Megint börleszk - avagy a horgász még mindig szerencsétlen

Megint börleszk - avagy a horgász még mindig szerencsétlen

A korábbiakban már olvashattatok néhány szemelvényt saját hülyeségeim gyűjteményéből. E dicstelen sort folytatom ezúttal is. Így utólag e rövid történetek némelyike még számomra is szórakoztató, bár igazság szerint az események közben nem mindig van kedve az embernek nevetni. Csak utána. Azokat az eseteket, melyekre már néhány év távlatából tekintek vissza, szinte örömmel vetettem papírra. A tegnapi zakó nyoma azonban még mindig sajog.

Ezt az írást tulajdonképp a tegnapi nap ihlette, midőn akkorát estem, mint még eddig soha. Az eset inkább szerencsésnek volt mondható, mivel a csónakom egyik ülésdeszkája és egy evező került csupán a veszteséglistára. Ennyi erővel akár össze is törhettem volna magam, de hál’ Istennek, ezúttal megúsztam. Pedig én mindent elkövettem annak érdekében, hogy ez ne így legyen.

Már megint a csónak!

A horgászatnak vannak olyan részei, melyeket nem kedvelek különösebben. Ilyen például a cuccolás, midőn az egyszeri horgász szekérderéknyi felszerelését megpróbálja a horgászhelyre, csónakba juttatni. Persze van ennél gusztustalanabb dolog is. Amikor ugyanezt visszafelé kell megtenni. Ilyenkor - ha lehet - még nagyobb a kontraszt a horgászat nyújtotta élmények és a pakkok vonszolásának rideg valósága között. Épp ezért én is úgy vagyok, mint a Takács Peti által gyakran emlegetett öreg hordár: Nem fordulok kétszer! Ezért néztem ki úgy tegnap kora délután, mint valami elizélt karácsonyfa. Vállamon lógott a fényképezőgép (szerencsére tokostól), hátamon keresztben a bottok, másik vállamon egy oldaltáska. Aztán vállamra „dobtam” még egy alig húszkilós akkumulátort, a másik kezemben pedig az elektromos csónakmotort lóbáltam könnyedén. Így támolyogtam ladikom felé.

A csónakos motyó. Nem fordulok kétszer!

Megálltam a mólón a csónakomnál, s egy pillanatra - esküszöm! - arra gondoltam, ha én most ide így belépek, akkorát fogok esni, mint egy lavór! Aztán elhessegettem e gonosz gondolatot, s ballal a ladik orrának deszkával borított részére léptem. Mindig így csinálom, viszont ami ezután következett, az számomra is újdonság volt. A következő momentum ugyanis, amire emlékszem, az volt, hogy stabil oldalfekvő helyzetben tartózkodom a csónak peremén, félig a vízben, félig a ladikban lógva. A csónakmotor mellettem a sekély víz laza iszapjába fúródott, csak a gázkar vége meredezett bánatosan a víz fölött. A bottok, benne három remek pálcával a tarkómon pihent. Az akkumulátor az orrom előtt hevert a deszkán, fenékkel felfelé, rajta az újrahasznosíthatóság nemzetközi jelét tanulmányozhattam. Az oldaltáska és a fényképezőgép hollétéről nem volt információm.

Gyors leltárt csináltam magamban, melynek eredményeképp arra jutottam, hogy jól vagyok. Itt egy picit sajog, ott meg vizes vagyok (nem kicsit), de összességében nem esett nagyobb bajom. Összeszedtem a motyóimat (hihetetlen, de úgy tűnt, mindenem egyben maradt) és folytattam a pakolást, hisz a cuccok már ott voltak a csónakban, vagy a körül. Párom, aki épp a móló közepénél járt, amikor előadtam tízpontos gyakorlatomat, jól mérte fel a helyzetet. Csak annyit kérdezett: „Jól vagy?”. Valamit morogtam neki.

