Egy gyönyörű, igazi ősz végi napon nekiindultunk a ködös, párás tájnak, hogy megríkassuk a Félhalmi-holtág csukáit, sügereit. Azonban a település előtt, ahol a holtághoz vezető útra kellene lefordulni, halálos kimenetelű baleset történt, amely teljes útlezárással párosult. A helyszínelés előreláthatóan több órát vett igénybe, a holtágra így nem juthattunk volna ki egyhamar. Az élet tervez, a sors rendez! Át kellett hát tervezni aznapi programunkat, de mint később kiderült, mégsem hiába.
Tóni javaslatára elindultunk az ellenkező irányba, egy olyan csatornára, ahol lakik csuka, már-már hihetetlen mennyiségben és nagyságban, és ahol szinte csak élőhallal horgásznak rá. Hiszem, ha látom!
Kiérkezésünket követően egy, már ott lógató spori - ráadásul ismerős - igazított bennünket útba: pergetve próbálta már ő is sokszor, de szerinte nem érdemes... Biztató kezdet.
Gyorsan szerelni kezdtünk - botokat össze, orsókat rá, twisterdoboz, néhány szájbilincs, majd zárult is a kocsi ajtaja. Ez az alkalom többek között még mindig a Mitchell 300 X orsó gyorstesztjére volt szánva. 0,20-as monofillal horgásztam, társamnál szintén ilyen átmérőjű kanóc feszítette a dobot. Nála Godzilla, míg nálam a kiváló SensiThin Ultra.
A víz elsőre nagyon nem nyerte el a tetszésemet - az átlagos vízállás alatt volt a szintje, legalább egy jó méterrel. Legmélyebb részei, talán derékig érhettek, épphogy nem lehetett lelátni a fenékre az ilyen helyeken. Én még meggyőződés nélkül szemlélődtem, miközben Tóni már halat is fárasztott! A twistert egy kisebb, bár méret feletti csuka kapta el.
Ez gyorsan ment! Gyorsabban, mint gondoltam. Mi lenne, ha mégis volna értelme a pergetésnek?! Néhány gyors fotó, majd én is meghúztam a gumiférget - a sárga twisterre oda is nyúlt egy jó sügér. Erről is fotó készült, majd felbilincseltem a pórul járt jószágot, annak reményében, hogy az ekkora méretűekből jó 10-15 darabot megfogva isteni étket rittyentek majd odahaza.
A csatornaparton nem lehetett minduntalan megállni és dobálni, mert elég vadvíz jellegű a part. Tehát mentünk, és ahol helyet találtunk, vagy ahol nem volt benőve náddal, sással, bokorral, ott megálltunk néhány dobás erejéig. Az egyik ilyen helynél, egy nagy gödör volt látható a sás szélénél. Mellette elhúzva a sárga férget volt egy koppintásom, de semmi több. Még egy esélyt adva a koppintónak, újra elhúztam a gödör széle mellett a csalit. Koppant is akkorát, hogy ihaj! Azonban a bot hajlásából arra következtettem - amit a víz fölött előadott piruett is bizonyított -, hogy csukával kerültem össze. Fohászkodtam, hogy el ne harapja a zsinórt, és úgy nézett ki, baj nélkül megúszom a dolgot, amikor a beste csőrös a lábam előtt belebújt a hínárba, és olyan erősen keverte bele magát, hogy onnan nem tudtam a mellettem lévő, kivételre alkalmas helyre irányítani. Egyetlen lehetőség maradt, avval kellett élnem: a zsinórt megfogva, fölhúztam a hínárral együtt jól elnehezült, "zöld csomagot" egy jó métert a meredek parton. Gond nélkül megoldódott a probléma, a 20-as SensiThin egy pedigrés bivaly erejével rendelkezik ugyanis. A partra került csukából - amely jó kilós volt - csak egy, fején zöld csomagot viselő, megfeszült haltest látszott.
Szabályosan le kellett vakarnom róla a salátát. Én a halhoz már a köretet is megfogtam, hehe...
Megvasalva a csukát egy bokorhoz kötöttem, majd indultam tovább Tóni után, aki már jóval túlhaladt rajtam. Egy bokor mellett jól kiépített lejárót találtam, muszáj volt hát onnan is dobnom párat. A második dobásomat követően csattant neki a twisternek a csuka, közvetlenül a lábam előtt, a ritkás nádszálaknál. Ez fineszes volt - körülszaladta a pár szál nádat, kötve rájuk majdnem egy görcsöt, próbára téve így az idegeimet, illetve a zsinór teherbírását. Gumicsizmával beléptem a vízbe, a megmerülés határáig, és tarkón fogtam a még szilajul vagdalkozó halat. Akkora volt, mint az előző. Föl sem vittem a bokor tövébe, csak megbilincseltem, és a bokor ágaihoz kötöttem a madzagot. Igen-igen jó kedvem kerekedett!
Vidáman, mosolygós arccal értem be Tónit, aki egy jó sügit mutatott föl nekem. Kanyart vett a csatorna, és egy tökéletesen jellegtelen helyen próbálkoztam. Twisterre semmi, hát föltettem egy jókora, nagyon könnyű támolygót, mondván, azt legalább a méretéből fakadóan lehetetlenség, hogy leharapja a csuka. Első dobásomat követően, az alig 40 centis vízben a villantó mellett villant a zöldes-ezüst kifli, de a csuka mellévágott. Persze bennem az ütő is megállt, hisz a fene gondolta volna, hogy rögtön lesz érdeklődő... Újra dobtam, ugyanoda, most meg a lábaim előtt törült oda, de megint nem akadt meg. Újabb dobásomat követően pedig, alig kétméternyire tőlem egy jókora, kettesre taksált csuka fordul a villantóra, és semmi - még villantó se! Olyan idétlenül ment neki, hogy szemből kapta be, azaz harapott a villantó elé. Így maradtam villantó nélkül aznapra. Fájt a szívem, mert az a kanál cirka 16 éves volt, már-már ereklye... Még az első kis üvegbotomhoz kaptam ajándékba, persze hosszú évekig nem is használtam, azt sem tudtam, mire való. Nagyon fájó arccal dobtam még egy párat a helyen, hátha nem ment világnak a csuka, hátha meg tudom fogni twisterrel - egy flitteres zöld volt fönn -, hátha még a villantó is a szájában lesz... Hiú ábránd! De egy bugyli mégiscsak odavert a guminak, amit rövid úton és csalódottan eresztettem vissza.
Eseménytelen egy óra következett, csak mentünk és dobáltunk, de gyakorlatilag semmi. Jó messzire jártunk már az autótól, amikor egy idős horgász párba - azaz először csak a bevetett botjaikba - botlottunk. Kérdésünkre, hogy mit sikerült, savanyú a válasz - reggel 8-tól horgásztak, és csupán egyetlen csukát bírtak felmutatni. Kishallal, úszóval próbálkoztak, és (megszámoltam) hat bottal. Ezek szerint a kereső horgászat kifizetődőbb. Ez is a pergetés mellett szól, nemde? Elhagyva a házaspárt, kitűztünk magunknak egy célt, hogy meddig gyalogolunk még el a csatornaparton. Ez tőlünk kb. 200 méternyire kezdődő fás rész eleje volt. Addig megyünk, utána fordulunk vissza, határoztuk el.
A támolygó leharapása miatt, fölraktam a twister helyébe egy gumihalat, hogy azt aztán biztosan nem fogja leharapni semmi. Az újonnan föltett csalival alig dobtam kettőt, amikor nagy bummal jött a csőrös, még méretes sem volt, mégis szinte teljesen torokra vette a gumihalat. Piszkos nagy mázlija volt, meg persze nekem is, hogy kibírta a hurok addig, amíg fölhúztam a halat magamhoz a meredek parton. A "kacsacsőrből" ugyanis csak a damil kandikált ki.
Fogóssága ellenére lecseréltem a gumihalat, egy sárga twisterre. Elkalandoztunk egészen a kitűzött "fordulópontig", majd visszafelé vettük az irányt, tervbe véve, hogy a már halas helyeket dobáljuk meg csak a visszaúton. Tóni egy formás sügit kapott ki a vízből, nem sokkal a házaspár első pár beszórt botja előtti helyről.
Nekem már nem is volt kedvem dobálni addig a helyig, ahol a "támolygó harapásos" csúfság megesett velem. Ott viszont a legóvatosabban másztam le egész a víz széléhez, és a sárga twistert a legingerlőbben próbáltam vezetni. Láttam egy utána fordulást, majd pár perc csend következett. Tán az utolsó dobásnál húztam ki a twistert a vízből, közvetlenül előttem egy zöldes villanást láttam, amely eleven rángásba ment át. A bot jól közvetítette a megakadt csuka erejét. Húzásából éreztem, nem az a méretű, ami a támolygómat elvitte, de kábé méretes. Az is! Jó kilós forma ez is, így aztán elcipeltem a második lekötött csukámig, hogy a négyes bilincsre köthessem őt is. Csukából megvolt a kvótám, ám sügérből jöhetne még. Nehéz volt elszakadni a csatornától, amely nem várt élményekkel és halakkal ajándékozott meg.
Tóni mellém állt, olyan három méter, de lehet, hogy négy is volt köztünk. Szinte egy helyre dobtunk, amikor keményen, de lomhán koppant valami. Valami olyan, aminek nem kellett volna. A lusta kavargás jobb csukát sejtetett, és valóban - a bő kettőfeles, de inkább hármas csuka, alighogy megmutatta magát, rázott egyet a fején, és a mélyre akadt twisterhorog fölött, a zsinóromat jól elharapta. Megérdemeltem, így jár aki mohó! Egyértelmű volt a jelzés. Nem dobtam többet, összepakoltam.
Mindez ellenére nagyon elégedettek voltunk a mai nappal. Készült még a zsákmányról egy-két fölvétel, majd elpakoltunk mindent, és kellően magunkba szívva a nap legszebb eseményeit, fáradtan vettük hazafelé az irányt. Nem is olyan rossz víz a Folyás-ér!
