Harcsázzunk epres bojlival a Balatonon!

Harcsázzunk epres bojlival a Balatonon!

Sokat vívódtam, megírjam-e ezt a történetet, hiszen harcsát már sokan fogtak, többet és nagyobbat is, mint én, s az erről szóló beszámolók is már-már a „lerágott csont” kategóriába tartoznak. Hogy mégis tollat ragadtam, annak oka az élmény megosztásán túl az eset sajátos körülményei voltak, melyek - úgy gondolom - szolgálhatnak némi tanulsággal mások számára is.

Az öböl vihar előtt, háttérben a Szigligeti várral

Először is szólni szeretnék a történtekről, bár a címből már kitalálható a turpisság: 2004. augusztus 19-én Balatonedericsnél 58,5 kg-os harcsát sikerült zsákmányolni, és a 197 cm hosszú bajuszos 22 órakor saját készítésű epres bojlira kapott! A fárasztás csónakból kb. egy óra hosszat tartott, tekintettel a szerelék teherbírására (22-es fonott szinór, 50-100 gr-os teleszkópos bot, 1/0-ás Owner horog). A horog szabályosan, a jobb oldali szájszegletbe akadt.

Pontyoztunk. A tavalyi év kiemelkedő sikereket hozott, talán a növekvő vízszintnek is köszönhetően, több nagyméretű pontyot sikerült akasztani, mint a korábbi években. Bizakodtunk hát a sikerben, annál is inkább, mert tudtuk, az aznap esti horgászat talán az utolsó lesz az évben. Ritkán és csak hétvégén jutunk a horgászat öröméhez, s bármikor közbejöhet valami, a peca pedig csúszik. Elég egy hirtelen lehűlés, és pontyos reményeinket teleltethetjük jövő évig. Reménykedtünk hát, de az előjelek nem voltak túl bíztatóak. A közelben horgászók sem jeleskedtek, s a halak mintha idegesek lettek volna: mozgolódtak a nádban s a nyílt vízen egyaránt, de kapás - az nem volt. Volt viszont három beleúszás, ami bizonyította, itt ólálkodnak a közelben. Aki bojlizott már, az tudja, az ember füle rááll a nyeletőfék hangjára. Ezek a beleúszások olyanok voltak, mintha felsikított volna valaki. Nem lassú, olyan „éppen hogy hozzáérek a zsinórhoz” típusúak, hanem mintha hirtelen 20-30 cm-t rántana valaki teljes erejéből a zsinóron, aztán azon mulatna, hogy a horgász szíve kiesett ijedtében. Adrenalin-szintünket ez olyan magasan tartotta, hogy már-már megváltás volt a kapás. A kapás maga volt a tökéletes kapás. Lassú, de folyamatos kezdés, kis hatásszünet, majd egy sebességfokozattal gyorsabb, egyenletes húzás. A bevágást követően a hal kb. 20 méter zsinórt húzott le, majd megállt. Nem rúgott, nem verte a zsinórt, csak állt, s mi azt hittük, a csatát már meg is nyertük, hiszen a ponty már megfordult, s kezdi róni a köreit. Mekkorát tévedtünk! Egypercnyi pihenő után a hal megállíthatatlanul a nyílt víz felé vette az irányt. Ha nem ketten vagyunk a csónakban, azt elkötni sem lett volna idő, olyan tempóban fogyott a zsinór.