Mégis volt áldozat

Persze a cuccolásnak vannak kevésbé veszélyes, ám legalább ennyire bosszantó momentumai. Van szerencsém egy társasház negyedik emeletén lakni. Lift nincs, a lépcsőfordulókat pedig nem kifejezetten horgászoknak tervezték. Sőt! Néhány lakótársunk épp e helyeket szemelte ki botanikai tanulmányainak színteréül. Szívet-lelket melengető a látvány: buja, zöld növények tarkítják néhol e zsebkendőnyi területeket. S ekkor jövök én, egy halom horgászcuccal…

Reggel fél öt. Csend honol a lépcsőházban, csak a légy zümmögése és az én fújtatásom hallatszik, amint vonszolom lefelé a finomszerelékes arzenált. Ezen a „finomszerelék” elnevezésen ilyenkor mindig dühöngök. Nehéz, mint a dög. Épp az első lépcsőfordulónál tartok, amikor a vállamon lógó táska meglöki az egyik virágtartót. A legtetején büszkén feszítő, valaha sárga virágú nemtudomhogyhívják billeg kicsit, majd Dugonics Tituszként leveti magát a mélybe. Placsss, szól a néhai növény, cserepekkel és földdel beterítve a lépcsőforduló kopott linóleumát. Nem szólók semmit. Cuccok le, lakásba vissza, lapát, söprű, szemetes. Legalább ezt nem verem le többet.

Finomszerelék, mi…?

Második kísérlet a lejutásra. Másfél emeletet haladtam, és nem történt még semmi különös! Elbízom magam, talán ennek köszönhető, hogy a bottok alja beleakad valami csenevész pálmaféle szárába, amitől az némi földlabdával egyetemben kiborul az ógörög mintás cserépmonstrumból. Sűrűbben kéne locsolni… Mielőtt a cserepét vesztett növény legurulna a lépcsőn, lábbal stoppolom. Ettől a vállamon lógó táska lecsúszik onnan, kezemből kiejtem a vödröt, majd a táska is leveti magát a lépcsőn. Egy hídépítő ezred ipari tanuló hozzám képest, olyan zajjal vagyok így hajnalban, ráadásul még csúnyán káromkodom is. Cuccok le, lakásba vissza. A pálmafélét visszaállítom a helyére. Nem tudom még mindig, hogy milyen fajta, én azonban azóta csak „köcsögpálmának” hívom.

No még egyszer. Lent vagyok a földszinten, növény már sehol, csupán két ajtó még a kijárat! A lépcső alján lendületet veszek, még arra is figyelek, hogy szélesebb vagyok felpakolva, mint az előtérbe vezető ajtónyílás, ezért oldalra is fordulok kicsit. Azzal azonban nem számolok, hogy a bottok vagy egy méterrel a fejem fölé nyúlik. Már átjutottam az ajtóm, amikor botjaim megakadnak fölül. Épp lépnék tovább, de a cucc visszaránt, ettől pedig kis híján hanyatt vágom magam. Talpon maradok, de a dolgaim a „szerjózsa” minden irányába szétrepülnek. Utálok horgászni! Holnap bemegyek az első boltba, veszek egy gazdaságos zsebpecát, ezt a sok szart pedig kiszórom az erkélyről! Levinni úgysem tudnám…

Pergetni jó
Ennyi az egész

Persze mindez csupán múló gyengeség, nem gondolom én ezt komolyan. Irány a part! Az utóbbi években egyre elkötelezettebben pergetek. Ehhez ráadásul nem is viszek magammal olyan sok motyót: egy oldaltáska, egy vagy két bot kerül csupán a kocsiba. Ezzel a pakkal - általában - balesetmentesen lejutok a földszintre.

Víz fölé hajló ágak…
… valóságos dzsungelek…
… és ilyen „krokodilok” lesnek a műcsalijainkra

Kedves holtágamon sokszor a part közeli sekélyben lesnek a csukák, ott várnak az én körforgóimra. Sajnos azonban a part mentén nem csupán csukák lesnek a műcsalikra, de ezt teszik a víz fölé hajló ágak is. Gondoltátok volna, hogy egymás után háromszor fel lehet dobni ugyanazt a villantót, ugyanarra az ágra? Pedig lehet. Először csak a fejemet csóváltam, s egy határozott rántással ki is szabadítottam a zsinórt az ág fogságából. De mert szilárd meggyőződésem volt, hogy egy éhes csuka épp ott várja a villantót, ahová az imént nem tudtam eldobni, hát megpróbáltam újra. Ezúttal laposabban küldtem a forgót. Nem is lett volna rossz, ám egy apró széllökés alákapott a kanálnak. A Mepps ismét ott lógicsált kedvenc ágamon. A szabadítási művelet másodjára már kicsit tovább tartott, de ahogy Bendegúz mondaná: Nem olyan családból származom én, ahol meghátrálnak egy kis civakodástól. Sikerült.

Eddig tulajdonképp elég sablonos ez a történetecske. Az egységnyi horgász ezután megfordul, és elkezd más irányba hajigálni. Én azonban ennél kitartóbb vagyok! Vagy csak a büszkeségemet piszkálta a megoldhatatlannak tűnő feladat? Nekivágtam hát még egyszer. Talán az előző percek felhalmozott indulata okozta, vagy egyszerűen csak fakezű vagyok, ez így utólag már mindegy. A szomorú tény az, hogy harmadjára semmi kétséget nem hagytam afelől, hogy meg tudom-e csinálni. A villantó nyílegyenesen repült a víz fölé hajló ágak sűrűjébe, s ott úgy akadt el, hogy onnan már sehogy nem tudtam kiszabadítani. Talán még ma is ott figyel a levelek közt, hacsak valamelyik csónakos „műgyűjtő” ki nem szúrta azóta. Sebaj, a kitartásra bizony szükség van!

Adod vissza!

Apropó, szükség. Kényes téma, mégsem kerülhető meg, hisz életünk - néha sürgető, de fontos - része ez. Csupán felvillantanék néhány jelenetet, de ígérem, fényképet nem mellékelek… A többnapos vízparti táborozások szükséges kelléke a megfelelően elkészített illemhely. Egy ásó és némi figyelem kell hozzá csupán. Mondom figyelem, mert ha azt tapasztaljuk, hogy barátunk sikongatva rohan ki az ártéri erdő fái közül, akkor sejthető, hogy valami mégsem volt rendben. Amikor már beszélni is tudott a dologról - egész pontosan a folyóban vett ülőfürdő közepette - elmondta, hogy sietnie kellett, így az első adandó helyen lebökte az ásót, elkészítette a helyes gödröcskét és nekilátott a munka élvezetesebb részének. S hogy mi volt a baj? Őt idézem (a szalonképtelen jelzőktől és kiszólásoktól megszabadítva): „A franc nézte, hogy csupa csalán ott minden, örültem, hogy még időben kész lett a gödör! Még ez sem lett volna baj, de letolt gatyával elvesztettem az egyensúlyom. Na akkor már csípett, meg fájt minden”.

Aztán van úgy is, hogy erre sincs idő. Emlékszem, egy alkalommal a Solti-Dunán csak az mentett meg a nagy szégyentől, hogy a sátrat közvetlenül a parton állítottuk fel, s a sátor bejárata is a víz felé nézett. Reggel arra ébredtem, hogy háború dúl a gyomromban, ha nem cselekszem azonnal, marha nagy baj lesz. Baj nem lett, csak egy szép ívű csukafejes. Egy kedves ismerősöm azonban nem úszta meg ennyivel. Hasonló szituációba került ő is, ám valószínűleg az előző este elfogyasztott jelentős alkoholmennyiség hatására egyszerűen képtelen volt kitalálni a sátorból. Nem találta a zipzár húzóját, aztán amikor mégis, akkor valami furcsa meggyőződésből kitartóan a rossz irányba akarta húzni. Végső kétségbeesésében megpróbált a vásznon keresztül távozni, ám ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy magára borította az egész miskulanciát. Amikor a röhögéstől fuldokolva kérdeztük, mi lett a dolog vége, rezignáltan csak ennyit mondott: „Mi lett volna? Bent mentem ki”.

