Talán túlzás különlegesnek neveznem a fejezet tárgyát képző szárnyformákat, az viszont tény, hogy a szárnykísérletek új dimenzióját nyitották meg számomra. Az ötletet tulajdonképpen a természetben is fellelhető minták ihlették, hiszen ha megnézzük egy rovar hártyás, vagy akár egy lepke kitinpikkelyekkel borított szárnyát, azok nem igazán hasonlítanak egy alaptípus szárnyra sem. A célom tehát a minél nagyobb élethűség elérése volt. Hogy aztán a halak milyen teremtményeket vélnek majd felfedezni ezekben a kreatúrákban, már egy másik kérdés.
A különleges szárnyformák esetében tehát valamiféle hasonlóságot próbáltam elérni a víz alatt mozgó, vagy épp a vízfelszínre pottyanó és ott verdeső potenciális zsákmányállatkákkal. Belátható, hogy ez a műcsali nem igazán hasonlít egy kishalra (bár ha úgy vesszük, akkor egy twister sem, és ugye tudjuk, hogy sem a süllők, sem a csukák, de még a harcsák sem csináltak ebből soha problémát), ezért inkább a halak étlapján fellehető egyéb táplálékállatokra koncentráltam. A repertoárban így megjelentek a különféle rovarszárnyak, ezek színei, erezete, de természetesen nem maradhatott ki a madárszárny imitáció sem. És persze ott voltak még a különféle nyúlványok, csápok, lábak, és egyéb képződmények.
Az alaptípus szárnyaknál már említettem, hogy hullámképzés szempontjából nagyon fontos a külső ívek folytonos, törésektől mentes vonalvezetése. Ezen túlmenően még ügyelnem kellett a külső és belső ívek harmóniájára, arányainak tartására - erre nyilvánvalóan az amplitúdó fenntartása érdekében volt szükség. A kísérletezéseim során arra is rájöttem, hogy hullámképzés szempontjából mindig a szárny első fele a domináns, a hátsó résznek ilyen értelemben nem sok önálló akarata van, azt csinálja, amit az első diktál neki. Úgy is fogalmazhatnék, ha egy hullám elöl szépen megindul, akkor az, ha törik, ha szakad, végigvonul a szárnyon, akárhogy is nézzen ki a szárny vége. Ebből a megfontolásból a különleges szárnyak külső ívvonalának első felét nem bántottam - azok megfelelnek az alaptípus szárnyformák ívvezetésének -, és csak az ív hátsó felével kezdtem el operálni. Az első ilyen próbálkozásommal egy madár szárnyát próbáltam utánozni, bár az leginkább egy denevérére hasonlított. Gyorsan el is neveztem denevérszárnynak.
Ennél a szárnynál még nem volt igazán tudatos a külső ívek csatlakoztatása és vonalvezetése, inkább csak érzésből dolgoztam. Ami rögtön kitűnt, hogy a szárny hátsó részének ilyetén „torzulása” bizonyos mértékű orientációt okozott, illetve, hogy előfeszítés hatására a szárny csúcsai kinyíltak, azaz az előfeszítetlen állapothoz képest eléggé eltávolodtak egymástól. Minden esetlensége ellenére ez a szárnyforma remekül teljesített, és noha a szárnycsúcsok némileg lecsökkentették a hullám frekvenciáját, egyben meg is növelték a hullámzás erősségét, vagy más néven a rezgéskeltését.
A denevérszárny továbbfejlesztett változata az úgynevezett szív-szárny, mely nem meglepő módon az alakjáról kapta a nevét. Úgy gondoltam, ha a szárnycsúcsok amúgy is kinyílnak az előfeszítés hatására, miért ne érhetnének össze hátul. Az eredmény egy szív alakzat lett. Ennél a szárnyformánál a külső ívek hátulsó részét szabályos ellipszisek alkotják, melyek a szárny végén egy pontban találkoznak. Az ellipszisek érintőlegesen csatlakoznak az elülső körívekhez, mégpedig az alaptípus szárnyaknak megfelelő, középszimmetria vonalnál - ily módon a külső ív vonalvezetése folytonos marad. A szárny végébe vágott szabályos körív az alaptípus szárnyakhoz hasonlatos hullámképzést segíti, ugyanakkor a hátsó, maradék anyagvastagság beállítását is szolgálja. Alap állapotban a szárnycsúcsok hátul összeérnek, ám az alakzat nyitott, tehát előfeszítés hatására szét tudnak nyílni, bár korántsem olyan mértékben, mint a denevérszárny esetében.
A különleges szárnyformák közül ez a szív-szárny koncepció bizonyult az egyik legjobbnak, mert azon túlmenően, hogy szép volt a mozgása, meghosszabbította, mintegy kiterjesztette a hullámot a műcsali teste mögé.
A szív-szárnyból jó pár szárnyformát vezettem le - ezek közül is az egyik ígéretes darab a párzó kérészek farkát utánozta. Ezt a szárnyformát kérész-szárnynak neveztem el.
A kérész-szárny tulajdonképpen mindenben megfelel a szív-szárnynak, a különbség csupán annyi közöttük, hogy a szárnycsúcsok egy-egy hosszú nyúlványban folytatódnak. A kettő között aztán ezernyi variáció lehet még. Megjegyzés: a típus előnyei igazából wobblertest hordozóval együtt mutatkoztak meg.
A következő szárnykoncepció esetében a szárnycsúcsokat egy lapított farokrészben egyesítettem, mely hátul zárttá tette az alakzatot. Ezzel a zárt farokrészű kialakítással valami olyasmit szerettem volna elérni, hogy a hullámállapotok közötti váltás ugrásszerűen menjen végbe, ami nézeteim szerint megnövelte volna a rezgéskeltést.
A tesztdarab persze nem igazán értette meg a lényeget, és mindent csinált, csak azt nem, amit vártam tőle. Mindent összevetve azért nem lett olyan rossz a mozgása, és a lapos farok is kölcsönzött neki egyfajta bájt.
Ennek a szárnytípusnak egy nagy hibája volt (van), nevezetesen az, hogy kizárólag jigfejes hordozóval használható, ugyanis a lapos farok lehetetlenné tesz mindenféle hátsó horgos megoldást - lásd majd a wobblerhordozók fejezetben.
Talán érdemes még említést tennem a békaláb koncepcióról, bár az ő esetében a névadója illúzióját inkább a szárny későbbi mintázata adta meg.
Ennél a típusnál amúgy megfigyelhető egy enyhe alul-orientáció, bár ez szerintem nem a lábak következménye.
Az ilyen és ehhez hasonló szárnyformákból jó párat készítettem, volt, amelyikük jól működött, és volt, amelyük kevésbé jól, de úgy összességében egyikükkel sem vallottam kudarcot. Rengeteg ötletem van még, de egyelőre nem bolygatom tovább a témát, épp elég lesz a meglévőket letesztelni. Arról nem is beszélve, hogy elhasználtam vagy egy vízilabda csapatra való úszósapkát.
A következő részben a szárnyak elkészítésével foglalkozom.
Sulyok Sándor
Fotók, ábrák, videók saját forrásból