A következő akadályt a hínármező jelentette. Helyenként sűrűbben, máshol ritkábban követi a nádas vonalát. Ő alul ment, mi felül, eredményként kazlakban tépte ki a hínárt a zsinór. Ha nem fonottra jön, már itt búcsút vettünk volna egymástól. És mondanom sem kell, hogy nem a legrövidebb utat választotta a nyílt vízhez, hanem szépen párhuzamosan ment a náddal. Mi követtük, s miközben egyikünk a hínárt szedte le a zsinórról, másikunk a botot próbálta minél feljebb emelni. Közel félórás fárasztást követően elfogyott a hínár, ekkor tudtuk először a halat felszínre hozni. Eddigre már világbajnok méretű pontyok lebegtek lelki szemeink előtt, mire megláttuk, hogy harcsa az ellenfél. Egyikünk sem fogott 4 kilósnál nagyobbat életében, így fogalmunk sem volt, mekkora lehet, de ijesztően nagy szája nem sok jóval kecsegtetett. További fél óráig felváltva fárasztottuk, azonban a harcsa csak lassan vesztett erejéből, időről időre a mélybe törve igyekezett menekülni. Erővel kifárasztás szóba sem jöhetett, a bot így is töréshatáron dolgozott, a kis horog csak bőrt fogott a szájszélben. Minden igyekezetünk ellenére a szája 3-5 cm-es peremét sikerült csak a víz felszíne fölé emelni. Időközben összetört a bot talpán a műanyag zárókupak, egy szemüveg, és (mikor máskor) a fejlámpából és az akkumulátoros lámpából is egyszerre fogyott el a fény. Horgásztársi segítség nélkül - amire később szeretnék visszatérni - sosem tudtuk volna kiemelni. Nem vált be a „szájába nyúlni ruhába tekert kézzel” módszer sem, végül vágóhoroggal, ketten együtt tudtuk csak a csónakba emelni. Ekkor lehetett csak először látni a harcsa igazi méreteit, alig hittünk a szemünknek.

A harcsa és az ő méretei


Miért éppen bojli?

A horgásztársak elmondása szerint a velünk történtek nem először fordulnak elő, 2004-ben egyesületünknél ez a harmadik ismert eset. Időközben a szerencsés horgászok közül eggyel sikerült személyesen is beszélnem. A fogások mindkét korábbi esetben bojlival történtek, este, illetve az éjszakai órákban. (Megjegyzem, tavaly is próbáltak többféle módszerrel is célzottan harcsázni, azonban nem jártak eredménnyel.) Igen ám, csak mindkét előző esetnél a bojli ízesítése vagy kagylós, vagy hallisztes volt. Ezt még érteném, hiszen a harcsa közismerten szereti a kagylót, számtalan szakkönyv és elbeszélés említi - főleg folyóvízen - a kagylóbél fogósságát. A halliszt is rendben volna, tekintve a harcsa kiváló szaglását, és furcsa vonzalmát a dögletesen büdös dolgok iránt. A házilag főzött szappan sem éppen a tisztaságmániája miatt ízlik neki, hanem mert elhullott állatok fehérjéiből (és növényi hamuból) főzték. A mai technika mellett az aromákra igazán nem panaszkodhatunk, azok illatintenzitása és tartóssága egyaránt kifogástalan. Aki próbálta már az új, hormonhatású „csodacsalit” (Ultrabite), és folyt már ki a táskájába vagy kocsijába, mint nekem, az tudja, miről beszélek. A görénynek maximum az ezüstéremre van esélye. A magyarázat tehát kézenfekvőnek tűnik: az éhes harcsa nem válogat, tehát kiszimatolja, majd felszippantja a felkínált csalit, legyen az rothadó halszelet, büdös máj, vagy éppen kagylószagú bojli. Főleg igaz lehet ez rendszeres etetésnél, ahol még oda is szokhat, mint a ponty.

De mi történt ennél az esetnél? A csali itt eperillatú volt, ráadásul saját készítésű, relatíve egyszerű összetétellel, és felspécizve némi mártogatós aromával, fokozandó az édes illatot és ízt. Így azt sem mondhatom, hogy valamelyik divatosan titkos összetevő, faktor, vagy valami kimondhatatlan nevű adalékanyag csapta be a harcsa szaglását. Azért nem mondhatom, mert ilyenek nem kerültek bele! Tartalmazott viszont elmaradhatatlan tejport, répacukrot, így ezek a bojlit nem büdös, hanem édes jellegűvé tették. (A kész bojlit azóta kóstolom meg, mióta eredménytelenül horgásztam végig egy hetet valami csípős, kellemetlen ízű termékkel, ami még távolról sem emlékeztetett e jelzett aromára.)

Az epres bojli, és a horog, amin nem „illett” volna rajta vesztenie

Mi történt hát? Mi az oka ennek, amikor a pikkelyesek helyett a zsinórszaggató harcsák veszik fel a csalit, s persze az esetek jó részében rövid, de elkeseredett küzdelem után távoznak? „Hú, mekkora ponty lehetett!” - szólt ilyenkor a horgász, s idáig eszünkbe sem jutott másra gyanakodni. Sok véleményt meghallgatva - a teljesség igénye nélkül - nekem két magyarázat tűnik kézenfekvőnek:

1. Talán az egyszerűbb magyarázat az, hogy az etetésen előbb-utóbb megjelenő békés halak keltik fel a ragadozó érdeklődését. Tapasztalat, hogy a bojli - légyen az bármekkora - vonzza a keszegeket, kárászokat is. Mivel kemény, felülete csak lassan ázik fel, illata viszont vonzó számukra, így a keszegfélék is eszik. Bizonyítékul szolgálnak erre, a beleúszás-szerű kapások mellett a horgászat végén, a csali megvizsgálásakor látható belerágások. Szóval eszik, illetve inkább csak eszegetik, sokáig az etetésen maradva. A sürgésre, forgásra odatalál a harcsa, s a keszegek beszippantása közben felveszi a bojlit - mintegy véletlenül. De akkor miért a szájszegletbe akad a horog? A nálunk egységméretnek számító 30-40 dkg-os keszeg egy ekkora szájhoz képest olyan aprónak tűntek, mint gyerek szájában a savanyúcukor. Ha igazak a falánkságáról szóló hírek, a horgot nem szájában, de a gyomrában kellett volna megtalálni.

Ekkora szájban már szép dévérek is elférnének…

2. Második magyarázatom egy kicsit távolabbra mutat. A bojlizás alapötletéből indulnék ki, miszerint a nagytestű halaknak (pontyoknak) más jellegű, elsősorban fehérjében gazdag táplálékra van szükségük nagyobb tömegű testük életfenntartó tápanyagszükséglete miatt és súlygyarapodása biztosítására. A minőségi táplálék megszerzése nem csak több mozgást feltételez, hanem az életmódban, a szokásokban is változásokat eredményez. Így lehet ez a harcsáknál is. Az évekkel ezelőtti keszegbőség elmúlt, előfordul, hogy 4-6 órát kapás nélkül vészel át az etetőkosaras felszerelés giliszta, csemegekukorica csalival. Tehát kevés a keszeg, kevés a táplálék, van viszont helyette valami új, amivel egyre gyakrabban találkozik a bojlizás terjedésével. Ha egyszer megkóstolta az új fehérjebombát, akkor már minden megtörténhet. Ahogy több kapitális pontyfogás történt már kishallal, halszelettel, csirkeszívvel és még sorolhatnám, úgy a harcsák miért ne szokhatnának rá a bojlira?

Még további adalék, hogy a harcsa gyomrában sem hal, sem bojli maradványokat nem találtunk, tehát ez sem segít eldönteni a kérdést. Lehet, hogy fárasztás közben öklendezte ki, hogy megőrizze magának ezt a titkot. Persze lehet még további elméleteket is gyártani, Önökre bízom, hogy eldöntsék, kinek mi a szimpatikusabb.


A sportszerűségről!

A másik ok, ami arra késztetett, hogy megosszam Önökkel ezt a számomra örök élményt az a sportszerű viselkedés volt, amiért nem lehet elég hálás az a horgász, aki kiszolgáltatott helyzetben van.

Már azért hálás vagyok a sorsnak, hogy édesapámmal együtt lehettünk részesei ennek a nagy kalandnak. Ő szintén horgász (magát a szenvedélyt is tőle örökölhettem), s kettőnk kapcsolatát gyermekkoromtól a mai napig talán éppen a horgászat kovácsolta törhetetlenné. Az évek sora alatt megtanultuk egymás gondolatait, ahogy mozdul az egyik, a másik is tudja a dolgát. A siker most is legalább annyira volt köszönhető Neki, mint nekem. Bár a halat én akasztottam meg, a csónak elkötése, a többi bot és a kellékek elpakolása nélküle nem ment volna. A fárasztás során felváltva adtuk át egymásnak a botot, míg a másik világított, evezett, és reménykedett. A hal csónakba emelése is kétemberes volt, míg én a fejével birkóztam, Ő a derekát ölelgette, s a csapatmunka győzedelmeskedett. Egyedül egyikünk sem lett volna képes kifogni a „nagy halat”. Biztosan sokan tapasztalták már, hogy a közös siker íze még édesebb, ha azt egy jó baráttal oszthatják meg.

Édesapám segítsége nélkül ez a kép soha nem készülhetett volna el

Akiről még szólni szeretnék, az egyesületünk elnöke. Szabad Sándor (közismertebb nevén Sanyi bácsi) évek óta látja el egyesületünk elnöki teendőit, s az ezzel járó nem kevés feladatot. Józan megfontoltsága, kitartása mellett szép harcsafogásai is elismertek. A harcsázó bot és a vágóhorog elmaradhatatlan kelléke felszerelésének, még pontyozás közben is. Így eshetett, hogy aznap este, a harcsa vontatta csónakból felismerve lámpájának fényét (mint a remény fénysugarát), segítségét kértük. Sanyi bácsi jött, és mindent megtett, amit megtehetett. Világított, nyugalomra intett, tanácsokat adott, s az ő vágóhorga nélkül aligha győzedelmeskedtünk volna. Végig kitartott mellettünk a fárasztás során, s a kikötőben elsőként gratulálva őszinte örömmel tudott velünk örülni.

Úgy gondolom, önzetlen segítőkészsége mindannyiunk számára példaértékű.

Köszönjük, Sanyi bácsi!


Mi lett a harcsa sorsa?

Bizonyára sokakat érdekel, hogy mi lett a kifogott gyönyörű hallal? Sajnos harcsánk, a csónakba emelése után nem sokkal elpusztult, valószínűleg a fárasztás okozta sokk miatt, így visszaengedése sem kerülhetett szóba. Így a család és a baráti kör éléskamráját gyarapította néhány hétig.


Végezetül Patyomkin!

Évek óta üldöz, s keseríti meg a horgászok életét egy víz alatti rém, akit mi csak úgy hívunk:

Patyomkin

Patyomkin jó szokása, hogy este 11 órakor teszi tiszteletét, rossz szokása, hogy a találkozások rövid, vagy hosszabb küzdelem után, de rendre az ő győzelmével érnek véget. Kedvelt csemegéje a bojli, s a csúffá tett szuperzsinórok és orsók hosszú sora bizonyítja, a vízben azért csak ő az úr. Utolsó találkozásunkkor a 180 méter 35-ös monofil zsinór annyi idő alatt füstölt le az orsóról, míg sikerült elkötnöm a csónakot (kb. 3 perc). Arra, hogy felgyorsítsak, már nem maradt idő. A fájóan gyorsan fogyó zsinór utolsó karikáira tekintve a szakítóhatárra állított orsó dobjára kézzel fogtam rá, hátha… Nem kellett volna! A zsinór nyúlt egy darabig aztán jött a fájdalmas búcsú. A mások által látni vélt arasznyi bognártüskék hírére azt hittük, ponty. Ma már semmiben nem vagyok biztos, de ha jön a 23 óra, mindig eszembe jut, hátha…

A tanulság, kedves horgásztársak, az, hogy aki bojlizásra adja a fejét, annak mindenre fel kell készülnie. Mert ügye tudjuk: ami megtörténhet, az meg is történik! Kívánom ezúton minden sporttársamnak, hogy Vele is történjen meg a nagy kaland, s hasonló szerencsés véget érjen az Ő története is.

Käfer Zsolt

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: