Kissé megkésve érkezett a zöldár a folyókra május végén, június elején. Szerencsénkre azonban nagyon jó, magas árvíz volt, ami kifutott a Bodrog-zug árterére és remek feltételeket teremtett az ívó halak számára. Az árvíz levonulása után pedig sok kis befolyón, csatornán nemcsak az ártéri fekete víz ömlött vissza az élő folyóba, de azzal együtt ivadékok milliói is. Ez a temérdek ivadékhal pedig mágnesként vonzotta a ragadozókat a felszínre. Mire véget ért a harcsatilalom, pont ideális feltételek alakultak ki a folyókon, hogy eredményesen dobálhassunk harcsára éjszaka.
Az egyébként is jó körülményekhez társult még az is, hogy nagyon zivataros júniusunk volt, így többször bezavarosodott a víz a hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű csapadék hatására. A gyakran pezsdülő, szőkülő és begyorsuló víz is csak növelte esélyeinket. Az ivadékvonulásokon több kilométeres folyószakaszokon rendkívül aktívak voltak a harcsák. Olyannyira, hogy a kisebb példányokat gyakran láttuk is a reflektorfényben a felszínen forogni. Soha nem látott csodaként úszkáltak a bajszosok a víztetőn a folyó teljes szélességében az ártérről visszatérő apró halakat üldözve.
A bajszik aktivitása egy kivételes éjszakán olyan mértékű volt, hogy hármunknak több mint 30 darabot sikerült fogni. Feleségemmel és barátommal, Tomival éltük át ezt a hihetetlen csodát, tudtuk is jól, hogy talán sohasem lesz részünk még egyszer hasonló élményben; ez amolyan „once in a lifetime” (egyszer egy életben) éjszaka volt. Sohasem fogjuk elfelejteni és örökre hálásak leszünk a folyónak ezért az óriási élményért, amit kaptunk.
Persze gyengébb napok is voltak. Az ingadozó vízszint, az apadó és tisztuló folyó, a telihold csak néhány tényező, ami néha keresztülhúzta számításunkat. Ennek ellenére is az idei júniusban rekordmennyiségű harcsát fogtam wobblerrel éjszaka. Nem tudom számszerűn megmondani, hogy mennyit, de egészen biztos, hogy darabszámra ez az év volt a legjobb.
A harcsák méretére sem lehetett panasz, habár voltak esték, amikor sok kicsit fogtunk. Érdekes dolog, hogy amikor nagyon aktívak voltak a kis harcsák, akkor nem tudtunk igazán nagyot fogni, ezeken az estéken a méret körüli 60-70 cm-es harcsák voltak jellemzők. Jöttek ennél kisebbek is, és egy-két 80 cm fölötti is. Ilyenkor inkább medium botokat használtunk kisebb, 3000-s orsóval és 15-ös körüli fonottakkal. Ezzel a könnyedebb szettel könnyebben tudtuk dobni a kisebb wobblereket és az említett 2-5 kilogramm körüli harcsák kifárasztása sem okozott gondot.
Azokon az estéken, amikor kevesebb rablás volt, csak 1-2 halat sikerült fognunk, ekkor viszont lényegesen nagyobbak akadtak horogvégre. 80-90 cm fölötti bajszikat fogtunk, sőt néha-néha még a méter fölöttiekből is elcsíptünk egyet-egyet. Ilyenkor nem lehetett kockáztatni, kifejezetten erős felszerelést kellett használni, heavy karakterisztikájú botokat, 20-as fölötti fonott zsinórokat, és a wobblerek megválasztásánál is figyelembe kellett venni azt, hogy bírni fogják-e az esetleges méter fölötti halak erejét.
Nagyon tanulságos horgászatok voltak ezek. A harcsázás egy örök tanulási folyamat, mindig meglepnek minket valamivel a halak, amit eddig nem feltétlenül ismertünk róluk. Idén is sok új dolgot tanultunk, sok meglepő dolgot tapasztaltunk. Az egyik ilyen például a kapásidőszak változása volt. Legtöbbször megvárták a halak a teljes sötétséget, csak este tíz óra után kezdtek el táplálkozni. Azonban az is előfordult, hogy valami hatására fényes nappal is raboltak, vagy épp a szürkületben voltak a legaktívabbak. Érdemes tehát figyelni a jeleket, olvasni a folyót.
Egy másik nagy tanulság a bevontatás, a csalivezetés módjára vonatkozik. Általában a nagyon lassú, egyenletes bevontatással eredményesek lehetünk, ám idén többször is a begyorsított csalival tudtuk kapásra ingerelni ezeket az óvatos ragadozókat. Ez is egy újfajta tapasztalat, melyhez alkalmazkodni kellett.
Érdemes volt különös figyelmet fordítani arra, hogy mit is esznek a harcsák a felszínen. Ahogy fogyott a víz az ártéren, és melegedett az élő folyó, úgy változott az is, hogy mikor milyen táplálékhalak jelentek meg tömegesen a felszínen, illetve a felszínhez közeli vízrétegekben. Az árhullám levonulásának utolsó fázisában például rengeteg csík érkezett az ártéri csatornákból, amik jól mutatták is magukat a felszínen. Ebben az időszakban szinte csak ezeket ették a harcsák. Ennek következményeként csak olyan wobblerekkel tudtunk kapást kiváltani belőlük, amik jól imitálták a felszínen kígyózó, hosszúkás csíkhalakat.
Az egyik este hárman indultunk pergetni, feleségem, Laci barátom és én. Csendesebb éjszaka volt, amikor tényleg nem nagy a nyüzsgés a felszínen. Kevés rablás hallatszott egész este. Az ivadékvonulást csurogtuk a mély oldalon, de nem sikerült halat fognunk, viszont a túloldalról, a folyókanyarulat belső oldalán egy-két nagyobb pukkanás jelezte, hogy ott bizony nagyobb harcsák járják a sekély vizet a töklevelek között.
Elektromos motorral fölé mentünk 200-300 méterrel és szépen rácsurogtunk. Alig csurogtunk pár métert, amikor alattunk kb. 50 méterrel újabb nagy harcsarablás hangja rázta meg az éjszakai csendet. Tudtam, hogy jó helyen vagyunk és alig vártam, hogy a sodrás levigyen minket az említett helyre. 1-2 perccel később úgy éreztem, hogy már dobótávolságra megközelítettük az előző rablás helyét. Hosszan elnyújtottam lefelé a dobást, hogy minél közelebb essen le a wobbler a töklevelekhez, és akkor BUMM, a loccsanás pillanatában le is durrantotta a hari, és rögtön tudtuk mindannyian, hogy ez a legnagyobb harcsa, amit idén sikerült becsapnunk.
A küzdelem jó néhány percbe telt. Ennek az volt az oka, hogy nem mertem keményen bánni a hallal, mert éppen egy olyan wobblerre érkezett, aminek teste nem végig drótozott. Végül kibírta a terhelést, és sikerült beemelni az év első másfél méteres hariját. Nagyon boldog voltam, hogy bejött a tervem. A felszíni kapás élménye beleégett a tudatomba, sohasem fogom elfelejteni…
Az ilyen kapások miatt érdemes időt, pénzt és energiát áldozni erre a sportra. A sok üres éjszaka és a fáradtan, kialvatlanul eltöltött munkanap mind-mind feledésbe merül egy-egy ilyen harcsával való találkozás után. A Tisza és a Bodrog megint kitett magáért. Szerencsés vagyok, hogy itt élhetek, e két csodás folyó találkozásánál.
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Dósa István, Lengyel Roland, Lipcsei László,
Szalainé Rónavölgyi Edina és Szalai Gábor László
