A kezdetben egy picit idegenkedtem a feederbotoktól, vékonynak tűnt a spiccük és csak dobásról dobásra mertem növelni a bevetési távolságot. Többszörös ismételgetés után aztán meg egészen összeszoktam új barátaimmal. Megbízhatóan viselkedtek. Abbahagytam a dobálózást, és elkezdtem horgászni.
Megérdemelték már a nyugdíjaztatást az aggastyán Silstar botjaim…
Előzetesként azért el kell mondanom, hogy valahol a Tiszán, az emberlakta területektől messze beleolvadni az érintetlen vadonba, csónakból csendesen belecsúsztatni a nehéztüzérségű pontyfogó szereléket a víz alatti tuskókba… ez az, amibe beleszoktam, és amit igazán kedvelek. Szinte teljes horgászidényben folyamatosan dédelgetem az előre kiszemelt horgászhelyeket. Persze emellett, ha akaratból megfeledkezem az időnkénti süllőző, harcsázó, csukázó fázisaimról, azt is be kell vallanom, hogy előre megfontolt szándékkal, gyakran a partról is szívesen nyomozgatok a Temes, Duna, Tisza, Duna-Tisza-Duna-csatorna délcegebb kárászai, dévérei után szintúgy fenekező módszerrel, különösképpen akkor, ha az aktuális időjárás és a vízállás is úgy kívánja. Nos, ezt a „nyomozgatást” a tíz évvel ezelőtt édesapámtól ajándékba kapott Silstar ET 3122, 3,05 méteres teleszkópos botokkal műveltem.
Azok meg kiszáradtak, megkoptak és elhatároztam, hogy lecserélem őket. A márciusi budapesti horgászati szakkiállításon nyélválasztási okból többször is leköröztem a bemutató terem összes kiállítóját, hátha a gyaloglástól okosabb és elhatározásomban megingathatatlanabb leszek. Valami távdobásos, tavakon és folyókon is használható hosszabb, de azért kellőképpen érzékeny és szívós, fenekezésre alkalmas horgászbot után kutattam. Mégis csak a negyedik Haldorádó Fórumtalálkozó és Kupa rendezvénye előtt, a Haldorádó Horgászcentrum üzletében tört meg végképp a jég. Itt döntöttem el, hogy feederbotokat veszek.
Aztán az egészből, az lett, hogy legkitartóbban a Spro Aggressive Carp botcsalád 40-110 grammos (MH) tagja szemezgetett velem. Persze, míg a nyél tartását, gyűrűit, karcsúságát és érzékenységét firtattam, leendő boldog tulajdonosi gyanakvással meg is táncoltattam a hegyét.
A gyakornoki feederező dilemmámat, az apróbb bizonytalankodást, hogy vajon a 3,90-es vagy inkább a 3,60-as botot válasszam, segített eloszlatni a Haldorádó csapat. És beléptem a feederbotosok világába. Az otthon megszavazott büdzséből nemcsak két 3,60-as botra, de két akciós Spro Aggressive LCS 750-es orsóra is futotta, hát azokat is megvásároltam.
Április 24-én délután már össze is jött az első feederbotos vízre menetelem.
Nem túl sok cuccot, valamennyi etetőanyagot és etetőkosárba valót, a mélyhűtőből egy maroknyi fehér, tavalyi főtt kukoricát vittem magammal. Ha egész napos horgászatra nem is, de arra azért bőven futotta időmből, hogy az otthonomhoz közeli horgásztavon a bevetve a nyél viselkedésével barátkozzam.
És már repült is a távolba a húszas zsinór, főtt kukoricával a végén. A kezdetben egy picit idegenkedtem a botoktól, vékonynak tűnt a spiccük, és csak dobásról dobásra növelgettem a bevetési távolságot. Kevés gyakorlás után azonban egészen összeszoktam új barátaimmal. Megbízhatóan viselkedtek. Kerestem egy medertörést, beszórtam az etetőanyagot. Abbahagytam a dobálózást, és elkezdtem horgászni.
Egy óra sem telt el, rábólintott a bal felőli nyél spicce. Az orsó egy picit még várakozott, majd akasztott, no meg persze én is. A nyél begörbült, éreztem a hal lomha ütését, a súlyát és azt, ahogyan elindul. A vízfenékhez lapulva a nyelet pumpálva erőteljesen húzott a mélybe. A zsinór persze ráérősen hasította a vizet. Meglepődtem. A feederbottal sokkal egyszerűbb és könnyedébb kezelni a pontyot, kevésbé goromba a hallal a kontaktus, mint a kemény, „nehéztüzérségi” botokkal.
A pontykímélő feederem hibátlanul és zokszó nélkül tűrte a megpróbáltatást, sőt egy idő után úgy tűnt, rám nincs is igazán szüksége. Szinte egyedül fárasztotta a pontyot. Csak a botnyelet kellett tartanom. Különös érzés volt. Rövid idő után a pontykoma már a horgászhely közelében kavarta piros uszonyával a vízfelszínt. Aztán még kétszer-háromszor kicsiket körözve ide-oda fordult, majd pihegve oldalra billent. Szépen dolgozott az orsó és a bot is. Az első feederbotos horgászatom zsákmánya, az egészségtől kicsattanó pikkelyes feladta a harcot. Már csak a vízbe mártott merítőszák fölé kellett segítenem, és kinn is volt a parton.
Kíváncsiságból elkísért édesanyám is az új fenekező botok felavatására. 72 éves és kedveli a horgászatot, akár a család többi tagja. Ő volt az, aki ezúttal készségesen, nagy előszeretettel engedte vissza otthonába a még akkor is pihegő, jóvágású bajszost. Még a digitális fényképezőgéptől sem riadt vissza.
A ponty pedig a szabadságát visszakapva csapott egyet a farkával, és eltűnt a zöldesen csillogó tó vizében.
Azóta a feederbotjaim társaságában megjártam a Tőzeg- és a muzslyai Cseppeli-tavat is. Ők pedig, a bojlis horgászok otthonában is kitettek magukért, bizonyítottak. Gond nélkül fárasztották a pontyokat. Ez idáig a legnagyobb ponty súlya, amellyel megbirkóztak 9,10 kg volt.
Az idén a hosszantartó magas vízállás, és a júniusba is belekotnyeleskedő folyamatos esőzés miatt még várat magára a folyami horgászatom. Habár a feeder nem a tuskók közötti pontyhorgászat botja, már alig várom, hogy az új szerzemények átvegyék a nyugdíjaztatott teleszkópos Silstarok helyét, és hogy érzékenyebb spicceik jelezgetéseivel kitapasztaljam a termetesebb dévérek és kárászok kapásait is kedvenc vadvizeimen.
