Élővizek biológiai rehabilitációja 5. rész - Tájidegen halfajok Magyarországon II.

Élővizek biológiai rehabilitációja 5. rész - Tájidegen halfajok Magyarországon II.

„Egy életközösséget alkotó számtalan állat-, növény-, gombafaj egymásra gyakorolt kölcsönhatása hallatlanul összetett. A különböző élőlények egymáshoz való alkalmazkodása, amely csak geológiai léptékkel mérhető idő alatt következett be, amilyen csodálatra méltó, olyan könnyen megzavarható egyensúlyi állapothoz vezetett. Az életközösségek önszabályozó mechanizmusai biztosítják, hogy az időjárás hatásai ne okozzanak jóvátehetetlen károkat. Az olyan lassan bekövetkező változások, mint a fajok evolúciója, vagy az éghajlat fokozatos megváltozása, nem károsítják az életközösséget. A hirtelen változások azonban, még ha látszólag csekély mértékűek is, jelentős, akár katasztrofális hatásúak is lehetnek. Egy ártatlannak tűnő állatfaj behurcolása a szó szoros értelmében hatalmas területeket tehet pusztává, mint ez Ausztráliában történt meg a nyúl esetében. Az élőhely egyensúlyának felborítását az ember okozta.”(Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne)

A szivárványos pisztráng (Oncorhynchus mykiss)

Eredeti előfordulási területét a Csendes-óceán észak-amerikai partvidéke, illetve a Sziklás-hegységtől nyugatra levő édesvizek képezik. Széles alkalmazkodóképességű hal, a fajon belül több alaktani és biológiai szempontból eltérő változata létezik. Az egész világon elterjedt, az édesvízi haltermelés egyik fő alanya. A 19. század végén kerültek be az első példányai Magyarországra, kezdetben pisztrángos gazdaságok hala volt, azonban hamarosan kikerült a természetes vizekbe. Az őshonos sebes pisztránggal szemben viszont nem képes természetes körülmények között szaporodni (bár a környezeti feltételek romlása miatt az előbbi sem nagyon), viszont a víz hőmérsékletének és oxigéntartalmának ingadozásait szélesebb tartományban tudja elviselni. Jelenléte komoly veszélyt jelent a sebes pisztrángok állományára, hiszen egyrészt majdnem azonosak a táplálékkal és élőhellyel szemben tanúsított igényei, másrészt a pisztrángos gazdaságok igénytelenebb volta miatt előnyben részesítik és nagyobb mennyiségben, kedvezőbb áron állítják elő, mint a sebes pisztrángot, harmadrészt a horgászok többsége nem tesz különbséget szivárványos és sebes között, egyszerűen csak pisztrángként kezeli őket.

A feketesügér (Micropterus salmoides Lacépede)

1904-ben hozták be az első feketesügéreket Észak-Amerikából, ahol a horgászok első számú kedvence, a legfontosabb célhal, amelyre egész iparág épült: elképesztő mennyiségű műcsalit, módszert, technikát fejlesztettek ki az elejtésére. Magyarországi importját is valószínűleg várható sportértéke és ízletes húsa indokolta.

Nálunk nem tett szert olyan népszerűségre, mint hazájában, és mára megállapíthatjuk, hogy szerencsére nem is tudott olyan mértékben elterjedni, hogy érezhető kárt okozzon az őshonos élővilágban. Egyébként jellemzően a „csukás”, áttetsző vizű, növényzettel benőtt vizekben (kavicsbányák, tőzeggödrök, csatornák), valamint a melegvíz-befolyás által táplált tavakban (erőművek hűtőtavai) találhatók meg nagyobb állományaik. Táplálékát elsősorban rovarok, férgek, halak és békalárvák alkotják, vagyis leginkább a csukának és a csapósügérnek jelent konkurenciát. Megfigyelhető egyébként, hogy a mi sügérünk állományait negatívan befolyásolja a megjelenése. A manapság jelentősebb feketesügér-állománnyal rendelkező vizekben (főként bányatavakban) rendszerint szép csapósügér-populáció élt az amerikai rokon megjelenése előtt.

Elterjedésének további gátja nem túl rejtőzködő életmódja, gyanútlan viselkedése, aminek következtében egyes horgászmódszerekkel hamar megtizedelhető az állománya.

A feketesügér betelepítése (legalábbis eddigi szerény ismereteink szerint), viszonylag szűk elterjedési területe miatt nem okozott különösebb katasztrófát, viszont azokban a vizekben, ahol jelen van, jelentős változást idézett elő a fajok szerkezetében. Nagyobb mennyiségű megjelenése súlyos károkat okozhatna az őshonos állat-együttesekben, ezért úgy érzem, hogy mindannyian nyugodtabbak alhatnánk, ha teljesen eltűnne vizeinkből.

A naphal (Lepomis gibbosus)

A feketesügér legközelebbi, hazánkban is előforduló rokona. A 20. század elején díszhalként jutott Európába, azonban megszökött egyedei hamarosan birtokba vették az egész kontinenst. Próbálkoztak tógazdasági nevelésével is, kevés sikerrel, ugyanis őshazájában is csak 25 cm a maximális testmérete, nálunk a 15 cm-nél nagyobb is ritkaságnak számít.

A naphal környezettel szembeni igénye viszonylag pontosan körülírható: az áttetsző, csendes, vízinövényben gazdag, kevésbé iszapos aljzatú vizeket kedveli, azoknak is jellemzően a part menti zónáját foglalja el. A hímek itt őrizgetik fészküket, ami valójában nem más, mint egy kitisztított folt a vízfenéken. Évente kétszer is ívnak, viszonylag kis számú ikrát raknak, amelyeket a hím őriz.

Mivel folyamatosan a part közelében tartózkodnak, az ebben a zónában ívó halak ikráira és frissen kikelt ivadékaira jelentenek veszélyt. E tulajdonságát viszonylag hamar felismerték, már a múlt század eleje óta veszélyes ikrapusztítóként emlegették. Szerencsére speciális környezeti igényei, valamint óvatlan életmódja miatt nem képes inváziószerű szaporodásra, bár egyes, nagytestű ragadozóktól mentes vízterekben időszakosan uralkodó állományai alakulhatnak ki. A ragadozók, elsősorban a csuka, szívesen fogyasztják, csalihalként is beválik.

A kínai razbóra (Pseudorasbora parva)

Ez a kistermetű hal az ázsiai növényevő halak importja során került hazánkba, ugyanis fiatalabb egyedeit a nagyon óvatlan szemlélő összetévesztheti az amur ivadékával - vagy csak egyszerűen nem vették a fáradságot, hogy kiválogassák.

Horgász-szempontból szinte észrevehetetlen a jelenléte, hiszen horoggal csak kivételes esetben fogható, inkább a csalihalfogó háló zsákmánya szokott lenni. A horgászboltok csalihal-kínálatának gyakori tagja, mivel viszonylag igénytelen, és mérete is megfelel az átlag magyar süllőhorgász elvárásainak.

Ázsiai kollégáival ellentétben remekül tud szaporodni a magyar viszonyok közt, és mára tulajdonképpen minden álló- vagy lassan áramló vizünkben megtalálható. A nagyobb vízalakulatok part menti zónáját részesíti előnyben, és különösen kedveli a sekélyebb, gyorsan felmelegedő vizeket.

Igen hatékonyan szaporodik, évente többször ívik, s bár kevés ikrát rak egy-egy alkalommal, a hím őrzi és gondozza azokat, ezért magas az ivadékok megmaradási aránya. A kis razbórák kezdetben nagyon gyorsan nőnek, és az összes hazai hal ivadékának komoly vetélytársai és ellenségei.

Táplálkozását tekintve mindenevő, s nem véletlen nevében a „parva” jelző, ami parazitát jelent. Rendkívül agresszív halak, a náluk kisebb halivadékot elfogyasztják, ugyanakkor a náluk nagyobb halak sincsenek biztonságban tőlük: a ponty-, keszeg- (stb.) ivadékok bőrét, úszóit csipkedik kemény szájukkal, képesek teljesen kicsipkedni a kispontyok szemét és tövig lecsonkolni azok úszóit. Aki tartott huzamosabb ideig csalihalas kannában keszegeket razbórákkal vegyesen, tapasztalhatta, mit tudnak művelni áldozataikkal.

Jómagam is majdnem megjártam egyszer 50 cm körüli, akváriumban tartott harcsámmal. Nagyszámú, apró razbórát vittem neki ennivalóként, de nem tudta elég gyorsan elkapni őket: a maradék kíméletlenül csipkedte szegény harcsa bőrét, egy pillanat nyugtot sem hagyva neki. Mire föleszméltem és kihalásztam az agresszorokat, bizony apró fehér lukak éktelenkedtek szerencsétlen harcsa bőrén, és teljesen legyengült a folyamatos zaklatástól.

Ökológiai hatása nem teljesen ismert, azonban az biztos, hogy a halgazdaságok ivadéknevelő tavaiban komoly károkat tud okozni, különösen a pontyivadékot tudja erősen megtizedelni, ugyanakkor veszélyes ellensége sok kistestű, védett, ritka halfajunknak. Kiirtására sajnos jelenleg semmilyen módszer nem áll rendelkezésre.

Az ázsiai növényevő halak: a fehér busa (Hypophtalmichthys molitrix), a pettyes busa (Hypophtalmichthys nobilis), a fehér amur (Ctenopharyngodon idella) és a fekete amur (Mylopharyngodon piceus)

A fehér busa, a pettyes busa és a fehér amur az 1960-as évek nagyszabású ázsiai növényevő hal importja során került be hazánkba. A műveletről így ír Tölg István: „Ezek során ismét javasoltam 1959-60-ban a kísérleti behozatalt hazánkba. Sikertelenül, bár hírt kaptam, hogy a Dunai Halászati Egyezmény Budapesten tartandó ülésén a szovjet delegáció ajánlani fogja hazánknak a kínai növényevő halak behozatalát. A szovjet javaslat elhangzott, és jegyzőkönyvben rögzítették 1963. májusában. Erre azonnal lett megfelelő pénzügyi keret… »hiszen a szovjet elvtársak ajánlották«. Az illetékesek akkor mondották, hogy már két magyar javaslat elhangzott az FM Országos Halászati Felügyelőségén dolgozó Tölg Istvántól. Mivel az új gazdasági fajok betelepítése nálunk miniszteri hatáskör, magas szinten kikérdeztek a telepítés előnyeiről és hátrányairól. Irodalmi és információs kapcsolataimból előadtam e halak előnyeit és hátrányait. A döntés gyorsan megszületett: »…hozzuk be«. Június első napjaiban már utaztunk Kínába dr. Pénzes Bethen kollegámmal, aki akkor a Fővárosi Állatkert Akvárium vezetője és a kezdeti kutatások kimunkálója volt.” (Halászat, 2007. Tavasz)

Busák - jobbra fehér, balra pettyes

A fehér busát zöldalgákat, a pettyes busát kékalgákat és zooplanktont, az amurt fűféléket és hínárt fogyasztó fajként igyekeztek beilleszteni a magyar halastavi termelés szerkezetébe. A művelet egyértelműen sikeres volt a halgazdálkodás szempontjából: az amur olyan növényeket (nádhajtás, hínárfélék) fogyaszt, amelyek addig nem vettek részt a halastavi produkcióban, mivel más halfaj nem fogyasztotta őket, trágyája jelentős mennyiségű tápanyagot juttat a vízbe, ami elősegíti a növényi - és ebből következően az állati - plankton fejlődését, ezáltal kedvező feltételeket teremt a busák és a ponty táplálkozásához. A fehér busa nagy létszámú jelenléte esetén csökkenteni tudta a kékalgák mennyiségét, képes volt megszüntetni a vízvirágzást. Mindezek a pozitív hatások megfelelő telepítési arány esetén jelentkeztek, ami 10-10% körüli arányokat jelentett. Nagyobb részarányuk esetén már jelentős volt az amurok takarmányfogyasztó hatása, ami már negatívan befolyásolta a pontyhozamot. A pettyes busa erőteljes zooplankton-fogyasztása miatt nem vált be a tógazdaságokban sem. Ugyanakkor a mai busaállomány legnagyobb hányada a két faj kereszteződéséből eredő hibrid, amelyek táplálkozási szokásai szintén a két faj közötti átmenetet képeznek. A busa táplálkozásáról számtalan vizsgálatot végeztek, ezek eredménye gyakran egymásnak ellentmondó, azt azonban le lehet szűrni, hogy nem kizárólag növényi planktont, azaz algákat fogyasztanak, hanem a vízben legnagyobb mennyiségben jelenlévő lebegő részeket szűrik ki, legyen az alga, alsóbbrendű rák, vagy éppen szerves törmelék (detritusz). A busák ugyanis úgynevezett szűrő táplálkozású halak, azaz nagy mennyiségű vizet áramoltatnak át a szájüregükön, ami a kopoltyúnyílásokon keresztül távozik, és a kopoltyútüskéikből kialakult „szűrőszerven” fennakadó táplálékot fogyasztják el.

Egy 2006-ban végzett balatoni felmérés alapján a vizsgálat időpontjában a busák béltartalma 16,9 +/- 10,5%-ban tartalmazott algákat, a maradékot a vándorkagyló lárvái, kerekesférgek, ágascsápú és evezőlábú rákok alkották, amelyek mind nélkülözhetetlen táplálékai minden hazai halfaj ivadékának és számos faj (ponty, keszegfélék) felnőtt egyedének! Ha számításba vesszük, hogy becsült adatok alapján a Balaton hal-össztömegének 1/3-át a busa teszi ki, elképzelhetjük, micsoda irdatlan mértékű konkurenciát jelent az őshonos halak számára, és bizony jelentős mértékben hozzájárul a Balaton haltalanságához! Arról nem is beszélve, hogy a balatoni halászok busaszelekcióra irányuló folyamatos tevékenysége sincs éppen jó hatással a halállományra.

Fontos kérdés a busafajok szaporodásának talánya: a behozatalukat szorgalmazó tudósok „jóslata” szerint ezek a halak nem szaporodnak a magyar vizekben, azonban tudományos források is igazolják szaporodásukat a Tisza vízrendszerében, valamint több mint „gyanús”, hogy annak ellenére, hogy ma már sehol sem telepítik természetes vizekbe, állományuk sehol sem ritkult meg, és találkozhatunk fiatal egyedekkel is.

Faji bélyegek: felül fehér, alul pettyes busa

Őshazájukban egyébként a növényevő fajok a nagy folyók áradásakor a legalább 25 Celsius-fokot elérő vízhőmérséklet mellett ívnak, ikrájuk a megtermékenyülés után jelentős mennyiségű vizet képes felvenni, és hatalmasra, kb. 3 mm átmérőre duzzad. Az ikrák a vízben lebegve sodródnak, ezáltal nagy területeket képesek meghódítani, és a bármiféle aljzathoz kötött állapotú ikrákhoz képest sokkal kevésbé vannak kitéve a penészedés veszélyének. A növényevők ikrái igen hamar, két napnál rövidebb idő alatt kelnek ki, lárváik „gyertyázó” mozgást végeznek, azaz függőleges irányba felugrálnak, majd látszólag tehetetlenül aláhullnak. Ennek a mozgásfajtának köszönhetően az ivadékok nagyon hatékonyak a folyóvizek teljes felületének meghódításában, mert a vízáramlat minden irányba szétszórja őket.

Magam is foglalkoztam növényevő halak szaporításával, és be kell vallanom, máig sem értem pontosan, miért nem szaporodnak nagyobb mértékben a magyar vizekben, ugyanis bátran kijelenthetem, hogy a legkönnyebb dolgom a busa és az amur mesterséges szaporításával volt: beoltás után viszonylag hamar, elég nagy biztonsággal beindult az ívás, nagyon könnyű volt lefejni őket, rengeteg ikrát adtak, az ikrák kezelése nagyon egyszerű volt, mivel nem ragadnak, a lárvák pedig nagyon gyorsan, másfél nap alatt kikeltek.

Horgászat közben gyakran, évszaktól függetlenül találkoztam ikrától duzzadó busákkal, valamiért azonban nem ívtak le. Állóvízen érthető, hisz őshazájukban a folyókban ívnak, de folyóvízen? Igazából a 25-26 Celsius körüli vízhőmérséklet is gyakran előfordul nálunk, úgyhogy ez sem okozhatna problémát. Egyetlen értelmes indokot tudok feltételezni: a mi vizeinkben az áradások lényegesen alacsonyabb vízhőmérsékletnél következnek be, s valószínűleg (amint azt a növényevők áramló vízzel szemben tanúsított viselkedéséből következtetni is lehet, vagyis abból, hogy a ráfolyó víz mennyire vonzza őket - nem véletlenül nevezi őket a tudomány rheofil, azaz áramláskedvelő fajoknak) a vízátfolyás megnövekedése, a víz kémiai összetételének változása, hígulása is szükséges - a megfelelő vízhőmérséklet mellett - az ívás beindulásához.

Annak ellenére, hogy ma már számtalan vizsgálat, kutatás eredménye (valamint a józan ész) igazolja az ellenkezőjét, ma is sokan azt hiszik, hogy a busák „tisztítják” a vizet, és telepítésükkel megszüntethető az algásodás. Az elképzelésnek természetesen van valóságalapja, magam is tapasztaltam, hogy a vészesen bezöldült ivadéknevelő tavak vize letisztult, miután nagy mennyiségű busaivadékot telepítettünk. Az alga elfogyott, a busák nagyot nőttek, látszólag minden probléma megoldódott - egy a bökkenő, mindez csak egészen rövid távon működik, erősen túltelepített állománnyal. Az említett tavakból ugyanis egyrészt hetente ritkítottuk a busát, másrészt a nyár végén teljesen le is halásztuk. Egyébként a busák által már kinőtt tavakban érdekes jelenséget lehetett megfigyelni: az ivadékok a víz felszínén, kb. 1 méter átmérőjű gyűrűkben úszkáltak körbe-körbe, amit már messziről észre lehetett venni. Valószínűleg a táplálékhiány által okozott kényszerű viselkedés volt ez.

Mindez azonban természetes körülmények között, hosszú távon nem működik: igaz ugyan, hogy a busák algákat is fogyasztanak, azonban ugyanúgy kiszűrik a zooplanktont, ami szintén algán él - és a hazai halak fontos táplálékbázisa -, viszont azt is tudomásul kell vennünk, hogy busatelepítéssel nem tudunk szerves anyagot kivenni a rendszerből, azaz nem szűnik meg egy tó terheltsége! A szerves anyag ugyanúgy ott marad a vízben, csak más formában, egy kis része busaként, jóval nagyobb része pedig félig-meddig feltárt állapotban, nyers tápanyagként. A növényevő halak emésztése, mint már említettem, igen rossz hatékonysággal működik, azért kénytelenek nagy mennyiségű táplálékot felvenni. Az elfogyasztott táplálék kb. 10%-ából lesz busahús, a többi távozik az emésztőtraktusából, részben emésztett állapotban, vagyis a vízben élő algák, baktériumok számára könnyen hozzáférhető formában. A busa tevékenysége során tehát a szerves anyagot oly módon alakítja át, ami a hazai halfajaink számára kedvezőtlen viszonyokat teremt, mivel egyrészt eltünteti a vízből az őshonos halak számára táplálékként hasznosítható szerves anyagot - vagyis a zooplanktont -, másrészt ürülékével felgyorsítja a víz tápanyagforgalmát, ezáltal az eutrofizációt is. Nem beszélve óriási oxigénfogyasztásáról, horgászatot akadályozó hatásáról, tömeges pusztulása esetén bekövetkező kellemetlenségekről (amelyeket bizonyos esetekben akár katasztrófának is nevezhetünk), valamint arról a tényről, hogy a gereblyézés hazai elterjedése is az ő számlájukra írható.

Ma már szerencsére törvény tiltja a természetes vizekbe való telepítését, és egyre kevesebb horgászegyesület helyezi ki vizeibe, azonban amíg tógazdasági tenyésztése engedélyezett, az ivadéknevelő tavakból származó szökevények biztosítják a folyamatos utánpótlást. Bár természetes szaporodása remélhetőleg nem számottevő, a globális felmelegedés, valamint a lehetséges alkalmazkodása miatt nagyon nagy a veszélye annak, hogy ez az állapot rövid időn belül megváltozik.

A fekete amur (Mylopharyngodon piceus)

Az növényevő halak importját követően került hazánkba, elsősorban puhatestűeket, kagylókat, csigákat fogyaszt. Nem vált be a hazai körülmények között, mert a magyar halastavakban nem állt rendelkezésre kellő táplálékbázis, azonban sejthetjük, milyen következményei lennének, ha kikerülne a természetes vizekbe, és jelentősebb pusztítást végezne a hazai puhatestű-állományban.

Az amur (Ctenopharyngodon idella)

Véleményem szerint tájidegen halaink legveszélyesebbike, mégpedig azért, mert egyrészt nagyon kevesen ismerték fel, mennyire káros hatással van a magyar vizek ökoszisztémájára, másrészt igen népszerű a horgászok körében, a halgazdaságok nagy mennyiségben szaporítják és nevelik évről évre, a horgászegyesületek pedig megvásárolják, és vizeikbe telepítik őket.

Miben rejlik az amur káros hatása? Elsősorban abban, hogy óriási pusztítást végez az őshonos vízi növényzetben, amely a hazai ökoszisztéma része. Ez a rendszer úgy alakult ki, hogy ezekkel együtt legyen egyensúlyban, hazai halfaunánk alkalmazkodott jelenlétükhöz, sőt egyes fajok legfontosabb életterét, búvó-, táplálkozó-, ívóhelyét jelenti a vízi növényzet. Nem mellékes megemlíteni, hogy védett növényeket is találhatunk az amur áldozatai között.

Az utóbbi évtizedekben az egész országban érezhetően, néhol vészesen lecsökkent az alábbi halaink száma: réti csík, lápi póc, széles kárász, compó, csapósügér, vörösszárnyú keszeg, csuka. Ezek a halfajaink azok, amelyek az amurtelepítések első számú áldozatai, ugyanis évmilliók óta arra specializálódtak, hogy a vízinövénnyel benőtt, nagy átlátszóságú, csendes vizekben éljenek. Az ilyen vizekben tudnak versenyelőnybe kerülni a többi halfajjal szemben, táplálékbázisuk is itt található meg, ilyen körülmények között tudnak hatékonyan vadászni és elbújni a ragadozóik elől, nem beszélve arról, hogy olyan vízminőségi feltételek mellett érzik a legjobban magukat, amit ezek a körülmények biztosítanak számukra. E halfajok között vannak a környezeti feltételekhez nagyobb mértékben alkalmazkodni tudó fajok, mint a csuka és a vörösszárnyú (bár ezek toleranciája is behatárolt), és vannak egészen specializált fajok is, amelyek szinte kizárólag az említett körülmények között képesek fennmaradni. Ezek számára az amurtelepítés hatását úgy lehetne érzékeltetni, mintha egy orángutáncsalád feje fölül kivágnák az őserdőt - ezzel meg is szűnne a lételemük, egyszerűen nem tudnának hová menekülni.

Magyarországon ezek a halfajok tipikusan a holtágakban, mocsarakban, lápokban éltek eredetileg, valamint az olyan jellegű állóvizekben, amilyen a Velencei-tó volt régen. A folyószabályozások miatt sajnos újabb holtágak születésére nem számíthatunk, a lápok, mocsarak túlnyomó többségét lecsapolták, a Velencei-tó sem a régi már… Ez utóbbi megérdemel egy-két szót. A Velencei-tó régen tipikus csukaparadicsom volt, áttetsző, hínáros vizével. A 20. században azonban nagyszabású kotrási munkálatokat végeztek a tavon, amely során rengeteg iszapot távolítottak el a tófenékről, kimélyítették a medret. Ez önmagában nem lett volna baj, azonban nagy mennyiségben, „tervszerűen” telepítettek bele amurt, aminek következtében az egész víz jellege megváltozott: a tó legnagyobb részén zavaros, növénymentes vizet találtunk, a csukaállomány töredékére esett vissza. Ezt az állománycsökkenést egyesek a süllő számlájára írták, miszerint az jobb alkalmazkodóképessége, hatékonyabb vadászstílusa miatt kiszorította a csukát. Ez részben igaz, mert valóban szerepet játszott a süllő előretörése a csukák térvesztésében, az igazi ok azonban az, hogy az élőhelyi feltételek olyan irányba változtak, ami a süllő számára jelentett versenyelőnyt a csukával szemben: mélyebb, zavarosabb, nyílt vízfelületek, ami jobban megfelel a süllő igényeinek.

A lápok, mocsarak tehát lassan eltűntek, így a még megmaradt holtágak mellett a tőzeg- és kavicsbánya tavak jelentik a felsorolt halaink utolsó menedékeit. Érdekes ellentmondás, hogy emberi kéz által alkotott vízállásokról beszélünk, azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek gyakran egy hajdani mocsár vagy holtág helyén képződnek. Ameddig ezek a vizek a bányászat felhagyása után érintetlen, természet által visszafoglalt állapotukban vannak, igazi paradicsomot jelentenek a magyar mocsári halaknak, még a korlát nélküli orvhorgászat sem tudja őket kipusztítani, hiszen mindig marad búvóhelyük, ahol az utolsó példányok meg tudják húzni magukat, s mivel az életkörülmények ideálisak, az állománypótló szaporodásnak sincs akadálya. Rendben működik is ez addig, amíg meg nem jelenik az ember, aki „halgazdálkodást” folytat, ami általában úgy néz ki, hogy lehetőleg minél nagyobb mennyiségű pontyot és amurt telepít a vízbe, esetleg néhány ezüstkárászt… ezzel aláírja, és rövid úton végre is hajtja a mocsári halak halálos ítéletét. Sajnos egyre több tavat ér utol ily módon a végzet, és egyre inkább szűkül az említett halak élettere, némelyiküket - gondolok itt elsősorban az aranykárászra - már a teljes kihalás fenyegeti.

Kavicsbánya tavakban is gyakran előfordul

A másik fontos kérdés, amit nem ismernek fel az amurral kapcsolatban, hogy a telepítésével nem lehet a vízinövények burjánzását megakadályozni, mindössze annak jellegét lehet megváltoztatni. Ha egy hínárral benőtt tóból kieszik a vízinövényt az amurok, az az algaburjánzáshoz teremt kedvező feltételeket, mivel egyrészt megszűnik az a konkurencia, amit a gyökerező vízi növényzet jelentett az algák számára úgy a tápanyagért, mint a fényért folytatott versenyben, másrészt az amurok anyagcseréjük során az egykori hínárnövényzetet alkotó tápanyagokat az algák számára elérhető formában ürítik a vízbe, szinte berobbantva azok burjánzását. Lehet azon vitatkozni, melyik a rosszabb: az alga- vagy a hínárburjánzás. Természetesen egyik sem jó. A túl sok hínár akadályozza a horgászatot, a víz áramlását, igen kedvezőtlen oxigénviszonyokat is teremthet, a „virágzó” kékalga viszont a hasonlóan rossz oxigénállapotok mellett bűzanyagokat, ember és hal számára is mérgező anyagokat termel, a táplálkozási lánc szempontjából „zsákutcának” tekinthető, mivel nincs igazi fogyasztója, és ami talán a legfontosabb, hihetetlenül nehéz a vízből eltávolítani: a tápanyagkoncentráció csökkentésével sem tartható kordában, hiszen meglehetősen alacsony foszforszint is elegendő számára, s képes a légköri nitrogén megkötésére, tovább dúsítva a tó tápanyagtartalmát. Mechanikai módszerekkel sem lehet kitermelni, ellentétben a hínárral, amit kikaszálhatunk, ha minden kötél szakad, s ezzel ráadásul a víz szervesanyag-tartalmát is csökkenteni tudjuk - többé-kevésbé.

Nem utolsó szempont szerintem az sem, hogy a hínárburjánzás természetes körülmények közt is számtalan esetben előforduló jelenség, amely állapothoz fajok egész sora alkalmazkodott, míg a kékalga-virágzás a civilizáció káros hatásaival összefüggő következménynek tekinthető.

Néhány példát említenénk: egy főváros közeli tórendszer egyikén a tápanyag-túlterhelés miatt igen erős hínár-túlszaporodás jelentkezett, amit amurtelepítéssel igyekezett megszüntetni a víz kezelője. A hínárirtás sikeres is volt, következő évben viszont bűzös, levesszerű kékalga tömeg borította a vízfelszínt.

Amurtelepítés után

Másik példa egy Zala megyei tó, amely messze földön híres volt csukáiról. Egy ottani ismerősöm szerint egy délelőtt 50 darab csukát lehetett fogni partról, pergetve! A víz csaknem teljes felületén hínár és tavirózsa tenyészett, és gyönyörű compókat, aranykárászokat, sügéreket is lehetett zsákmányolni. A 10 kg körüli csuka nem igazán számított különlegességnek, voltak olyan napok, amikor több ilyen méretű is zsákmányul esett a tavon.

Tőzegbánya tó

A tó kezelője a hínár visszaszorítására amurt telepített a vízbe, sajnos sikerült eltúloznia a mértéket, így a tó jellege rövid idő alatt teljesen megváltozott: hínárral szinte egyáltalán nem lehet már találkozni, töklevél is talán csak a kikötőben maradt, s hol van már a régi csukabőség? Lassan feledésbe merülnek az ottani csukák. Hogy számokkal érzékeltessem, két alkalommal rendeztek országos szintű pergetőversenyt ezen a tavon, 2004-ben, ha jól tudom, az ominózus amurtelepítést követő esztendőben, és 2007-ben. 2004-ben 268 darab csukát zsákmányolt a mezőny, 2007-ben pedig 21 darabot! És nem azért, mert elfelejtettek pergetni, vagy mert aznap épp nem evett a hal...

Érdekességképpen, nem minden esetben következik be algaburjánzás az amurtelepítés után: találkoztunk olyan horgászvízzel, amelyet a Hanság tőzeges vize táplált. Kezdetben itt sok volt a hínár, sőt a töklevél is, az amurok megjelenése után ezek elfogytak a vízből, utánuk viszont fenékig átlátszó, tiszta víz maradt, rendkívül alacsony, a halpusztulás határát súroló oxigénkoncentráció-értékekkel. Az algavizsgálatból kiderült, hogy szinte egyáltalán nem volt alga a vízben. A tőzeges vízben ugyanis olyan anyagok találhatók, amelyek gátolják az algák szaporodását, és a vízben nem maradt fotoszintetizáló, oxigéntermelő szervezet, ezáltal a halak számára igen kedvezőtlen vízviszonyok jöttek létre.

Ma már, a többi tájidegen halfajhoz hasonlóan, törvény szabályozza az amur telepítését, ekképpen: „Tilos a nem őshonos halfajok természetes vagy természetközeli vizekbe telepítése, továbbá halgazdasági célú halastavakból az ilyen halfajok más élővizekbe való juttatása.”

A törvény sajnos ebben a formájában nem képes megoldani a problémát, hiszen egyrészt differenciálja a vizeket aszerint, hogy természetes-e, vagy sem, valamint nem tiltja a tájidegen fajok halgazdasági célú szaporítását. Amíg ez így lehetséges, mindig számolni kell a halnevelőkből való szökéssel, aminek mértéke sokszor számottevő is lehet. Tapasztalatból tudom, hogy egy ivadéknevelő tavat nem lehet úgy lezárni, valamint lehalászni, hogy teljes mértékben megakadályozzuk a kishalak kiszabadulását - még ha nagyon akarjuk, akkor se, arról nem beszélve, ha a tógazdát nem is igazán foglalkoztatja a dolog.

Még mindig érne valamit a törvény, ha betartanák, de sajnos erről sem beszélhetünk. Gondolom, mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a horgászegyesületeknél bevett dolog, hogy az amur pontyként szerepel a számlán, hogy ne legyen nyoma, és megy a vizekbe.

2006-ban például 836.850 kg amurt állítottak elő a halgazdaságok. Amíg ilyen tömegben lehet termelni és értékesíteni (ennek jelentős hányada nyilván horgászvizekbe kerül), addig nem sok remény van arra, hogy megszabaduljunk tőle!

A cikk végén, a felsorolás szintjén megemlékeznék néhány olyan halfajról, amelyik jelen van hazánkban, de (még) nem került ki a természetes vizekbe, vagy pedig éghajlatunkon csak időszakosan képes létezni: afrikai harcsa (Clarias gariepinus), csatornaharcsa (Ictalurus punctatus), csíkos sügér (Morone saxatilis), nílusi tilápia (Oreochromis niloticus), lénai tok (Acipenser baeri), szúnyogirtó fogasponty (Gambusia affinis). Telepítésüket az említett törvény talán korlát alatt tudja tartani, azonban mindannyiunk érdekében jobb lenne, ha végleg eltűnnének a magyar vizekből.

Írásunkat igyekeztük közérthető formába hozni, azonban azt sem tehettük meg, hogy a végletekig leegyszerűsítsük a nyelvezetét, ezért ha valaki értelmezhetetlennek, túl töménynek találja a szöveget, kérjük, hozzászólásában jelezze, segítünk megfejteni.

Szeretnénk köszönetet mondani Szabó Tamásnak a szenzációs képekért!

Vass Endre
okl. halászati szakmérnök - üzletágvezető
Malatech Water Kft.

Malaczkó Szabolcs
okl. biomérnök - ügyvezető igazgató
Malatech Water Kft.

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: