Jászok a békalencse alól

Jászok a békalencse alól

Barátnők beszélgetnek. Az egyik felteszi a kérdést a többieknek:- Ti mit tennétek, ha valaki meg akarna erőszakolni?- Én lerúgnám a tűsarkút, és elfutnék. - Én segítségért kiabálnék.- Én szembeszállnék, rúgnék, harapnék, karmolnék.És te?- Hát, ha nincs menekvés, én azt hiszem, hogy inkább megpróbálnám élvezni.

Egy kedves munkatársamtól hallottam a fenti viccet, akire jellemző ez a fajta rezignált bölcsesség. Ha már itt vagyunk, és ez van, akkor ne keseregjünk, ne tiltakozzunk, hanem próbáljunk az adott körülmények között kezdeni magunkkal valamit. És hogy is kerül ide ez az egész? Arról jutott eszembe, hogy itt mifelénk, a Tisza alsó végénél ritkán optimálisak a körülmények a horgászatra, de biztos máshol sincs ez másképp. A tavaszi nagy víz után rögtön elkezd hullani a nyárfaszösz, és mire az elfogyna, máris nyakunkon van a „zöldség”.

Ilyen a Tisza, amikor ellepi a békalencse. Szép is ez a maga módján, na de egy folyón semmi keresnivalója

A Csongrád alatt élő tiszai pecásoknak nem mondok vele újdonságot, hogy augusztus elején rendszerint megérkezik a Körösökről a békalencse, rucaöröm, miegymás, megkeserítve a horgászok életét. Addig nincs is nagy baj, amíg csak vékonyan csordogál a gizgaz, de idővel felszaporodik, és összeáll a kanyarokban, limányokban. Aztán egy-egy szélfordulatnál megindulnak ezek a mezők, és mindent tarol a gaz. Rárakódik a fenekezők zsinórjára, az úszós szerelés meg be se tud állni tőle. Nagyon bosszantó tud lenni, ennek ellenére a békalencsének köszönhetem az egyik legemlékezetesebb nyári horgászatomat.

Csúnya heteim voltak, lélekölő és rengeteg papírmunkával, rám fért már valami kirúgás a hámból. A barátaim ráadásul éppen kinn táboroztak a Tiszán, és naponta küldözgették az idegesítő fotókat. Már évek óta készülök rá, hogy egyszer én is csatlakozom a nomád brigádhoz, de most lehetetlen volt akár csak egy napra is elszabadulnom az íróasztal mellől, hétvégén pedig múlhatatlan családi program tett keresztbe a tiszai kirándulásnak. Aztán egy hétköznap délután már nem bírtam tovább. A munkából hazaérve összekaptam a pecacuccot, sátrat, hálózsákot, és kirontottam a Tiszára. Amíg a barátomat vártam a kompnál, szóba elegyedtem a helyi erőkkel. Mesélték, hogy pár napja indult be a „zöldség” a folyón. Most még csak istenes, de láttam volna tegnapelőtt! Engem az adott pillanatban nem izgatott különösebben a békalencse. Lógattam a lábam a stégről, élveztem a víz szagát, relaxáltam. Közben Gábor is megérkezett a csónakján, és már hasítottunk is a „vízi taxival” a tábor felé. Útközben üdvözöltem a vízen a többieket, akik már megkezdték a délutáni-esti horgászatukat.

A cimborák már kinn horgásznak

Mire az alkalmi kikötőhöz értünk, már a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy itt vagyok, nem is lehetek másutt.

Tökéletes helyet találtak a fiúk a sátorozáshoz, a vízről semmi nem látszik a táborhelyből. A hosszú, lapos homokpadról tizen-pár lépcső visz fel a part tetejére, és ott, a lombok sátora alatt tárul fel minden földi életformák legmagasabb rendű változata, A TÁBOR. Ámuldoztam egy sort, hogy milyen praktikusan berendezkedtek, ittuk egy korty áldomást, felütöttem „másfél személyes” kis sátramat, és hozzákészültem a horgászathoz.

Egy korty az érkezésre
Tábor a fák alatt

Felszereltem hamar a legyező pálcát, mert a tábor alatti laposon, egy fennakadt facsonk mellett tenyérbemászó módon rabolt a balin, és nekem újabban az ilyenekről mindig a legyes bot jut eszembe. Nem volt igazán jól megdobható a placc, legalábbis abból a pozícióból, ameddig rövidgatyában bemerészkedhettem a vízbe. Vigyázni kellett a parti bokrokkal, ezért - jobbkezes létemre - a bal oldalamon próbáltam lengetni. Meg is lett az eredménye a suta dobásnak, rögtön fennakadtam a balintanya egyik kiálló ágcsonkján. Nem mertem kockáztatni a zsebemben lapuló fényképezőgépet, ezért - barátaim röhögcsélése közepette - inkább levetettem az akadályozó ruhadarabot, hogy bemehessek az elakadt horogért (itt egy 18-as karika lenne, de szerencsére erről a produkcióról nem készült fénykép :)). Miután összegázoltam a pályát, és visszanyertem a legyet, felszereltem a pergetőbotot. Nem hagyom magam! Ha léggyel nem sikerült megfogni, majd megfogom wobblerrel! Úgy is lett. Ha nem is az előbb rabló balint, de a kisöccsét azért sikerült néhány dobás után megakasztanom, és ennyi elég is volt a bemelegítésből. Hat óra körül járhatott az idő, amikor - végre behalazott tenyérrel - csónakba szálltam, és feljebb mentünk, megnézni Gábor pályáját. Néhány nappal ezelőtt pár jászt meg balint fogott rajta pergetve, hátha most is ad valamit. A felső végén kezdtünk dobálni. Társam wobblerrel, én meg - a legyes botnál maradva - egy kis streamerrel próbálkoztam. Lassan ereszkedtünk a vízfolyással, jöttünk vagy 2-300 métert kapás nélkül, de mondjuk rablás se nagyon hallatszott, az is inkább a túlpart felől. Nem messze alattunk egy nagy limány volt, terebélyes foltokban forgott rajta ide-oda a zöldség. Ezt nem csak az úsztató és fenekező horgászok utálják, hanem a pergetők is, de nagyon. Nem lehet rajta áthúzni a műcsalit, egyből ráakad valami hínárszál, gazcsomó, és megbénítja a wobbler mozgását. Ahogy odaértünk, Gábor rögtön kiszúrta, hogy ott mocorognak a jászok, ők ugyanis - a horgászokkal ellentétben - imádják ezt a zöld legelőt. Estefelé szívesen feljönnek rá, szedegetik a növényzetről az apró állatokat, lárvákat. Biztonságban érzik magukat, szürcsölnek, pluttyognak, hancúroznak a zöld szőnyeg alatt, és annak szélénél.

Az addigi csalim helyett egy polibogarat kötöttem fel, gondolván hogy egy rovarutánzat jobban illik a szituációhoz, mint a hallégy. A tiszavirágzástól eltekintve nemigen volt még legyes élményem a piros uszonyú halakkal, ezért kíváncsian lódítottam eléjük a horgot rejtő fekete bogarat. Jól reagáltak a beeső csalira, néhány dobás után meg is lett az első, fél kiló körüli jász!

Elnézést a háttér miatt, de nem a nappali szobában készült a fénykép, hanem Gábor csónakja fenekét borítja a kimustrált padlószőnyeg
Sorban jöttek a jászok a műbogárra
Látszik, hogy a békalencse között szedegetett

Aztán még egy, meg még egy, aztán egy kisbalin, és sok-sok akció, rámozdulás. Egyszer rádobtam a zöldre, fél métert pattogott a műbogár a békalencse tetején, mire vizet fogott. Erre felpúposodott alatta a lencse, kijött a hullám a nyílt vízig, de nem vette fel a csalit a hal. Az ilyenek fel tudják pumpálni az emberben az adrenalint!

Aztán egy 45-ös körüli balin kapta be a bogarat, második kínálásra. Elsőre csak felnyúlt érte, de már éppen elkaptam előle, másodikra viszont gyönyörűen levette! Élmény csak nézni is ezeket a felszíni kapásokat! Gábor is ezen a véleményen volt, sokat pihent a pergetőbot a kezében, többet „kukkolt”, mint horgászott. Én meg közben jót kardoztam a balinnal. Egy fa mellett kapott, és igyekezett volna visszamenekülni a menedékbe, miközben kiflibe hajlította a könnyű, 5-ös botom. Ez ám a jó móka!

