Augusztus végére a fotóalbumom megtelt képekkel, a vízen töltött éjjelek számát már magam sem tudom, az etetéseim rendre beérnek, az előkéim működnek, a csalik és az ízek stimmelnek. Egyszerűen minden tökéletes, az elszántságom pedig töretlen.
Javában dúl az amurszezon, és fantasztikusan alakul a horgászidény. Elégedettségemet mi sem tetézi jobban, hogy a múlt héten vendégül láttam egy jó barátomat, aki Magyarországról érkezett ide pecázni. Három napon keresztül vallatta a vad Zsitvát – nem is eredménytelenül –, amiről beszámoltam az előző írásomban. Csütörtökön már lázasan készülődöm a következő hétvégi túrámra. Még ma bepakolok a kocsiba mindent. Fontos, hogy minden menetkész legyen, hiszen a munkából hazaérve szeretnék mihamarabb elindulni, hogy időben letáborozhassak, ellenőrizni akarom a végszerelékeimet és bevetni őket, mire a nap lenyugszik.
Pénteken munka után vágok egy gyors zuhanyt, majd bedobom kocsimba a hétvégére szükséges elemózsiát és italokat. „No, már csak ez hiányzott!”, nyugtázom magam, minden a helyén, irány a Zsitva. Hat óra tájékán érkezem a partra, a kocsi plafonig rakva, kis időbe telik, mire mindent kirámolok és összetolom a botokat. A végszerelékeim összeállításával kezdek, a horgok tűhegyesek, a zsinórom szintén rendben, így hamar vízbe is kerülnek. Miután mindkét cuccom elhelyeztem, az etetéssel folytatom: a szükséges mennyiségű kukoricát még tegnap lefőztem, ebből szórok a horgok köré néhány lapáttal kezdésnek. Szorgosan készülődök az estére, sátrat állítok, majd gyorsan berendezkedek, hiszen közeleg a fényváltás ideje. Ebben a sejtelmes és eredményes időszakban már nem szeretnék semmivel bíbelődni, ezért lényeges, hogy minden a helyén legyen.
Bármilyen hihetetlen, az első éjszaka kapás nélkül telik el. Hiába a tökéletesen összehangolt felszerelés, az időben vízbe ért horgok, a kellő mennyiségű és minőségű etetés, a várt kapás elmarad. „Vajon hol rontottam el?”, tűnődöm magamban. Talán túlzott nyomásnak lett kitéve a horgászhelyem az utóbbi időben, talán csak pár nap kell, hogy pihentessem, és újfent magához térjen. Nem tudom, viszont abban biztos vagyok, hogy még egy éjszakát maradok. Napkeltekor már a frissítésen munkálkodom. Az estére esőt jósolnak, amely többnyire üdítőleg hat a halak kapókedvére, így most felcsillan a remény.
A nappali órák eseménytelenül telnek el, ezért pihenéssel és evéssel ütöm el a napot, azonban az est közeledtével már lázasan készülődöm. Van valami a levegőben, valami egészen különleges. Hét óra körül már a vacsorát készítem, a botokat időben belőttem, horgok a helyükön, akcióra készen várom az estét, no meg a frissítő záport. Miközben a sátramban falatozom, végre talajt érnek az első vízcseppek, érezhetően frissebb a levegő is, rendkívül szeretem ezt az időszakot. Napnyugtára elcsendesedik az eső és az égbolt is kiderül, a távolban viszont már újabb felhők gyülekeznek. „Talán éjfélre ideér”, morfondírozok magamban. Kényelmesen ücsörgök a székemben, ám a fények fogytával hirtelen megjelennek a szúnyogok, ezért tüstént beizzítom a füstölőket. A denevérek is vacsoraidőt hirdetnek: összevissza cikáznak a levegőben. Pompás napnyugta tárul elém, impozáns látvány így, a nap végén.
Tizenegy óra tájékán ismét a sátramba kényszerülök, ugyanis újabb adag eső érkezett, remélem, ez már kitart egy darabig és felpezsdíti majd a vizet. Kényelembe helyezem magam, betakarózva fekszem az ágyban, közben a párommal beszélek telefonon. Épp ecsetelem neki, hogy milyen kellemes most itt kint ebben a frissítő esőben, azonban egy pillanat alatt eldobom a telefont és kiugrom az ágyból, egyenesen ki az esőre, papucs nélkül. Hatalmas, füstölős kapásom van, szinte felrobbant a vevőm a sátorban. Ahogy felemelem a botot, azonnal szembesülök a hal méreteivel. Elrohant rendesen, hosszan a híd irányába, amikor megáll, ormótlan nagy súlyt érzek a zsinór végén, lassan, komótosan mozog lent a mélyben. Egy pillanatra megtorpan, ekkor húzok a féken és pumpálom vissza. „Átment a híd alatt!”, tör rám a felismerés. Ismét a pillérek között kell visszaparancsolnom egy termetes halat, az eső szakad, a párom vonalban… hát, kissé felgyorsultak az események. Kisvártatva közelebb húzom, végre eltávolodik ellenfelem a veszélyzónától, ekkor kapcsolok fejlámpát, ám a csata vége még odébb van. Csak megy és megy, lassan, de határozottan oldalirányba. Rövidesen meg is pillantom: igazi, vaskos, öreg amur van a horgomon, időbe telik, mire bemerítem. Ahogy a hálóban pihen, még gyönyörködöm benne kicsit. Minden bizonnyal az eddigi legnagyobb, amit valaha fogtam.
Szétszedem a merítőt, majd óvatosan kiemelem a vízből és a matrachoz sietek vele. Amikor a halat ráhelyezem, jön az újabb döbbenet: a farokúszója lelóg a matracról, csak „törve” tudom a matracra tenni. „Ez bizony húsz feletti lesz!”, ujjongok magamban. Az eső még mindig esik, ennek ellenére öntök rá egy vödörnyi vizet és lemérem a hosszát. Szalad a centi, egészen száztizennyolcig. Ez a teljes hossz, a súlyát viszont nem tudom egyedül lemérni biztonságosan, ezért nem fogom a hal épségét kockáztatni. A legyőzött pontyzsákba kerül, majd a vízbe helyezem. Felhívom a párom és elnézést kérek a váratlan néma búcsúért, majd elújságolom neki az újabb nagyszerű fogást, amelynek mindketten nagyon örülünk, azonban lassan elköszönök és intézek némi segítséget másnapra. A mérlegelés és a fotózás miatt mindenképp szeretném, hogy valaki meglátogasson a reggeli órákban, valamint, hogy megörökítsük a hal elengedését is. A botokat kiveszem, a halat beírom, végül pedig nyugovóra térek – vagyis csak térnék, talán egy órácskát, ha alszom az izgalmak miatt. Az éjszaka folyamán többször is felkelek, hogy ellenőrizzem a halat. Véletlenül sem szeretném, hogy valami baja essen reggelig, ugyanis az amurok nagyon kényesek, ha pihentetőbe vagy pontyzsákba kerülnek. Az igazat megvallva jobb szeretem őket mihamarabb visszaengedni.
Hamar ébredek és kipattanok az ágyból. A kávét kortyolgatom, amikor cimborám megérkezik hozzám, beszélgetünk kicsit, elmesélem az esti történéseket, majd nekilátunk a mérlegelésnek. A hal pontos súlya huszonkét kiló harminc deka. Leírhatatlan, amit érzek: fergeteges szezon van mögöttem, most pedig végre egy húsz feletti amurt is sikerült a szákba terelnem, amiről bevallom, már nagyon régóta álmodozom. Ez a hal feltette a koronát a horgászidényre, mérhetetlenül boldog vagyok! Mérlegelés után jöhetnek a fotók és egy kis fürdőzés a hallal. Az ilyen nagytestű halakkal mindig a vízbe megyek, hosszan dédelgetem őket, míg teljesen erőre nem kapnak. Van egy kis nézőközönségem, és a víz is kellemes, forog a kamera, készítünk néhány videót, amiből majd egy kisfilmet vághatok emlékbe. Jó negyedóra törődés után a hal magához tér, így elengedem. Hatalmas farkával lök egyet magán, majd tovatűnik a mélybe. „Viszlát, barátom, köszönöm a felejthetetlen élményt!”, köszönök el.
Megköszönöm Elemér barátomnak a gyors segítséget és a közreműködést, majd elköszönünk. Nekilátok pakolni, van cucc bőven, van mit összerámolni, mire útnak indulhatok. Újabb fantasztikus élménnyel lettem gazdagabb, és a képek is jól sikerültek. Roppant elégedett vagyok és alig várom már a következő bevetést, hiszen a szezonnak még közel sincs vége. A rengeteg munka és kitartás gyümölcse ismét beérett: hálás vagyok az éjjelekért, melyekből reggelek, a barátokért, kikből családtagok lettek és az álmokért, melyek valóra váltak.
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
