó Ferenc és Walter Tamás szövetségi kapitány, másodkapitány Ifj. Barna Szilárd. A csapat segítői: Bató Attila, Barna Szilárd, Dohány Péter, Szász Sándor és Takács Péter. Így az egyik legnagyobb létszámú, összesen 12 főt számláló csapattal érkeztünk, amelynek minden tagja hangyaszorgalommal végezte dolgát. Hatalmas előny volt ez azokkal a csapatokkal szemben, akik 1-2 kísérővel érkeztek csupán… A segítők ráadásul különösen nagy áldozatot vállaltak, hiszen saját költségükön utaztak ki.
A helyszín
Eredetileg a 2010-ben már megismert Női VB helyszínén kívánták a szervezők a versenyt megrendezni, de az alacsony vízállás miatt ez a terület erre alkalmatlannak bizonyult. Ezért Bloemhofhoz közelebb, tulajdonképpen a város határában található duzzasztott, lassan áramló Vaal folyón jelölték ki az új pályát. Az alacsony vízállás miatt úgy nézett ki a versenypálya, mintha a folyó egy sivatag közepén csordogált volna. A homokos partoldal 100-200 méter széles volt, ahol normál esetben (kellően magas vízállás mellett) a víz az úr. A vízterület látszólag egyenletes volt, hiszen a vízmélységben minimális különbségeket érzékeltünk, de mint később kiderült, a látszat csalt! A későbbi edzésnapok folyamán egyre több akadó, beszakadt zsinór és megannyi „láthatatlan” tereptárgy nehezítette a dolgunkat és csökkentette a halfogás esélyét.
Etetőanyagok és csalik
A 2010-es női VB információit és a saját korábbi tapasztalataimat összegezve csapatunk a Super Cast Super Feed Plain (ízesítés nélküli) etetőanyaga mellett tette le voksát. Ebből rostálással eltávolítottuk a nagyobb méretű lebegő összetevőket, és darabos, garantáltan süllyedő szemcsékkel dúsítottuk.
Az etetőanyag összeállításában és végső állagának meghatározásában óriási szerepe volt Barna Szilárdnak, a Maros Mix tulajdonosának. Kétségkívül hazánk egyik legnagyobb tapasztalattal bíró etetőanyag gyártója. Szili bá minden reggel saját maga főzte a tört szemű kukoricából a „kását” és saját maga darálta a dobozos csemegekukoricát, amellyel még tartalmasabbá tette keverékünket. Ehhez még egy eredeti hazai adalékanyag, a Maros Mix süllyedő édes sárga morzsa került. A teljes keverék enyhén meg lett festve zöld fluoreszcein festékporral, amely oldódás közben egy sejtelemes, zöld felhőt képezett, ez leginkább a vízben burjánzó zöldalgára hasonlított. A keveréket az edzések során különböző típusú aromákkal kevertük. A rendkívül széles, szinte átláthatatlan dél-afrikai aromakínálatból a kint megszerzett horgásztapasztalataim alapján mindössze 4 fajtát rendeltünk. Ezek közül egy olyan volt, amely minden nap kiemelkedően teljesített, amely minden nap adott halat. Így a versenyre csupán egyféle aromát hagytunk. Ez egy nagyon intenzív mandula-fokhagyma ízesítésű aromakeverék volt. Kiválóan működött az etetőanyag és csali (kukorica) ízesítése során is.
Élő csalik közül próbáltuk a gilisztát és a csontkukacot is, de legnagyobb meglepetésünkre szinte hatástalanok voltak. Kizárólag apró halat (yellow fish) tudtunk csak fogni velük, de azt sem túl sűrűn… A halak a különféle ízesített kukoricákat tízszer gyorsabban felvették, mint a csábítónak tűnő, tekergőző gilisztát.
Érdekes szabályok
A versenyszerű feederhorgászat szabályainak felsorolásával nem kívánom untatni az olvasókat, így csak azokat emelném ki, amelyek számunkra újként jelentek itt meg, amelyek a 2014. évi nemzetközi szabályzatban is benne lesznek már, így hazai versenyeken sem hagyhatjuk majd figyelmen kívül.
- A horogelőke hossza a kosár végétől (!) mérve, minimum 50 cm kell, hogy legyen. Mi a versenyen 60 cm-es előkéket használtunk.
- A maximális használható horogméret már nem a 10-es. A horog belső öble nem lehet 7 mm-nél nagyobb az új szabály értelmében, így teljesen mindegy, hogy azt a gyártó milyen méretezéssel látta el.
- Tilos a limitellenőrzésen bemutatott etetőanyag további nedvesítése a verseny kezdetéig. Azaz a 10 perces etetési idő alatt sem kaphat egyetlen csepp vizet sem! A későbbi nedvesítést is kizárólag spricnivel lehet megoldani, kézzel a keverékre vizet önteni tilos!
- Tilos a csalik aromába mártása, dipelése! Kizárólag előre beízesített csalik használhatók.
- Tilos a folyékony aromákat az etetőanyagra önteni! Kizárólag spricnivel lehet ráfújni.
- Tilos a pellet használata! Nem kerülhet az etetőanyagba semmilyen formában és nem engedélyezett a horogra tűzése sem.
Véleményem szerint az új szabályok egy része értelmetlen és nehezen ellenőrizhető, de a szabály az szabály marad.
Edzésnapok tapasztalatai
Az edzésnapokon nem fogtunk jól. Nagyon kevés olyan hely és alkalom volt, amikor 10 kg fölé csúszott a kifogott halaink összsúlya, amely idővel egyre elkeserítőbb volt számunkra… Nagyon sok dolgot próbáltunk, előre leegyeztetett, szisztematikus és fegyelmezett edzésmunkát végeztünk, de ezek közül kevés hozott átütő sikert. Alapvetően mindvégig abban bíztunk, hogy a folyamatos horgászat és feletetés hatására egyre több hal lesz a pályán és egyre közelebb lesznek megfoghatók. Ebből azonban szinte semmi sem teljesült, ezért a kezdeti 20 és 40 méteres távolságot 60, majd 80 méteres horgászat váltotta fel. Erdei Attila több napon keresztül is kiemelkedően jó fogásokat produkált 80 méterre (vagy még ennél is távolabbra) horgászva. Fülembe csengett az időnként otthon nekem támasztott „laza gondolat”, hogy 80-100 méterre történő feederhorgászat a módszer megcsúfolása… Milyen jó, hogy mindannyian kellő gyakorlattal rendelkezünk a nagytávolságú feederezésben is! Rendelkezésre állt minden eszköz és képesek voltunk - sok más nemzettel ellentétben - ilyen távolságba is bevetni a szabályosan használható végszerelékeinket.
Ez szinte kivétel nélkül minden csapattársamnak a versenyen (amikor partközeli horgászat megbicsaklott, akkor) is adott halat. Tehát a később felépített stratégia egyik fontos eleme volt ez a módszer. Az edzésen produkált viszonylag gyenge fogásainkhoz az is hozzájárult, hogy nem tulajdonítottunk kellő figyelmet a mederfenék egyenetlenséginek felderítésére. Ahogy többször fogalmazott csapatkapitányunk: „Itt generális problémáról van szó, de mi lehet az?”. Pénteken este Walter Tamás egyik régi, helyi ismerőse látogatta meg a csapatot és maximálisan megerősített minket abban, hogy akár 1-2 méteren is nagyon sok múlhat. Tehát hiába tudunk mi 10-ből 10-szer azonos helyre dobni bármilyen távolságban, ha ott a mederfenék túlságosan lágy, sok homokkal borított. A vízfelszín alatti, de számunkra láthatatlan mederfenék kísértetiesen hasonlított a mögöttünk elterülő kopár parthoz. Ott is voltak homokosabb, nagyon puha, kocsit marasztaló szakaszok és azt követő betonkeménységű területek.
Nos, e kemény részeket kellett mindenkinek saját maga előtt megkeresni. Ehhez egy 40-50 gramm súlyú körteólmot használtunk. A lágy részekben ellenállás nélkül siklott az ólom, míg a kemény részeken félreérhetetlen módon „kopogott”, rázta a spiccet. Ezt többször visszaellenőrizve kirajzolódtak a meder keményebb és lágyabb szakaszai. Ha a kemény részhez megfelelő, minimum 2 méteres vízmélység párosult, megleltük az ideális horgászhelyet. Legtöbb csapattársamnak ez 45-47 méteren volt, míg nekem a második fordulóban 35 méterre a parttól. Ha a mederfenék ideálisnak bizonyult, teljesen mindegy volt, hogy a szomszédok ennél lényegesen távolabb horgásztak és próbálták a halcsapatokat bentebb tartani. A víztározó halait nem lehetett ide-oda „rángatni”, ott lehetett őket a legkönnyebben megfogni, ahol eredendően is szívesen tartózkodtak.
