A látott balinok

A látott balinok

A víz tetején csíkot húzva portyázó balinokról a közhiedelem és a horgászirodalom is azt tartja, hogy csak kivételes esetben, nagy szerencsével keríthetők horogra. A közelmúltig magam is osztottam ezt a nézetet, azonban az idén nyáron sikerült néhány bíztató tapasztalatra szert tennem, a felszínen cirkáló rablókkal kapcsolatban.

Elöljáróban be kell valljam, hogy az állóvízi balinokhoz eddig kevés szerencsém volt, bár kihívó viselkedésükkel mindig piszkálták a fantáziámat. Az évek során ugyan el-elcsíptem párat belőlük szivarólmos-legyes szereléssel, kisebb-nagyobb körforgókkal, wobblerrel, apró twisterrel, öblös csukázó kanállal, úsztatott snecivel, sőt még kenyérkockával is, de annyival azért tartozom az igazságnak, hogy ezekben a fogásokban több szerepe volt a szerencsének, mint a tudatosságnak. Megesett, hogy napokig dobáltam rájuk hasztalan, pedig körberabolták a csónakomat, és tüntető érdektelenséggel úszkálták körül a víz tetején vergődő élő csalihalat is. A balin - sok más ragadozótól eltérően - napközben is látványosan rabol, nem csak a hagyományos pergető időszaknak tartott hajnali és esti szürkületben. Nappal megfogni azonban nagy kihívás. Eseteimből és kudarcaimból mostanára azt szűrtem le, hogy leginkább a horgászzsinór az, ami a balint zavarja. Egy letisztult, jól átvilágított víz felső rétegében - ahol a balin jár - a zsinórunk a nappali órákban tökéletesen látható a hal számára. Egy kis hullámzás segíthet ugyan elrejteni a zsinórt, de a szél nem jön mindig a segítségünkre. A sima víztükrön fekvő zsineg árnyékát a rutinos őnök messze elkerülik, ezt többször is láttam saját szememmel. Különösen igaz ez a fonott zsinórokra, de meggyőződésem, hogy a hagyományos, monofil szál is riasztja őket. Látott halra dobálva többször is észrevettem, hogy a műcsali még messze járt ugyan, de a hal a zsinór útját keresztezve máris gyanút fogott, és kitért előle. Már-már kezdtem beletörődni, hogy ennek így kell lennie, a nappali órák elveszettek a pergetés szempontjából, és hiábavaló dolog a szirénként kísértő látott balinokkal foglalkozni.

A véletlenek többszörös sorozata vezetett rá a megoldásra. Kezdődött azzal, hogy a júliusi özönvízszerű esőzések a folyó Tiszát teljesen horgászhatatlanná tették, így kénytelen voltam mindenkori mentsváramba, a közeli holtágra visszavonulni. Nyáron alig horgászom itt, ezért első alkalomra csak annyit terveztem, hogy kimeregetem a csónakból a monszunesők következtében peremig érő vizet, és körülnézek, tájékozódom egy kicsit.

Alaposan megnőtt a sulyom, mióta utoljára erre jártam

Rekkenő augusztusi délután volt, a holt-Tisza ilyenkor inkább fürdésre csábít, mint horgászatra. A sulyommal, hínárral szegélyezett víz enyhén zöldes árnyalatú, de kristálytiszta, a ledugott evező végig látszik benne. A ladik rendbetételével végezve megmártóztam, körbeúszkáltam a csónakot, majd a jóleső felfrissülést követően, felszereltem könnyű pergető botom is, ha már egyszer kihoztam. Dobtam egyet, de csak úgy találomra, és kedvetlenül konstatáltam, hogy a világos árnyalatú fonott zsinór, lézersugárként virít a vízben, méterekről is látható módon. Rögtön el is döntöttem, hogy damilra váltok, csakhogy a monofil zsinórral töltött pótdob éppen nem volt nálam, hiszen nem készültem igazán, szinte csak alibiből kaptam a vállamra a pergetős táskát.

Találtam viszont a táskában valami mást, de ennek külön története van. Egy Amerikában élő kedves ismerősöm néhány éve küldött egy rövid pergetőbotot, ami után már régóta ácsingóztam. A remek kis botot szettben árulták, így ráadásként egy elfogadható orsót, és egy tekercs zsinórt is kaptam mellé. A zsinór úgynevezett fluorocarbon típusú műszál volt, (Berkley Vanish) aminek az ismertető brosúra szerint az a jó tulajdonsága, hogy törésmutatója megegyezik a vízével, vagyis alámerülve gyakorlatilag láthatatlan. Miután megkaptam, vérmes reményekkel rögtön ki is próbáltam a „varázsdamilt”. Kissé kedvem szegte, hogy viselkedését tekintve egy 35-ös Leskához hasonlított (a fiatalabbak kedvéért: ez egy NDK zsinór volt a régi ántivilágban). Merev volt, folyton leugrált a dobról, csak úgy csattogott a boton és a gyűrűkön, egyszóval rémálom volt vele horgászni. A csomózást sem szerette, és eléggé sérülékenynek bizonyult. Csukaszezon lévén, akadós pályán horgásztam akkoriban, így pár műcsali elvesztése után el is ment a kedvem a csodazsinórtól, még mielőtt a beígért erényeit megtudta volna csillogtatni. Félretettem, és jó időre meg is feledkeztem róla.

