A matchbotozás  iskolája 5.rész - Vízközti dévérezés

A matchbotozás iskolája 5.rész - Vízközti dévérezés

A matchbotos horgászat számomra legélvezetesebb műfajával, a vízközt történő dévérezéssel szeretnélek megismertetni benneteket. Az alapvető tudnivalókat a sorozat előző részei már tartalmazzák. Aki most kapcsolódik be, csak vissza kell olvasnia egy kicsit, ha a kezdetektől szeretne indulni. Aki már megszerette a matchezést, remélem, talál itt is hasznos ötleteket, és csak még jobban megerősödik benne az érzés: Matchezni jó!

A matchbotos dévérezés talán a legszórakoztatóbb horgászat, már ha egyáltalán létezik ilyen kategória. Mivel halunk nagyobb bandákba verődve kutat élelem után, ha megtaláljuk a csapatot (vagy ők bennünket), remek szórakozásban lehet részünk. Hogy hol keressük őket az adott vízen? Általában a fenéken vagy annak közelében vadászunk rájuk, ami nem is rossz elgondolás, lévén a táplálékának jelentős részét az iszapban rejtőző szúnyoglárvák, apró csigák, férgek teszik ki. A táplálékszerzés ösztöne miatt ő is itt keresgél, de előfordul, hogy a vizek felsőbb, gyorsabban felmelegedő rétegeiben kószál. A fenéken túrkáló dévércsapat a felkavarodott iszapból szedegeti ki a számára fontos táplálékot. Ilyenkor a finom falatok egy része a felzavart víz magasabb rétegeibe is feljut. (Ezért is érdemes a fenékre tett előkével dévérezőknek néha egy kicsit visszahúzni az eresztéken, sokszor meglepően szép dévéreket lehet így fogni.) Az élelmesebb keszegek ilyenkor elemelkednek a medertől és elésietnek az alászálló falatoknak.

Egyik kedvenc dévéres vizem

Mi is erre alapozzuk a horgászatunkat. A dévérek az orruknál és persze a hasuknál fogva vezethetők. A víz magasabb rétegeibe felcsalt dévérek könnyen ott is tarthatók, csupán gondoskodni kell arról, hogy folyamatosan legyen ott számukra ínycsiklandozó eleség. (Előfordulhat az is, hogy a fenékre koncentrált etetésen hiába várunk kapásra. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy halaink valamilyen oknál fogva nem pont ott tartózkodnak. Érdemes addig játszani az ereszték beállításával, amíg meg nem találjuk azt a vízréteget, ahol éppen halaink tartózkodnak. Ha megleltük őket, és nem vagyunk restek módosítani, esetleg új etetőt keverni, kezdődhet a vízközti dévérezés.)

A vízközti dévérezés „fegyvere” a sokat emlegetett light matchbot. (Ez nem azt jelenti, hogy csak egy lágy bottal lehet ezt a műfajt művelni, de biztos, hogy ezekkel a típusú botokkal a legélvezetesebb.) A lágy matchbotokon általában 2-10 g „dobósúly” szerepel, azaz ilyen tömegű wagglereket lehet velük könnyedén reptetni. Mivel ezeknek a botoknak az utolsó (spicc)tagja rendkívül rugalmas, (csúnya szóval „taknyol” a botvég) a könnyebb úszókat is hihetetlen távolságra lehet eldobni. Ma már szinte minden gyártó felvette kínálatába az ilyen típusú botokat, így aki rászánja magát egy lágy matchbot beszerzésére, válogathat.

