Ha a szabadidőmet kedvenc hobbimra, a pecára fordítom, mindig a békés halakat próbálom horogra csalni. Számomra a ponty horgászata vált elsőrendűvé. Éppen ezért a legutóbbi kalandozásom nem nevezhető szokványosnak, hiszen az öreg bajuszosok helyett a ragadozók, ezen belül is a csukák kerültek a reflektorfénybe.
A nem túl rövidre tervezett horgászatra február elején került sor. Az első és legfontosabb kérdés az volt, hogy hová is menjek horgászni. A nagy hidegeknek köszönhetően a kedvenc tavaim felszínét még jég borította, így azok meghorgászása lehetetlennek bizonyult. Csupán a folyók jöhettek számításba, melyek kincseit a zord tél nem tudta elszigetelni a hideget jól tűrő horgászok elől. Hosszas tépelődés után végül úgy döntöttem, hogy egy általam eddig még ki nem ismert folyóra, a Répcére látogatok el. Hallottam már jót is, rosszat is a kiszemelt vízről, azt viszont magam tapasztaltam, hogy e titokzatos folyócska meglehetősen sok küsznek és bodorkának ad otthont. Ez a rablóhal horgászat szempontjából, tekintettel a táplálékhalak okozta konkurenciára, nem mutatkozott túlságosan bíztatónak. Egy kis nehézségtől azonban nem szabad megriadni. Ezzel a tudattal indultam el a csukák felderítése céljából. Volt némi sejtésem a "takarmányhalak" tartózkodási helyeit illetően. Ezt nagy előnynek véltem, hiszen a csukák még a legzordabb időkben is táplálkoznak, és nekik aztán biztosan nem okoz nehézséget a számukra táplálékul szolgáló bandába verődött apróhalak felderítése. Kezdetben úgy gondoltam, hogy a legtöbb kapást majd a csapatokba tömörülő kishalak közelében tudom kicsikarni, de a gyakorlat egész mást mutatott. Hiába gyalogoltam kilométereket, kerestem meg a küsz és bodorka rajokat, cserélgettem a villantókat, nem értem el eredményt. Már bő öt órája kísérletezgettem teljesen eredménytelenül. Sajnos beteljesült a kezdeti félelmem. A táplálékhalak túlságosan nagy konkurenciát jelentettek, és a közelükben nem tudtam érvényesülni. Éppen ezért a taktikámat megváltoztattam, és ezután már a szemmel láthatóan jó haltartó helyek meghorgászására törekedtem.
Sokat gyalogoltam mire rátaláltam egy ágakkal sűrűn tarkított mederszakaszra.
A továbbiakban az újonnan felfedezett helyen folytattam a horgászatot. Már rögtön a harmadik bevontatás alkalmával a bot spiccén egy határozott rántást éreztem.
- Igen! Kétségtelen, hogy ez kapás volt. - adtam örömömnek hangot.
Szinte minden bevontatás alkalmával volt érdeklődés a nehéz villantó iránt, de a bevágások után kivétel nélkül mindig csalódnom kellett. Jó egy óra hosszat folyt az idegtépő játék, mire rájöttem a kudarcok okára. Kiderült ugyanis, hogy - e heves kapásokat a kb. 25 dkg súlyú - domolykók okozták, ám a góliát méretű, nehéz villantó túl nagy falat volt a számukra.
A felfedezés megtétele után bevallom, kissé elbizonytalanodtam a csukahorgászatot illetően, hiszen a hosszúkás, izmos domik fárasztása az amúgy is erősen sodró vízben nem kis szórakozással kecsegtetett. Az, hogy a csukavadászat nem csapott át egy rendkívül izgalmas és szórakoztató domolykó horgászattá, csupán annak volt köszönhető, hogy a horgászládámban egyetlen kisebb, domolykó szájba illő műcsalit sem találtam. Pergető csukahorgászatra készülve semmilyen, a domolykózáshoz megfelelő csali és szerelék nem volt nálam, így továbbra is a "krokodilpofájúknak" volt félnivalójuk. Az akadós pályán, a mohó domik miatt nem folytathattam a horgászatot, gyaloglásra pedig már nem volt erőm. Csupán kb. 10 métert haladtam feljebb a folyón, kinéztem magamnak egy kényelmes helyet, és onnét folytattam a horgászatot. A villantót a parttal párhuzamosan vezettem, a bot spiccével egyvonalban. A 3 m hosszú vaskos pálcával pontosan a partot szegélyező sás előtti részt próbáltam végigpásztázni.
Az orsó karját hol gyorsabban, hol lassabban tekertem, és emellett a bot állását is folyamatosan, de rendszertelen időközönként váltogattam. A zömök villantó így képtelen volt az egyenes vonalú egyenletes mozgás végrehajtására.
Az ilyen módon vezetett csali jól utánozta a sérült, és megriadt kishal mozgását. Ez biztosan így volt, mert bő fél óra horgászat után végre sikerült megakasztanom az első csukát.
A hal kezdetben nem dolgoztatta meg túlságosan a botot, a kiemelés viszont elég nehézkesen ment. Merítő szákot ugyanis nem hoztam magammal. Miért is lenne szükségem szákra? - gondoltam. Hiszen a filmeken, újságokban, a gyakorlott rablóhal horgászok nemes egyszerűséggel, puszta kézzel ragadják ki ellenfelüket a vízből. Hát igen! A gyakorlat! Ez az, ami nálam a rablóhal horgászat terén még egy kissé szűkösen van jelen. A végletekig kifárasztott halat végül a harmadik nekifutásra sikerült tarkón ragadnom és partra emelnem.
A sikeren felbuzdulva tovább folytattam a horgászatot, de néhány gyenge rántáson kívül semmi nem fokozta az izgalmakat. A horgászat végén a kifogott csuka visszaengedésének gondolatával kacérkodtam, de a hal elpusztulása miatt sajnos erre már nem kerülhetett sor. Talán a szakszerűtlen kivétel miatt hunyt el, talán más oka volt, de az biztos, hogy a halászlének remek ízt kölcsönzött.
