Nem szeretem a telet. Nekem túl egyhangú és sivár. De a vérem forr, horgászni akarok. Néha kimegyek egy kis akcióért, fagyoskodom pár órát, majd utána egy bögre forró tea mellett ejtőzöm a gép előtt, a képeimet nézegetve, emlékeket idézve. Sok szép emléket. Mint amilyen ez is itt, mikor jött a hír, hogy eszik a márna!
Kora délután volt, mikor egy SMS-t kaptam. „Eszik a márna! Gyere!” Mondanom sem kell, egy percig nem gondolkodtam, azonnal pakolni kezdtem. Volt minden, amire csak szükségem lehetett, még márnázáshoz való sajtos etetőanyagom is. Igaz, nem gondoltam volna, hogy márnára is használom majd. A nyári kánikulában szoktam vele kergetni a pontyokat. De most rendeltetésszerű használat közepette is megnézhettem, mire képes!
Egyszerű horgászatról volt szó. Két kezemben és táskámban elfért minden, amire szükségem lehetett. Amit meg itthon hagytam, majd a parton összekuncsorgom.
Késő délután volt, amikor a partra érkeztem, alig pár óra volt hátra a sötétedésig. Feri szinte suttogva közölte velem az instrukcióit. Mit, mivel, merre, hogyan cselekedjek. Próbáltam mindent megjegyezni, de sok volt az infó, ezért nem tagadom, néha csak okosan bólogattam.
De a lényegre tisztán emlékszem: „NE zörögj!”. A horgászat helyszínéül egy sóderpad szolgált, amelyen csöndesen közlekedni nem lehetett. A halak pedig a legkisebb intő jelre is hosszú percekre eltűntek. Éppen ezért a lehető legkomfortosabb kis placcot próbáltam magamnak létrehozni, hogy minél kevesebbet kelljen mozognom, hogy véletlenül se riasszam el az előttünk tartózkodó halakat.
A bekevert és kellően megnehezített etetőanyagot is ennek megfelelően egyszerre alapoztam be. hogy később a csobogással már ne keltsek nagy riadalmat a „mélyben”.
Hosszú csend következett. Magamban mormogtam csupán („Eszik, mi? … Mindig ezt mondjátok, aztán sose fogunk semmit!”), amikor a bot spicce izgatottan táncolni kezdett. A bevágásnál nem éreztem ellenállást. Nem is gondoltam, hogy a nap első hala mindezek ellenére a horgomon küzd. Egy mohó sneci ficánkolt hamarosan a kezemben, melyet még jó pár testvére követett, majd egy kisbalin is beugrott látogatóba.
Ám a várva várt márnák továbbra sem mutatták magukat. A partra vetett apró kagylóhéjak, formás kavicsok pakolgatásával, nézegetésével múlattam az időt (amolyan nagyfiúsan) és hallgattam Feri pusmogását: „Gyerünk, gyertek!”.
Aztán botom megremegett és határozottan görbülni kezdett. Bevágásra nem is volt szükség! Csupán a botot kellett kézbe venni, tartani, és korrigálni a hal első erőteljes kirohanását!
Igen, ez már jobb hal! Karikába hajlott bottal, széles mosollyal küzdöttem. Hol ő nyert pár métert, hol én. Csak hosszú percek után pillanthattam meg először a kis gyönyörűséget. Igen, márna volt a horgon. Óvatosan húztam a szákba. Megadóan, békésen tűrte a horog eltávolítását, a fénykép készítését, hogy aztán a folyók királyához méltóan tovaállhasson.
A nap már igencsak lebukóban volt, sose volt azelőtt ilyen élményben részem. Így még sose gyönyörködtem őszi naplementében. De nem csupán a látvány volt igéző, a hangulat is tetőfokára hágott: újabb hal küzdött a horgon. Nem adta meg magát egykönnyen, hiába nyertem vissza pár métert, a kétszeresét húzta le az orsóról. Hosszú percekig küzdöttünk, mire szákba húztam életem eddigi legnagyobb márnáját.
Nehéz elhinni, hogy ilyen rövid idő alatt, ilyen egyszerűen is ennyi halat lehet fogni. Elégedetten ücsörgök egy zsombékon. Poénkodunk még és lassan pakolászunk. A napkorong már a túlparti fák mögött pislákol csupán, szép lassan kúszik felénk a sötétség. De ezt az emléket semmi sem árnyékolhatja be! Mindig fényes pont lesz a szívemben!
Írta: Futó Márton (marci88)
Képek: Gyulai Ferenc, Futó Márton