Irány a nádas!

Mielőtt azonban végképp lemennénk békába, térjünk vissza a pecához! Szálljunk csónakba (csak óvatosan), és evezzünk ki kedvenc nádöblünk elé. Bökjük le a karókat, de vigyázzunk, nehogy valamilyen tiltott módszerhez folyamodjunk ezzel, akaratunkon kívül! Halat ugyan - szerencsére - még nem „fogtam” így, de egy jobb sorsra érdemes rák egyszer már csúnya véget ért a félcolos acélcső hegyesebbik végén. Eleinte nem is értettem az egészet, csak bámultam a felszedett karót, s rajta kíméletlenül lemészárolt áldozatomat. Ez irányú számításokat ugyan nem végeztem, de megkockáztatom: nincs nagyobb esélyem egy találomra leszúrt karóval rákot kaszabolnom a Ráckevei-Dunán, mint öt számot eltalálnom a lottón. Nekem mégis a rák jutott. Másnak a lottó ötös…

Azért vigyázzunk, hova bökjük azt a karót

Nos, tételezzük fel, hogy különösebb pusztítás nélkül sikerült lecövekelnünk horgászhelyünk előtt. Etessünk néhány marék szemessel. Vessük be az úszókat és helyezkedjünk el kényelmesen. Vigyázat! Arra azért figyeljünk, hogy ne legyen az a helyzet túlzottan kényelmes. E rövid történet főhőse sajnos már évek óta nem lehet közöttünk, mégsem akarom őt bántani. Hátha nem örülne neki. Nevezzük őt ezért, mondjuk, Sanyi bácsinak. Sándor bátyánk elfogyasztotta késői ebédjét, úgy délután fél három körül, aztán horgászni indult. Szokatlan volt ez tőle, mert ilyenkor általában szunyókált egy-két órát, csak utána ment a megszokott nádöbölhöz. Aznap azonban kissé összekapott a feleségével, így az ágy helyett mérgesen a csónakba szállt.

Mire kiért, elfogyott a mérge, nyugodtan lendítette be sokat látott felszerelését. Kényelmesen elhelyezkedett a kivénhedt autósülésből fabrikált székébe, majd pánikszerű gyorsasággal elaludt. Hiába, a megszokás. Két teljes órát szunyókált az öreg a legnagyobb békességben. Feszítő érzésre ébredt. Nehézkesen felállt, matatott valamit a sliccével, majd még mindig félálomban lépett kettőt előre. A másodikat már nem kellett volna… A közelben horgászó ismerősök partra segítették.

A halaknak is lehet rossz napja. Főképp, ha velünk találkoznak

A fentiek alapján azt hihetnénk, hogy csupán a horgászok szerencsétlenkednek, pedig bizony a halaknak is van ám rossz napjuk. Itt van mindjárt életem első csukája, mely - nekem úgy tűnt - aznap mindenképp partra akart kerülni. Gyerekkorom horgászatainak egyik fő helyszíne a Lágymányosi-öböl volt. Oda jártunk néhány tettestársammal, a keszegek nagy bánatára. „Komolyabb” halat ritkán fogtunk, de ezzel együtt is elégedetten szálltunk fel a biciklire. Aznap is tenyeres keszegek jöttek. Szedegettem őket ütemesen, mígnem az egyik megakasztott halam félúton megmakacsolta magát. Az addig szokás szerint tehénkedő apró ellenfelem egyszer csak nagyot rántott a boton, s olyan kemény küzdelembe fogott, amiben azelőtt nemigen volt részem. Az izgalomtól fuldokolva ráncigáltam a merítőig az ismeretlen vadállatot. Másodszorra akkor vert le a víz, amikor megláttam, hogy zsinórom egy szebbecske csukában végződik. (A szép fogalma ráillett akkoriban mindenre, ami egy tenyérnyinél nagyobb volt.) Megmerítettem a még mindig szilajul csapkodó ragadozót és a partra húztam. A csuka, mint aki felocsúdott meglepetéséből, egyszer csak kitátotta a száját, s a pár dekás keszeg, melyet eredetileg én akasztottam, és amit addig elszántan szorított, szó szerint kipottyant a szájából.

Mohó ragadozó

Ha már a csukáknál tartunk, megmutatom az egyik kedvencemet. A tavaly őszi Tisza-tavi kirándulásunk második napján kisebb csukát akasztottam a sulyommező szélén. Szegénykém tette a dolgát, verekedett vitézül, már amennyire apró termetétől tellett. Egy kisebb légtornász mutatvány után azonban egyszer csak kiflibe görbült és úgy is maradt mindaddig, míg ki nem emeltem a vízből. Olyan volt, mint akit fejbe vertek, nem mozdult, csak húzatta magát. Nem értettem, mi lelte, csak amikor a csónak mellett alaposabban megnéztem. Szegény pára a nagy ugrálás közepette úgy csapkodott, hogy szó szerint szájon vágta magát, s a befelé görbülő fogak közt megakadt a saját farka. Nem is mozdult onnan többet. Egy gyors fotó után megszabadítottam szégyenétől. Menjen Isten hírével.

Önfarkát harapó sajátcsuka

Végezetül az igazi „lúzer”. Az egyik este hosszú várakozás után végre sikerült pontyot akasztanom az egyik nádöbölben. Kiseggeltem, ahogy mondani szokás, mert már harmadik este járatták velem a bolondját. Ott mozogtak előttem, de nem vették fel a csalit, pedig próbáltam ám sokféleképp. No aztán végre megjött az első szép kapás, s a hal is meglett. Jó négykilós forma pikkelyes húzta a madzagot. Megjártuk az ilyenkor szokásos köröket, eltanácsoltam őt a nádtól, lebeszéltem arról, hogy a csónak alá fusson. Végül aztán megnyugodott, megadóan tűrte, hogy a merítő felé húzzam. A szürkületben nem láttam jól, annyit azonban igen, hogy a horog teljes terjedelmében a hal száján kívül van, egy vékony, alaposan megnyúlt bőrdarab tartja már csak. Hát, ez nem jelent jót. Olyannyira, hogy a merítés előtti pillanatokban ki is pattant a horog. Ott álltam merítővel a kezemben, a hal pedig tőlem csupán annyira, hogy a szákkal még véletlenül se érhessem el. Lemondóan néztem a pihenő állatot. Aztán a ponty nagyot vert, de szegénykém rossz irányba indult, hisz egyenesen az immár a víz színe alá lógatott merítőbe startolt. Kis híján kicsavarta a kezemből. No te szegény!

Szákban

Hát ennyi jutott eszembe, így egy szuszra. Biztos sok minden kimaradt…

… nem beszéltünk például erről, de erről nem is akarok…
… nem beszéltünk az etetést felzabáló, ön- és közveszélyes kacsákról…
… nem beszéltünk erről a gyönyörű, elnehezedős kapásról sem…
… de szerintem már rájöttetek miért…

Sebaj, majd legközelebb! Csak az oldalam ne sajogna ennyire…

Czender Miklós (bogyo)

* Amennyiben nem jelennek meg a kommentek, úgy szükséges a böngészőben bejelentkezni a Facebook profiljukba!

10másodperc múlva átirányítunk a fizetési felületre.