Ez a felismerés óriásit dobott a csapat későbbi teljesítményén. Pénteken (az utolsó edzésnap reggelén) jutott el hozzánk egy olyan információ, hogy a helyi és az angol csapat egy különleges aromát használ. A termék beazonosítása után máris hívtam egyik helyi ismerősöm, aki 1 óra múlva diszkréten letette az autónkban a csomagot. A csapattagok között szétosztva mindenki azonnal ki is próbálta. Elképedve tapasztaltuk, hogy szinte pár másodpercen belül kapást eredményezett mindenkinek! Ezzel a folyadékkal ízesítettük a csalizásra szánt kukoricát, amely elképesztően fogósnak bizonyult. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a versenyen kifogott pontyaink 80%-át ezzel fogtuk. Rég nem hiszek már csodaaromákban, de ez előtt meg kellett hajolni, mert minden kétséget kizáróan „ette a hal, mint az állat!”. A legdurvább fogást Vidó Ferenc produkálta az első fordulóban, aki 38 kiló halából mindegyiket ezzel fogta. Azonban pont Feri másnapi szerényebb fogása is bizonyította, hogy ott, ahol nem volt, ez sem tudta a horgászhelyre húzni a halakat. De ha ott voltak, biztosan megették! Ezekkel a hasznos, szinte utolsó pillanatokban megszerzett infókkal felvértezve dolgoztuk ki a verseny stratégiáját és vártuk a másnapi első fordulót.
Versenystratégia
A kemény helyek felderítése után mindössze 3-4 alapozó dobással kezdtünk. Ezzel a kevéske, aroma nélküli alapetetéssel nem a halak horgászhelyre csalogatása volt a célunk, hanem az előttünk található néhány pikkelyest akartuk „levadászni”, megfogni. Ehhez tilos nagy mennyiségű alapozást végezni, amellyel „szétverjük” a helyet, vagy jóllakatjuk az ott tartózkodó kevéske halat. A stratégia következő fontos eleme az volt, hogy az első pontos dobás végrehajtása után tilos addig újat dobni, amíg nem lesz kapás. Mivel pontyokra horgásztunk, nem kellett kapkodni, türelmesen ki kellett várni a nagybajszút. Nekem az első dobás után 7 perc múlva görbült meg a botom spicce. A versenyen ötünk közül négy embernek már az első 10 percben megvolt az első hala, amely óriási megnyugvást jelentett! Az első egy órát kötelezően így horgásztuk végig, majd csak akkor lehetett aromához nyúlni vagy ráetetni, ha a kapások meglassultak, esetleg a szomszédok felgyorsultak. Ha esetleg kiürült volna a horgászhely, akkor jött a "B terv". Ekkor egy hosszabb botot felvéve, 80 méterre (vagy még ennél is távolabb) bevetett végszerelékkel próbáltunk meg halat fogni. Előtte azonban mindig megetettük (3-4 kosaras dobással) a kiürült területet. A távoli nyugalmi zónában, ha volt hal, 5 percen belül jelentkezett a kapás, de olyan is előfordult, hogy erre mindössze csak 1 percet kellett várni! Néhány távoli kóbor hal kifogása után visszatértünk a kinti etetésre, amely 8-15 percet pihent. Ekkor szinte biztosra vehettük, hogy már van rajta újra érdeklődő, amelyet gyorsan horogra lehetett keríteni. Ezekkel a váltásokkal, a kinti és benti halkereséssel majdnem folyamatossá lehetett tenni a halfogást. Látszólag mindenre fel voltunk készülve, de az élet a legnagyobb rendező, többször okozott váratlan, megoldásra váró helyzeteket…
Váratlan helyzetek verseny közben
Az edzésnapokon alapvetően kétféle erősséggel fújt a szél: nagyon erősen, vagy nagyon-nagyon erősen…! Egyetlen edzésnapon volt sima víztükör. A versenyen azonban mindkét napon a félidőben szinte teljesen megállt a szél, kisimult a vízfelszín és az addig vehemensen kapó halak étvágya alábbhagyott. Erre a helyzetre is volt megoldásunk, de edzéskörülmények között kipróbálni, kellően begyakorolni nem tudtuk. Walter Tamás zseniális ötlete volt, hogy a zöld fluoreszcein festékporral enyhén megfestett (fő)etetőanyag mellett legyen egy kicsi adag nagyon durván megszínezett etetőanyag is. Ehhez akkor kellett nyúlni, amikor a víz megállt. Erre azért volt szükség, mert oldódás közben egy olyan nagy, természetes zöldalgának tűnő felhőt hozott létre az áttetsző vízben, amelyben „elbújva” a halak ismét bátran kezdtek táplálkozni. Amikor a szél újra feltámadt és felerősödött a vízmozgás, az erősen színezett etetőanyagból visszább kellett venni, mert a nagy zöld felhőt elsodorta az áramló víz, amelyet követtek a halak is.
A dél-afrikaiak a sportszerűség határát gyakorta súrolva mindent elkövettek azért, hogy ők lehessenek a világbajnokok. Számos „apró” szabálytalanságot vétettek, amelyek közül a legdurvább Novák János esete volt. Jani a verseny második fordulójában nagyon nehéz helyzetbe került. Az első két órában tulajdonképpen egyetlen értékelhető hal nélkül, a tök utolsó helyen állt… nála ekkor semmi sem működött a versenystratégiából. 2 óránál a 40-45 méteres etetési helyét elhagyva 80 méterre vetette be a végszerelékét. Ekkor azonban egyszerre kiáltott fel a jobb és a bal oldali szektorbírója, azt reklamálva, hogy kidobott az elvileg 25 méter széles boxból. Hogyan sérthet egyetlen dobással kettő szektorhatárt? Hát úgy, hogy egy öböl belső felén ülve a szektorhatárt jelölő szalagokat nem párhuzamosan, hanem az öböl ívét követve tűzték ki. Így a szalagok meghosszabbított szárai nem a végtelenben, hanem már a parttól kb. 60 méteres távolságban találkoztak. Csapatvezetőnk mindent elkövetett a helyzet orvoslására, de a szektorbírók hajthatatlannak bizonyultak. Több próbadobás után kb. 55 méterre mondták azt, hogy ez még szabályos. Óriási szerencséje volt Janinak, hogy ebben a távolságban is össze tudta állítani a halakat és a teljesen reménytelen helyzetből végül óriási hajrával a 4. helyen tudta elérni! Hatalmas bravúr volt ez!!! Tehát nem elég a maximális technikai felkészültség, nem elég a pontos dobás, mentálisan is rendkívül erősnek kell lenni ahhoz, hogy a legnehezebb helyzetekben se roppanjon össze az ember!
Eredmények, amelyekre joggal lehetünk büszkék
Csapatunk az első napon a 3. helyen fordult, ekkor még Dél-Afrika és Anglia nemzeti válogatottjai voltak előttünk. Másnap óriási hajrával sikerült az angolokat beelőzni, oly módon, hogy mindkét csapat 48 pontot gyűjtött. Ekkor a fogott halsúly döntött, amely nekünk volt több! Így a csapatunk a dobogó második fokára állhatott fel. A realitások talaján maradva be kell látni, hogy a dél-afrikai válogatottat a saját hazájában megverni - jelen körülmények közepette - szinte lehetetlen feladatnak bizonyult, így az ezüstérem volt a maximum, amelyet megszerezhettünk és a legeredményesebb európai csapatként állhattunk fel immár két egymást követő évben a dobogó második fokára. Hab a tortán, hogy a világ 10 legjobb feederhorgásza között, idén három magyar található!!!
- Willemse Casper J. Dél-Afrika; 2 pont, 66.555 gramm
- Konopásek Josef Csehország; 3 pont, 57.289 gramm
- Sivák Mátyás Magyarország; 4 pont, 50.618 gramm
- Foord Neville Johan Dél-Afrika; 4 pont, 47.276 gramm
- Döme Gábor Magyarország; 6 pont, 47.718 gramm
- Pickering Tom Anglia; 6 pont, 47.142 gramm
- Hrabal Vladimír Csehország; 6 pont 40.518 gramm
- Ringer Steve Anglia; 7 pont 47.638 gramm
- Novák János Magyarország; 7 pont 43.859 gramm
- Ringer Phil Anglia; 8 pont 47.811 gramm
Részletes hivatalos eredménylista letölthető innen!
Eddig 3 Feeder VB-t rendeztek, ebből kétszer indultunk, azonban a magyar válogatottnak 2 év is elég volt ahhoz, hogy 4 eddigi megszerzett érmével átvegye a világranglista vezető helyét. Lassan eljön annak is az ideje, hogy a nagyvilág nemcsak az angol, hanem magyar feeder módszereket másolja!
A szurkolók és a mentális támogatás
Úgy vélem, minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Magyarországon talán még egyetlen horgászversenyt sem követett ekkora érdeklődés. Már az elindulás előtt is hihetetlenül sok biztatást kaptunk. Az edzésnapokon, majd a versenyen a Horgászklub és Haldorádó Horgászportálokon megjelent rövid hírek, vagy a Facebookra felrakott képek hatására „felrobbantak” az oldalak. Ezernyi helyről kaptuk a biztatást, többek között Áder János köztársasági elnök úr is minket buzdított, majd gratulált a csapatnak! Az emberek szeretete, kiemelt figyelme, drukkolása nagyon sok erőt adott mindenkinek, amely óriási segítség volt a nehéz pillanatokban. Köszönjük, MAGYARORSZÁG, köszönjük MAGYAR HORGÁSZOK!!! Nagyon köszönjük azoknak a támogatóknak az anyagi áldozatvállalását és segítségét is, akik nélkül nem tudtunk volna Dél-Afrikába kijutni!!!
Írta: Döme Gábor
Fotók: Alexander Yevmenenko, The Bank Angler, Ifj. Barna Szilárd, Takács Péter, Vidó Ferenc, Walter Tamás
Videó: Takács Péter
