Horgászni voltál?

Horgászni voltál?

A horgászathoz rengeteg emlékem kapcsolódik. Sokan a legszebb fogásokra, a legizgalmasabb fárasztásokra emlékeznek vissza szívesen, de ezeken kívül számos olyan pillanat van, ami mélyen belevésődik az ember lelkébe. A gyerekeknél ez hatványozottabban igaz. A gyermeki léleknél nincs csodálatosabb. Mint egy tiszta lap, arra várnak, hogy teleírják őket. Élményekkel, majdani emlékekkel. Az én lelkembe is örök nyomot hagytak olyan pillanatok, amelyeket most én próbálok meg továbbadni.

Akkor…

Egy második emeleti panellakás kis szobájában egy kisfiú játszik a Lemezárugyárban készült Lendület motorjával, amikor egy ismerős hang üti meg a fülét. Még az utca végén jár, de nem téved, ezer közül is megismerné. „Ez Apa lesz!”

Odarohan az ablakhoz, felmászik a fal melletti fotelra és onnan nézi megérkező apukáját. Kisvártatva a Simson erőlködve, visítva érkezik meg az ablak alá. A gyermek leugrik a fotelról és kirohan az előszobába. Türelmetlenül várja, hogy horgászatból érkező apukája belépjen az ajtón.

„Miért nem jön már?”, türelmetlenkedik. A földszinti lomolás hangjai felhallatszanak a második emeletre. A fiú már nem bír tovább várni, könnyei elerednek. Hallja, amint édesapja a földszinten pakol, betolja a motort a közös tárolóba, lepakolja holmija egy részét. Az értékesebb felszerelést azonban fel kell hozni. Az a lakás 2 x 1 m-es spájzába, a befőttek mellé kerül, Anya „legnagyobb örömére”. Apa már a lépcsőn botorkál, de Gyurika tudja, milyen nehéz a régi pufajkában a második emeletre feljönni. Márpedig november közepén csak így lehet motoron elviselni a metsző, hajnali hideget.

Nyílik az ajtó. Először a bottáska eleje érkezik, majd apa jön, lapjára fordulva, hogy a másik oldalán levő válltáska is beférjen. Fején bukósisak, szokás szerint magán hagyja. Így több dolog fér a kezében, nem szeretne a horgászatban kifáradva kétszer fordulni. A bottáska persze szokás szerint meglöki az előszoba közepén belógó lámpát, mely imbolyogva szórja tovább fényét. Gyurika közelebb lép, hátha meglátja a halakat a táskában. Orra megtelik a jellegzetes halas-iszapos illattal. Nem sejti, hogy ez az „illat” élete végéig elkíséri… Még nagyobbat szippant. Neki az illat most még egyet jelent: Apa hazaért!

Az apa kibújik a sisakjából és gyermekére mosolyog. A kisfiú nem mond semmit, csak az ölébe ugrik és megpuszilja őt. Bajusza szúr, de a fiúcska már megszokta. Sőt, megfogadta, ha nagy lesz, neki is lesz bajusza, és arról fogja a sör habját lenyalni! Ahogy Apa szokta. Igaz, titokban a pohár alján megmarad habot egyszer már elcsente, de a keserű íz nem igazán nyerte el a tetszését. „Mi jó van ebben?”, tette fel akkor magának a kérdést.

Miután apja leteszi öléből, könnyes szemét karjába törölve teszi fel a kérdést:

- Apa, horgászni voltál?
- Igen, a Tiszán voltam.
- Sírtam, mert elmentél! Mit fogtál?
- Gyere a kádhoz, megmutatom!
Nem kell kétszer mondania, Gyurika a fürdőszobánál terem, közben torkaszakadtából ordít az alig 3 méterre levő konyhában tevékenykedő anyukájának:
- Apa halat fogott!
Nyitná a csapot, ha elérné, apja segít neki. A kád lassan telik meg vízzel. Nem zavarja, hogy ebben kell este fürödni. Legszívesebben most rögtön beülne a halak közé. Az apa mellé lép, és a vízbe önti a táska tartalmát…
Paducra, keszegre emlékszem, pontyra, aranykárászra, csukára, néha kecsegére, „mál(r)nára”, télen menyhalra. Gyermekként órákat töltöttem a fürdőszobában, és észrevétlenül szívtam magamba a kád melletti szennyes tartóba helyezett horgászruhák megnyugvást jelentő illatát. És Apa csak mosolygott a bajsza alatt a halakkal játszó fiát nézve.

… és most.
Egyik nap, egy fárasztó délelőtti horgászatból hazaérve Balázs fiam vár a bejárati ajtóban.
Lehajolok hozzá, majd egy „Szia, Apa” után nyakamba ugrik és minden erejével magához szorít:
- Ííígy szeretlek! Sírtam, mert elmentél!

Elmosolyodom, arcom beletúrom kócos hajába, Balázska sem enged. Jólesik ez a néhány pillanat. Torkomba gombóc nő, nehezemre esik megszólalni:
- Gyere, fogtam halat! Megmutassam?
Balázska válasz helyett elrohan a szandáljáért, mosolyom egyre szélesebb. Kimegyünk a teraszra, mivel feleségem nem díjazza a halszagot a házban.

Apám megtanított a legyőzött ellenfél tiszteletére, mely nem feltétlen a visszaengedésben merül ki, elveimmel nem ellentétes egy kis halvacsora. Nekilátok és gyorsan, kíméletesen elvégzem a „piszkos munkát”, halaim nem szenvednek. Balázska érdeklődve nézi végig a műveletet, én türelmesen válaszolok a gyakran elhangzó „Ez mi ez?” kérdésre. A pucolós vízben egyszer csak felbukkan az egyik hal „pukkanója”. Miközben ecsetelem az úszóhólyag szerepét, egy emlék csiklandozza meg elmémet…

A fürdőszobában, Apa mellett guggolva, a lavórban keresem a már megpucolt halak úszóhólyagját. A halak nagysága csak azért érdekel, mert hamar rájöttem az egyszerű tézisre: nagy hal, nagy pukkanó! Édesanyám legnagyobb örömére még egy dolgot sikerült megállapítanom. Ha pukkanóra a fürdőszoba szőnyegén lépek rá, akkor nem tud elcsúszni a talpam alól! Volt visítás, kiabálás a halpucolás után.

Hirtelen ötlettől vezérelve kíváncsiskodó kisfiam elé dobom a pukkanót. Mondanom sem kell neki, magától érzi, mi a teendő. Hatalmas lendülettel veti magát a levegővel telt „lufira”, majd odasuhint neki. Elsőre pár centire eltéveszti. Második nekirugaszkodásra sem sokkal jobb az eredmény: bár rá tud lépni, az kicsúszik a talpa alól. Érdeklődve figyelem, ahogy próbál csúszásmentes helyet találni. A terasz lépcsőjének alja kissé poros, itt sikerül kipukkasztania, majd gyermeki kacajjal ünnepli a sikert.

- Apa, van még? - kérdezi, de mire kimondja, már teszem elé a következőt.
- Van, de Anyának ne mond, mert akkor kikapok, hogy a hülyeségre tanítalak!
Jó párat elpukkasztottunk már, amikor nejem néz ki az ajtón:
- Mi ez a nagy vigadalom?
- Semmi, csak pucoljuk a halat! - válaszoltam, és próbáltam úgy takarásba fordulni, hogy ne lássa meg Balázs ruháját és szandálját, melyekre immár tekintélyes mennyiségű úszóhólyagdarab, víz és egyéb matéria tapadt.

Balázska azonban keresztülhúzza számításaimat és dicsekedve anyja elé ugrik:
- Nézd csak, Anya! - majd ahogy kimondja, már rá is lép a következő „áldozatra”. - Tudtad, hogy a halak ezzel a pukkanóval úsznak a vízben le-fel?
Hát igen, nem egészen így magyaráztam, de így is jó.
Feleségem csendben tűri a műveletet, majd szúrós tekintettel rám néz, és így szól:
- Nagyszerű! Az ágyról leugrálás, a bukfenc és a bokszolás után ismét találtunk egy értelmes dolgot, amire Apád tanított. Na, ha végeztetek, nyomás zuhanyozni!

A közös halpucolás történetét pár napja lejegyeztem már, amikor is egy hideg sör mellett tipikus férfimunkaként a fotelba heveredve az aktuális BL meccset néztem a tévében. A horgászfelszerelést már összekészítettem másnapra, hogy a hajnali induláskor nehogy felkeltsem a családot.

Egyszer csak Balázs odarohant hozzám, „Íííígy szeretlek” ölelésével magához szorít, majd azt kérdi:
- Apa, én is mehetek veled horgászni?
Megszólalni nem, csak mosolyogni tudtam. A gombóc ismét torkomba költözött, és megragadva a pillanatot, tovább tartottam karjaimban, magam mellett Balázskát.

Ha bajszom lett volna, nagy elégedettséggel nyaltam volna le róla a sört.

Hajnali négykor ketten keltünk…

Írta: Kovács György (gyurka)
Fotók, illusztrációk: Polyák Csaba, Kovács György