Az elmúlt télen az Interneten bóklászva bukkantam egy írásra, mely szerint feketesügerezéshez a fonott zsinór elé ajánlanak pár méter fluorocarbon előtétzsinórt beiktatni. Így a „fonott feeling” sem csorbul észrevehetően, és mégsem riasztja el a halat a zsineg látványa. Ezen felbuzdulva áttekertem vagy tízméternyit egy kisebb spulnira, és a táskámba süllyesztettem, hogy egyszer majd kipróbálom. Hát most eljött az alkalom. Megtoldottam a fonott zsinóromat kb. 2,5-3 méter „láthatatlan damillal”, és új reményekkel kezdtem meg a portyázást.

A monofil és a fonott zsinór összekötéséhez legalkalmasabb az uni-csomó

Ahogy haladtam, szóba elegyedtem egyik-másik parton kókadozó horgásszal is. „Á, semmi”, „csak törpe”, „pár kárász, pontyot hetek óta nem is láttam” hangzottak érdeklődésemre a cseppet sem bíztató válaszok. Közben halmozgásra lettem figyelmes. Az ülésdeszkára felállva, és közben lassan evezve kémleltem a vizet Polaroid szemüvegemmel. Fenn, a víz legmelegebb rétegében nagy, lomha busák sütkéreztek, és riadoztak, ha egy madár elrepült felettük, ez okozta a távolról látott csobbanásokat. Nem éppen az a látvány volt, aminek hatására a pergető bot után kapkodtam volna, így hát csak néztem tovább a busák lassú vonulását. Bár tavaly tonnaszám halászták le ezeket a nemkívánatos algaevőket, a tavaszi árvíz úgy látszik, bőséges utánpótlást hozott a Tiszából. De nini, jól látom? Mintha a busák mögött valami pirosas uszonyú jószágok sunnyognának. És tényleg, 3-4 balin követi a busmanokat laza csapatban. Ezekről már lemaradtam, de megvolt a taktika.

Állok a csónakban, bot a kézben, másik kezemmel pedig lassan evezek, közben jártatom a szemem, hátha arra jár megint valami kósza balin. Pár perc múlva megint halmozgást láttam közeledni, felém haladtak. Még nem volt kivehető, hogy mifélék, mögéjük suhintottam a wobblert. A műcsali gyors indítására nagy haltestektől burványlott fel a víz - busák, a francba is, gondolhattam volna - de már koppant is a wobbler. Első pillanatban kabátos busára gyanakodtam, de egyáltalán nem úgy viselkedett. Néhány perces fárasztás után közel két kilós balint emeltem be tarkófogással a csónakba, és nem tudtam volna eldönteni, hogy melyikünk volt jobban meglepődve kettőnk közül. Mindenesetre én nagyon, hiszen a korábban megszokott „ötszáz dobás-egy balin” statisztikához képest az első pár dobásból halam volt. Persze ez vakszerencse is lehet, tűnődtem a vizet kémlelve.

A gyönyörű balin, kellemes meglepetést okozott

Álldogáltam a ladik deszkáján, mint egy bakcsó a száraz fűzfaágon, és néztem a hínárfoltok között a küszcsapatok furcsa, forgolódó mozgását, meg-meglódulását. A sulyommező szélén hamarosan egy V-forma csík közeledett. Próbáltam eléje dobni, de persze elsiettem, még hatótávon kívül volt. Még félútig sem ért a csali, jóformán bosszankodni se volt időm az ügyetlenségemen, amikor a semmiből egy, az előzőnél is nagyobb balin bukkant elő. A wobbler közelébe érve, addigi nyugodt úszása fergeteges rohamba csapott át. Lélegzetelállító látvány volt, ahogy elütötte a kis fahalat a „bőrfogú” rabló. Alig telt el negyedóra az első zsákmányom óta, és máris újabb halat adott a máskor oly szűkmarkú víz. Három kiló körülire becsültem második halamat, ez az a méret, amit tarkón ragadva még biztonságosan ki tudok emelni.

Az első napi zsákmány

Diadalmámorban úsztam. Elgondolásom működött, és örömömet tetézte, hogy saját faragású wobbleremet sikerült megetetnem a fenekeszegekkel. Még további két akció volt a nap folyamán, egy rávágás és levezetésként egy kölyökbalin. Hét óra után mélyebbre húzódhattak halaim. Még mindig volt ugyan egy-egy rablás, de már nem barázdálták a víz tetejét az árulkodó csíkok, így hazafelé vettem az irányt.