A villámkeszeg is bekapta az apró legyet

De még lehetett fokozni ezt is. Két nagy, vízbe dőlt fa között, egy kis átfolyásnál akkora csapat jász csobogott, hogy valami pokoli. Ahogy odaálltunk, mindjárt rá is dobtam a fára. Elakadt, óóó… hogyaza...! Amíg a válságot kezeltem, Gábor már dobott is egy mini wobblerrel, a jaszkó meg nyelte, mint kacsa a nokedlit. Csak a szemem sarkából láttam, hogy társam 70 deka körüli jászt terel a csónakhoz. A horgom kiszabadítása közben egy füst alatt odakötöttem a csónak orrát egy kiálló ághoz, és lejjebb engedtem, ameddig a kötélből futotta. Így legalább Gábornak se kellett folyton igazgatnia a csónakot a villanymotoral.

Eddig rilízeltünk, de elkezdtem sopánkodni, milyen kár, hogy nincs hová tennem a halat, mert holnap este vendégség, grillparti, halsütés, és hát a jász finom, elvinnék belőlük egy párat, de holnapig megromlik, ha fejbe verem, satöbbi, mire Gábor kibökte, hogy van ám neki haltartója is… Normális esetben ugyebár innentől nem fogna egy darabot se az ember, de ez most rendkívüli helyzet volt: a könnyelmű kijelentés ellenére továbbra is fogtunk. Közben csalit cseréltem, a sötétedés miatt valami világosabbat kerestem a fekete bogár helyett. Egy fényes farkú, gülüszemű, világosszürke polyfoam hátú légyre esett a választásom, Balogh Robi sügéres cikkéből merítve. Jó csere volt, ezt még jobban ették, mint a polibogarat, a következő két dobásból két jász jött.

A „Robi-féle” légyre is szépen kaptak

A rövid kötél miatt kicsit jobban rajta álltunk a helyen a kelleténél, a fárasztások zajától gyanút fogott a banda. Innentől csak demó akciók tartották fenn bennünk az izgalmat, viszont egy fával lejjebb nagy mozgolódás folyt. Ott már elővettük a horgonysúlyt, és az előző helyből tanulva okosabban álltunk be. Innen jött ki a bandanagy, 1,40-es hal, és egy másik szép jász is.

A végére maradt a nagyja

Nyolc óra után abbamaradt a felszíni aktivitás, elcsendesedtek a jászok. Mi meg elkezdtünk csurogni hazafelé, közben wobblereztünk. Illetve inkább Gábor dobált, én csak evezgettem mellette. Nem mintha nem lett volna motor is a csónakon, de jólesett. A tábor közelében barátom kihorgolt egy 35 centi körüli kis süllőt, ami garatra vette a wobblert. Nem lehetett biztosra venni, hogy túléli a szabadítást, ezért megfigyelésre a szákba tettük. Nem akartam erőltetni az éjszakai pecát, elvégre holnap munka. Inkább tüzet raktunk, ahogy azt egy táborban esténként szokás. Lassan beszállingóztak a többiek is.

A déli halászlé megmelegítve is finom!

Hori a tűz fölé lógatta a bográcsot a déli maradék halászlével. Kanalaztunk, iszogattunk, beszélgettünk. Volt még egy kis szájharmonika-rezegtetés is a csillagos ég alatt, aztán mindenki elpilledt, 11 után takarodó.

Reggel 5 körül őzbakok „ugatása” ébresztett. Miután tisztáztam magamban, hogy pontosan ki is vagyok, és hol, előmásztam halat pucolni. Borzongatóan hűvös volt a nedves parti homok, szinte langyosnak tűnt utána a víz, ahogy mezítláb belábaltam a haltartóhoz. A tegnapi süllőcske bizonyosan túlélte a műtétet, mert kitalált nagy, karikás szák felső részén tátongó, csukló vastagságú lyukon. Hmm, ezt tegnap nem vettem észre... A jászokból is csak három maradt a hálóban. Sebaj, pont elég is lesz ennyi az otthoni dévérek mellé.

Ébredezés…
… és reggeli a kelő nap fényénél

Mire a halakkal végeztem, sorban ébredezni kezdtek a többiek is. Aki meg nem, azt fölzörögtem a sátorbontással, cipzárhúzgálással. A lenge kávéillatban még elrágtam tegnapi, táskában lelapult buktámat, és kénytelen-kelletlen magukra hagytam a táborlakókat.

Andor és gyors járatú csónakja jóvoltából 7 óra tájban már ismét a kompnál szálltam partra, 8 után nem sokkal pedig újra a munkahelyemen találtam magam.

Olyan volt az egész, mint egy időutazás: fél nap „agymosás” a Tiszán.

A tuti legyek reggeli fényben
Visszapillantás a komptól: ennyi volt a kaland
Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: