Talán sok horgász ismer olyan helyet, amit szinte magáénak érez. Ahova leggyakrabban eljut akár közelsége miatt, vagy éppen azért, mert ez számára a legkedvesebb. Tudok én is egy ilyet, és bár foglalt horgászhely nem létezik, mégis úgy mondom: a helyünk.
Kiskamaszként sokat jártam ezen a Duna-szakaszon. Suli után a bringára kötöztem Silstar teleszkópbotomat, egy marék horgot, ólmot és néhány úszót is a táskába tettem a gilisztaásó kislapát mellé. „Padlógázzal” tekertem végig az 5 kilométeres távot. A közeli ártéri erdősávban a szúnyogok támadásával mit sem törődve gyorsan kiástam egy adag gilisztát, és nem sokkal később már a partközeli víz bazaltköveinek környékét tapogattam végig a könnyű úszós cuccal. Szinte minden követ ismertem azon a szakaszon, megvoltak a kedvenc szikláim, amik adott vízállásnál mindig rejtettek egy-egy szeplős dunai sügért, kölyökdomolykót vagy bodorkát. Nagy ritkán Kessler-gébet vagy kis balint is fogtam. Magam előtt látom még, ahogy kedvenc bordó (folyóvízre teljesen alkalmatlan) úszóm elsétál a kiszemelt kő mellett, majd azon túlhaladva - ott, ahol egy pillanatra enyhül a sodrás - hirtelen elmerül vagy felfekszik. A következő pillanatban pedig egy duci sügérből bányászom ki a horgot. Mikor a júniusi zöldár elöntötte a közeli erdőt, a halak pedig tömegesen úsztak ki az víz elől menekülő gilisztákból és egyéb gerinctelenekből lakmározni. Ilyenkor igazi dzsungelpeca vette kezdetét. A szúnyoghadak támadását tűrve gyermekkori barátommal kerékpárjainkat vállunkra véve bebumliztunk az erdő mélyére, és az elöntött területeken kergettük a halakat. A helyi nagy öregek pontyokról is meséltek, de mi boldogok voltunk ezüstkárászainkkal és egy-egy termetes dunai sügérrel is. Egyszer aztán édesapám is elkísért, biztatott, hogy a nagyobb halakat is célozzuk meg, kössek fenekező cuccot és bátran dobjam be a sodrásba. Meg is mutatta, mire gondol, de a bedobott végszerelék csak nem akart megállapodni. Bevágás után ki is derült miért: egy 40 centis márna vette föl a még feneket sem ért horgot. Csak ámultam - itt ilyenek is vannak?
Pergetni is szerettem kiskamaszként, és néha pár kisebb csukát, domolykót is sikerült becsapni azzal a néhány tviszterrel, körforgóval, amim volt. Első dunai csukámat nem hétköznapi módon fogtam. Egy állóhajó alá dobáltam egy - és akkortájt talán egyetlen tulajdonomban lévő - lilás tviszterrel. Többször rávágott valami az alig 2 méteres vízben, de eleinte nem akadt meg a hal. Végül egy sikeres támadás után egy ütés, és volt-nincs tviszter. Csuka! Nagy nehezen kunyeráltam egy drótelőkét egy közeli horgásztól, és a következő dobásra már meg is akadt a tettes. Az 50 centis, sovány dunai csuka hazabicajozott velem, otthon pedig nagy büszkén pózoltam vele a panellakás konyhájában. Gyomrában meglepetésünkre a korábban leharapott tvisztert is megtaláltuk.
Aztán hosszú éveken át nem is igazán látogattam el a környékre. Nemcsak a dunai, de az egyéb peca is a háttérbe szorult. Pár évvel ezelőtt viszont ismét rendszeressé vált a horgászat az életemben. Közelsége és a szép emlékek miatt ismét felkerestem a „Helyet”. Első alkalommal, egy hétvégén könnyűfenekezőket vittem magammal. Mivel időközben távolabb költöztem a víztől, ezúttal egy órát kellett tekerni a város másik feléből, így ha akartam volna, komoly felszerelést, akkor sem tudtam volna hozni. De végül csobbantak a közepes méretű ólmok, repültek a csontis, gilisztás horgok. És a történet új fejezethez ért. Eleinte már azon is meglepődtem, hogy a gébinvázió ellenére néha keszegféléket is lehet fogni.
Aztán hamar rájöttem, hogy naplemente után elülnek a hívatlan vendégek, és jó eséllyel jelentkeznek a nagyobb halak. Közben csatlakozott hozzám barátom, Attila. Munka után már rutinszerűen találkoztunk félúton és indultunk a Helyre. Az első márnák után tudtuk, az igazán jó időszak nyáron a naplemente utáni pár óra. Munka után, a napsütéses délutánokon még ráérősen kötögettük fenekezőinket, készültünk az éjszakára, élveztük a napsütést. Aztán ahogy lement a nap, felgyorsultak az események, szinte menetrendszerűen érkeztek a halak. Volt olyan esténk, hogy tucatnyinál több márnát fogtunk.
A bajszos torpedók mellett bagolykeszegek, éjjeli paducok, dévérek voltak a leggyakoribb vendégeink. Néha egy sütésre való keszeget megpucoltam és hazavittem, de a legtöbb halat visszaszórtuk. A csúcs csali a csonti volt. Méret körüli balin, kölyökharcsa, kősüllő és még számos egyéb halfaj is megkívánta a légylárvákat.
Nem volt két egyforma nap. Egyik este méretes dévérek álltak be a hely elé, másnap ugyanitt kizárólag kölyökmárnákat fogtunk. Aztán jött egy áradás, és mindent átrendezett. Persze olyan is volt, hogy a halak csúnyán lealáztak. Mivel a mederben itt is akad bőven kagyló, akadó és éles kő, sok halnak sikerült letépni vagy a tereptárgyak segítségével elnyírni előkéinket. Nyár derekán, amikor igazán hosszúak voltak a nappalok, partszéli pergetéssel ütöttük el az időt. Néha kölyökbalin, kis süllő, domolykó kapta el a belógó ágak, állóhajók közt vezetett műcsalit. A horgászatot napközben megkeserítő gébek ellenszerére is rájöttünk közben. A horogra nappal nem szabad állati eredetű csalit tenni. Apró hungarocell golyóval csalizva, és az ólom mellé könnyű, kenyérbéllel megtömött etetőkosarat kötve napközben is virgonc paducokat, szilvaorrúakat fogtunk.
Teltek a nyári hónapok, és nem győztünk csodálkozni, mennyi hal él a Dunában. Előfordult, hogy egyetlen este alatt több mint egy tucat halfajjal találkoztunk.
A halványfoltú küllők, a magyar és német bucók és a 6-7 keszegféle mellett rendszeresen beköszönt néhány fiatal ragadozó is.
Aztán ősz lett. Többször előfordult, hogy teljes délutáni-esti pecák teltek el gébek nélkül. Ez volt az igazi ajándék. Nagy élmény ugyanis éjjel, sötétben halakat fogni, de kellemes napsütésben a parton ücsörögve látni a kapásokat, megcsodálni a fenséges márnákat, jászokat mégiscsak más. Egy igazán kellemes szeptemberi szombat délutánon barátnőm, Pé is elkísért. Az igazi napozós, olvasgatós vízparti pihenést mindössze 3 kapás zavarta meg. A márnák összsúlyát bő 9 kilóra saccoltuk, a legnagyobb teljes testhossza 77 centi volt. A partközeli, sekély és letisztult vízben követni a gyönyörű, kontrasztos színű torpedók kirohanásait semmivel össze nem hasonlítható élmény volt.
A következő hétvége is a vízparton talált minket. Erős szél fújt, és a víz is feljebb jött a múlt hetihez képest. A pár órás horgászat alatt a kenyérbeles, hungarocelles fenekezőre tucatnyi jász érkezett. Más halat oda sem engedtek a horgok közelébe. Akadt köztük több, kiló felett példány is. Barátaink meglátogattak a horgászat közben, és hirtelen ötlettől vezérelve dunai halebédre invitáltuk őket Pével. 3 balszerencsés jaszkó hazajött velünk, és rántott hal formájában emberré vált. A siker osztatlan volt.
Aztán az ősz lassan télbe váltott. Soha nem láttam még menyhalat, nem is horgásztam rá. De két éve ez megváltozott. A Hely komolyan próbára tett. Első menyusos próbálkozásainkat sikerült a legbarátságtalanabb téli estékre időzítenünk. Hol szembeszél és tarajos hullámok fogadtak, hol pedig fagyos levegő és ónos eső próbált hazazavarni minket. Az első télen 6-7 alkalommal vonultunk hadba, és kettő darab kapással meg is úsztuk a kalandot. Viszont az a két kapás két apró menyhallá változott! Attila volt a szerencsés, és végre bizonyítottuk magunknak, hogy létezik olyan hal, hogy menyhal. A következő szezont már korábban kezdtük, nem vártuk meg, amíg az igazán fagyos téli éjszakák beköszöntenek. Októbertől kezdve tucatnyi alkalommal dideregtünk a vízparton, és az eredmény nem is maradt el. Egy-két menyus be-becsúszott, a betli arányát le tudtuk csökkenteni 50%-ra. Volt olyan este, hogy 3-4 halat is fogtunk, ráadásul a halak mérete is szépen kúszott felfelé estéről estére egészen a bő negyven centiig. Az biztos, hogy a következő szezonra több gébet gyűjtök össze, mivel a belőlük vágott szelet bizonyult a legfogósabb csalinak.
A minap elsétáltunk megnézni, hogy minden rendben van-e a Helyen. A fülledt nyári esték még távol vannak ugyan, de már tervezgetem a találkákat. Biztos vagyok benne, hogy a Hely még tartogat meglepetéseket. Biztosan járnak ott olyan és akkora halak, amikről álmodni sem merünk. És az is biztos, hogy az esélyt a találkozásra meg fogjuk adni idén is, mert ez a Helyünk.