Egy lehetséges választás, a sok közül

Orsó tekintetében a már meglévő matchorsónk tökéletesen megfelel. Arról, hogy ezen az orsón milyen átmérőjű süllyedő zsinór legyen, már megoszlanak a vélemények. Véleményem szerint a 0,09-0,12 mm-es méret inkább a versenyhorgászoknak való, hiszen ezekhez a „pókhálókhoz” már valóban kell egy megfelelő bot is a hozzátartozó rutinnal. (Jómagam 12-es méret alá még nem mentem. Versenyzőknél más a helyzet. Vannak olyan vizek, ahol komoly áramlás alakulhat ki a víz felsőbb rétegeiben is, így itt kifejezetten előnyös lehet az ultravékony főzsinór, amibe kevésbé tud a víz belekapni: versenykörülmények között már ez is számíthat.)

Az orsó legyen precíz, finoman hangolható fékkel felvértezve

A 14-es zsinórméret szerintem ideális egy ezzel a módszerrel ismerkedő horgásznak. Az előkénk átmérője igazodjon a főzsinór vastagságához, botunk rugalmasságához, a halak méretéhez és nem utolsó sorban ügyességünkhöz. (Léteznek tűspicces, vagy nagyon lágy matchbotok, amelyek a legvékonyabb előkét sem tépik a halba egy gyakorlott horgász kezében. Ha még nincs megfelelő botunk és rutinunk, nem érdemes rögtön 0,08 mm-es előkével kezdeni. Több lesz a bosszúság, mint a sikerélmény.)

Nézzük, hogyan is néz ki egy vízközti dévérezéshez használt szerelék.


Az úszó

Ehhez a módszerhez a legmegfelelőbbek a vékony, karcsú karbonszállal ellátott wagglerek. Az én kedvenceim az Erdei Master és Rekord wagglerek, de az Exner Blue Match széria is tökéletesen megfelel, csupán a módszerhez megfelelő antennát kell használni. Úszónk mérete a meghorgászandó távolságtól, a szél erősségétől függhet. Én 6-12 gramm között szoktam választani, attól függően, hogy milyen bottal, mekkora távolságra kell horgásznom. A szerelék összeállítása nagyon egyszerű. A fix úszórögzítőbe csatoljuk az úszót, majd annyi önsúlyt veszünk le az úszónkról, hogy kb. 5-6 apró sörétólomra legyen szükség a pontos kisúlyozáshoz.

Ideálisak a feladathoz

(Az ólmok felcsíptetése során damilunk megsérülhet, ezért a felerősítés után én körülbelül 40 centire felhúzom az ólmokat, majd ollóval levágom azt a zsinórrészt, ahová eredetileg felerősítettem.) Az ólomfüzér kicsiny súlya épp elég ahhoz, hogy úszónkat pont az antenna tövéig merítse le és elég könnyű ahhoz is, hogy a dévérek gyanú nélkül felemeljék. Ha a halak megemelik ezt a csekélyke ólmozást, úszónk látványosan kiemelkedik a vízből. (Én ezért a látványért imádok így dévérezni.) Ha az ólmok a helyükre kerültek, nincs más dolgunk, mint a horog kiválasztása és felerősítése. A horgok közül az én kedvenceim a Drennan Carbon Match, Gamakatsu 1310, Preston PR24 típusok. Méretüket tekintve mindig egészen apróval (16-18-as) kezdek, majd a halaktól függően váltok nagyobbra. Ha fenemód zabálnak, ráadásul testesebb példányok is megjelennek az etetésen, bátran felköthetünk 12-14-es méretet is. Én az előke hosszát 25 centire szabom, és a két végfület egymásba hurkolva rögzítem a főzsinórhoz. Ilyenkor nem használok mini forgót, hiszen a csali többnyire szúnyoglárva, ami nem csavarja annyira a szereléket, mint egy csonti. Ha mégis összepödrődik az előke, lecserélem. (Hogy ki köt forgót és ki nem, ízlés dolga, horgászatunk eredményessége ritkán múlik ezen.) A tény, hogy halainkat vízközt keressük, nem jelenti azt, hogy elmulaszthatnánk a mederalakulatok feltérképezését. A pontos vízmélység megállapítása azért is fontos, mert így mindig tudjuk, melyik rétegben kínáljuk fel a csalit. A könnyű szerelékkel is megoldható a mélységmérés egy kisméretű „mélységmérő békával”, de azt tapasztaltam, hogy így kevésbé pontos a kép, amit kapunk. Sokan erre a feladatra egy másik, nehezebb szerelékkel ellátott botot is előkészítenek, ami a mélységmérésen túl az etetés helyének jelölésében is segítségünkre lehet, valamint ha időközben erősebb cuccra kell váltani, elég felkapni a tartalék botot. Ha ezzel a szereléssel meghatároztuk a helyet, ahová horgászni fogunk, zsinórjelölővel megjelöljük a damilt, majd a parton kihúzva és a könnyű szereléket melléigazítva azon is pontosan ugyanazt a távolságot jelölhetjük meg. (Egyszerűbbnek tűnik, ha csak mellédobjuk a szereléket, de nekem sikerült már így komoly gubancokat okoznom, ha fújt a szél.) Szerelékünk ezzel kész, nézzük, mivel tudjuk halainkat a horog közelébe csalni.

A vízközti etetéshez szükségünk lesz egy megfelelő keverékre, löszre és etetőszúnyogra. Az etetőanyagunk összeállításánál arra érdemes ügyelni, hogy kellően apró szemcseméretű legyen.

Finom szemcsézetű etetőre lesz szükségünk

A darabos összetevőket is tartalmazó etetőanyag nehéz szemcséi gyorsan lesüllyednek, maguk után húzva halainkat is, ezért érdemes többször is átrostálni a bekevert anyagot, és a nagyobb darabokat szelektálni. Kiváló, vízközti etetőanyag készíthető a Maros Mix Dévér Speciálból, Mosella Match Mix-ből, Top Mix Match-ből, VDE Professional Formula Bream-ből, de még sorolhatnánk a recepteket. (A fórumon biztosan meg is teszik páran.) A kiválasztott recept mellett legalább olyan fontos, hogy mi történik az etetőanyaggal a bekeverése során. Etetőanyagomat én mindig kéznedvesre vizezem. A vizet ilyenkor finoman, kis egységekben adagolom, vagy rápermetezem. (A bekevert anyag első ránézésre szinte száraz, de ha belenyúlok, kezemen érzem a nyirkosságát.) Ilyenkor az etetőanyag összenyomásának erejével tudom szabályozni, hogy mikor kezdjen bontani. Ha csak annyira nyomom meg a gombócot, hogy még éppen ellőhető legyen, akkor mihelyt vizet ér, felhőszerűen kezd alászállni, míg ha erősebben meggyúrom, csak egy bizonyos mélységet elérve kezd szétesni. (Bevallom, nagyon nehéz ezt szavakkal leírni, de egy-két próbálkozás után könnyen ráérezhet bárki.) Etetőanyagból elég 2-3 kilót kevernünk, hiszen ez a fajta horgászat igen intenzív, általában elég belőle 3-5 óra. Másik fontos eleme az etetésnek a föld (lösz). Én a földet mindig önállóan, magában készítem elő, ugyanolyan nedvesre keverem, mint az etetőanyagot. Ebbe a földbe keverem az etetőszúnyogot.

A földes szúnyog önmagában is csodákra képes

(Ha nincs etetőszúnyog, vagy nem szeretnénk anyagilag ennyire belebonyolódni, akkor elhagyható, de egyszer mindenkinek érdemes kipróbálni. Nagyon sokat dob a kaján akár 2-3 dl is.) Földes szúnyoggal lehet önállóan is etetni, én mégis apránként keverem az etetőanyaghoz és így csúzlizom be. Ebben van némi anyagtakarékossági szempont is.

A lösz előkészítését már kifejtette egy remek írás, így én nem foglalkozom részletesebben a témával, de hasznosnak tartom, ha ide másolom:

Az etetőanyagból 5-6 keményebb gombócot gyúrok, majd ezzel végzem az alapozást. (A lösszel kevert, fenékre süllyedt gombócok is felfelé kezdenek „dolgozni”.)

Az etetést követően megkezdem a horgászatot. A horogra szúnyoglárvát, pinkit, egy-két szem csonti tűzök, mikor mire éhesek a halak.

A szúnyoglárva mellett használhatunk…
… pinkit…
… és csontkukacot is

A szereléket a horgászhelyre dobva máris elkezdem lőni a könnyebb gombócokat, amelyek már vízközt kifejtik hatásukat. Ha megjelentek a halak, minden dobást egy gombóc becsúzlizása követ.

Nagyon fontos, hogy az etetőanyag felhője sohasem szűnhet meg. Akkor is érdemes csúzlizni a tápot, ha éppen nem volt kapásunk. A szereléket meg-meglibbentve provokálhatjuk halainkat, de ha elemükben vannak, a horognak nem sok ideje lesz a vízben tartózkodni. Nem érdemes sokáig kapás nélkül vízben hagyni a szereléket, inkább dobjunk újat. Horgászatunk ritmusa a következő: bedobás, egy gombóc rálövése, bot a kézbe, kapás, bevágás (jó esetben J).

A ritmus a következő: csalizás…
… bedobás…
… durr, egy gombóc…
… majd kapás, fárasztás és hal kivétele

A horgászat elején a fenék felett 30-40 centivel kezdem a horgászatot, innen kezdek rövidíteni az eresztéken addig, míg meg nem találom a halakat. (A lassan süllyedő szerelék sokat segíthet a legeredményesebb ereszték beállításánál, hiszen ha úszónknak a kapások miatt nincs ideje beállni sem, akkor a dévérek egészen a felső rétegekben vannak, ha pedig az úszó beállását követően rögtön feltolós kapásunk van, többnyire egy előkehossznyit csökkentve az eresztéken találjuk meg a dévéreket.) Akkor járunk a legmegfelelőbb mélységben, ha merítős és feltolós kapásokban, fele-fele arányban gyönyörködhetünk. A kapások felismerése nem fog gondot okozni. A hirtelen felbukkanó, majd szépen billegő karbonszál, vagy az eltűnő antenna egyértelmű jelzés. A feltolós kapásoknál érdemes egy kicsit rávárni a bevágásra, hogy biztosra mehessünk. Ha megakasztottuk halunkat, kezdődhet a fárasztás.


Mire érdemes figyelni fárasztás közben?

A nagyobb dévéreket megakasztva a legtöbbjük azért old kereket, mert a kis mélységből nagyon hamar a felszínre kényszeríthetjük, ahol hangos locsogással letépheti magát a horogról. A bevágást követően én mindig a vízbe nyomom a bot spiccét, ezáltal a halat is arra kényszerítem, hogy ne a felszínre törjön, hanem a sikeres fárasztás szempontjából biztonságosabb, mélyebb vízben harcoljon. A botot csak a szákolás pillanatában emelem fel. Addig oldalra tartott bottal húzom a halat. A folyamatos behúzás során a dévérek gyanú nélkül jönnek felénk, és csak a part közelségének megérzésekor vadulnak be egy kicsit. Ekkor azonban már a szák közelében vannak. Ha szerencsénk van, elcsíphetünk egy-egy pontyot is, hiszen a lehulló morzsákra általában rááll egy-egy példány. Érdemes a horgászat utolsó fél órájában, mikor már elfogyott az etetőanyagunk, egy nehezebb szerelékkel az etetés helyén, a fenéken kínálni a csalit.

Remélem, sikerült kedvet csinálnom egy mozgalmas, vízközti dévérezéshez. Aki még nem próbálta, annak épp itt az ideje, hogy megkísérelje!

Érdemes kipróbálni!

Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Takács Péter, Polyák Csaba

* Amennyiben nem jelennek meg a kommentek, úgy szükséges a böngészőben bejelentkezni a Facebook profiljukba!

10másodperc múlva átirányítunk a fizetési felületre.