Az elkövetkező napokban, hetekben, amikor csak időmből telt, mindig a balinok után kujtorogtam. Nem akarom a „csalhatatlan” elméletek számát tovább szaporítani, de a mögöttem álló 8-10 eredményes horgászat alapján, megpróbálom összegezni eddigi szerény tapasztalataim.

Kilós-másfeles volt az átlagméret

Pergető portyáim mindig a délutáni órákra estek. A balinok általában 3-4 órától kb. 6 óráig voltak a legaktívabbak. A látott halra dobálás előfeltétele, hogy szélcsend legyen, de legalábbis szélárnyék, hiszen a hullámoktól borzolt vízen nem követhető az őnök mozgása. Volt olyan alkalom, hogy az egész délutánból csak pár tíz percet tudtam emiatt érdemi horgászattal tölteni.

Vaktában hajigálni nem tűnt kifizetődőnek. Nagy a kísértés, hogy olyankor is fésüljük a vizet, amikor nem látunk halmozgást, de a közelmúlt időszakban fogott kb. 20 balinomból csak kettő nem „látott hal” volt. Az állandó csapkodással nem fogunk többet, csak gyanakvóvá tesszük a ragadozókat, a vizet szántó műcsalival szemben.

Utólag a rablás helyére dobva még egyszer sem fogtam halat. Sokkal nagyobb az esély, ha a snecik ideges viselkedése alapján a rablásra készülő hal elé tudjuk ejteni csalinkat. Ha sikerül a cirkáló, vagy támadni készülő balin útját 1-2 méteren belül keresztezni, akkor ritkán maradt el a reakció. Ez gyakran heves rávágás, máskor csak ideges odaütés, esetleg riadt menekülés is lehet.

A változó reagálás talán a fényviszonyokkal függ össze.

Egy verőfényes kora délután, ideálisnak tűnő körülmények között találtam magam. Tükörvíz volt, és szinte eveznem sem kellett, mert helyembe jöttek a halak. Rá is mozdultak a wobblerre, de támadásaik rendre félbeszakadtak. Legalább húsz akcióm volt, amiből végül két balint sikerült horogvégre kapni. De más alkalommal az ellenkezőjére is volt példa, kevés akcióval, és jó találati aránnyal.

Néhány műcsalit kipróbálva (twister, kis keskeny, ezüstös támolygó, 2-es körforgó) végül mindig visszatértem a jól bevált saját wobbleremhez, amit Gábor barátom keresztapasága jóvoltából KZI (Kis Zöld Izé J) néven ismer a szűkebb baráti kör.

KZI, a balinok kedvence

Persze nem akarom ezt a csalit misztifikálni, és biztos vagyok benne, hogy más, 5 cm körüli, felszín alatt járó, vagy közepesen mélyre törő fahal is eredményes lehet. További lényeges szempont, hogy jól legyen dobható, és gyors vontatás mellett is megtartsa jó mozgását, ne pattogjon ki a vízből. A dekorációt illetően én inkább a veréb, mint a papagáj vagy kanári színek mellett teszem le a voksom, de ez csak személyes rokonszenv kérdése, merthogy nem végeztem ez ügyben módszeres megfigyeléseket. Az esetek 70-80 %-ában a KZI volt felkötve, és többnyire működött is, így nem volt okom variálni.

Ami a szerelést illeti, én a fluorocarbon előtétzsinórt érzem a módszer legfontosabb összetevőjének. A wobblert magunk előtt húzogatva, szokatlan élményt nyújt, hogy a zsinór víz alatti része nem látható. Úgy tűnik, mintha csalinkat nem is mi mozgatnánk, hanem a maga erejéből úszna. Nem célom, hogy beszerezhetetlen holmit propagáljak, ezért néhány környékbeli üzletben rákérdeztem, vajon kaphatóak-e nálunk is ezek a zsinórok. Sajnos, egyik boltban sem tudták letenni elém a kért portékát, de a tájékozottabbak már hallottak valamit harangozni erről az újdonságról. Mentegetőztek, hogy van ugyan a nagykerben, de nem tartják, mert a horgászok nem keresik. Azért bízom benne, hogy nem reménytelen a helyzet, és a jobb boltokban előbb-utóbb kapható lesz. Addig is megér egy próbát tenni valami semleges, szürkés színű vagy víztiszta 18-20-as monofil zsinórral.

Végül, de nem utolsó sorban, azt vettem észre, hogy az őnök elsősorban a kánikulai napokon mutogatják magukat, de remélem, hogy az előttünk álló vénasszonyok nyara is tartogat még számunkra néhány jó balinos kirándulást.

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: