A távoli Hoth jégvilágban is legalább akkora sikere lett volna ennek a tónak, mint itt nálunk volt. Már persze telepítés után, amikor szinte mindenki bír halat fogni. Így ismét ellátogattam Bánhidára, hogy a téli viszonyokat is újra megízlelhessem. Eddigi tapasztalatom szerint ugyanis itt a tél számít az igazi szezonnak.
Lajos ezúttal csak rövid ideig maradt a parton, de megígérte, még mindenképpen kijön délután, már csak azért is, mert szeretne pontyot fogni.
- Igen? Nálad ez így megy? - nyomtam meg az így-et, utalva arra, hogy jól esett hallani a magabiztosságot. Azonnal kellemesen bizsergető érzés kerített hatalmába. Olyasvalami, amit nem éreztem, mióta...
Kilenc óráig (hétkor jöttünk) sikerült fognom egy kispontyot. Ezt tízig megdupláztam, tizenegyig megtripláztam. A fantasztikus eredmény, a közben zsákmányolt jó néhány bodorka és számolatlan törpeharcsa segítségével tovább fokozódott. Éreztem, hogy ez megint az én napom... Pontyaim nagyobbak voltak ugyan, mint legutóbb - igaz ez nem eshetett nehezükre -, viszont az egyébhalak száma jelentősen visszaesett. A kudarcot nem foghatom arra, hogy most egy bottal horgásztam, ezzel az eggyel is legalább annyit illett volna fogni belőlük, mint jómúltkorjában. Valahogy mégsem ez bosszantott legjobban...
A távolabb és közelebb ülő sporik szemlátomást jobban érezték magukat. A zömét abszolút nem idegesítette hogy nem fogott fehérhalat... mivel mást se fogott. A kisebb részüket pedig ugyancsak nem idegesítette, hogy elkerülte őket a keszeg-törpeharcsa népség, tekintettel arra az abszolút nem elhanyagolható tényre, hogy ők viszont egyre-másra pontyot akasztottak.
Sóvárogva néztem fel az úszómról irányukba, hogy bizonyságát lássam, érdemes még itt horgászni, mivel van hal a vízben...
Tizenegy után megtört a jég. Már senki nem fogott semmit. Ismét esélyesnek éreztem magam... S ez az érzés délután egy óráig tartott fogva.
Akik a napi kvótával köszönőviszonyban lévő eredményt tudtak felmutatni, már rég távoztak, s elégedetten szürcsölték a levest odahaza. Akik nem voltak képesek a szákot bármiféle nemeshal szerűséggel összenyákozni, azok egy része szintén a leves-szürcsölőket gyarapította, más része - pl. tizedmagammal én - továbbra is próbált úrrá lenni a mehetnékén.
Az élelmesebbek azonnal a pontyot adó helyre telepedtek, amint annak előbbi bérlői csomagolni kezdtek. De valamiért őket elkerülte a szerencse. Vagy csak kevésbé voltak ügyesek? Ki tudja...
Egy óra tájban azonban ismét beindult a keszeg. Leginkább dévér jött. Nem nagyok, de én borzasztóan örültem nekik. Ezek is már-már fárasztásra éretteknek bizonyultak, így jól elszórakoztattak. Kettő felé aztán ismét a törpék uralma alá került a terület, de szerencsére nem tartott sokáig az elnyomás, néhány lázadó pontyocska ugyanis a feltehetőleg túlerőben lévő "klón"-törpeharcsa sereget megfutamította. Ezek a potykák is igencsak jól küzdöttek. Mármint a horgon. Olyan kirohanásokat és erőteljes húzásokat mutattak be, amit általában nyáron tapasztalhat csak az emberfia a hasonló jószágoktól. Kezdett visszajönni a reményem, mert egyre csak azt vártam, mikor kell tényleg komolyan vennem egy elszánt menekülést, amit már nem állíthatok meg egy egyszerű botemeléssel. A három után fokozatosan ritkuló kapásokat követően vagy tíz ponty feszítette az idegeimet erőteljes első húzásával, de mindnek elég volt az a bizonyos egyszerű botemelés.
A kapások ritkulása persze kétértelmű. Az optimisták azt mondják, most jöttek be a nagyok az etetésre. A pesszimisták meg...
Lajos valahol a közelben pakolászott már, mikor egy szokványos módon elmerülő úszó látványának ingere kiváltott belőlem egy újabb bevágást. Rohan a hal, mint eddig mindegyik. Görbül a bot, mint eddig mindannyiszor. Betartok, húzok mint eddig mindig tettem, ...de most kivételesen a fék zümmögése és a bot hajladozása lett ennek következménye. Ekkor kezdtem el lélekben az optimisták sorait gyarapítani.
A hal pár perc múltán a merítőben pihegett.
- Egészséges pikkelyes ponty. Olyan másfeles. Szép! - jegyezte meg cimborám, aki addigra a partra ért.
- Ez ám az első normálisabb hal, azt tudod?! - "hánytam szemre" csak úgy köszöntőleg.
Végül is, háromnegyed négy előtt már volt is egy pontyom! Azaz mégsem... hiszen visszadobtam. Kivételesen most nem a sportszerűség vezette kezem, hanem az optimizmus. A nagy "hátha". Be kell indulniuk!
Lajos kedvenc fénykardjával, azaz a három és feles Byron matchel nyomult ismét. Rögtön fogott is egy kispontyot, aztán egy keszeget. Majd három törpét.
Újfent romokba dőlt a hipotézisem. Bár igaz, én nem fogtam ez alatt semmit. Tehát még volt remény!
Négykor aztán újabb kapás! A visszatartott úszó kicsit ferdén, a sodrásra rásimulva merült el lassan. Persze azonnal emeltem a botot, amire rásegített a szél is, mely az elmúlt félórában fokozatosan erősödött, olyannyira, hogy már nehézséget okozott a viharos lökésekben megtartani a botot. Szerencsére akadt egy stabilizáló erő: a süvítő zsinór másik végén kitartóan egy irányba húzó hal. Éreztem, hogy egy fél fokkal komolyabb, mint az előző. Ez nem befelé küzdötte magát, hanem haránt, a parttal már-már párhuzamosan szaladt elfele. Keményíteni kellett, mert a szomszédok, bár megfogyatkozott számban, de még mindig kitartóan dacoltak a széllel jobbra, balra egyaránt, s nem kérdés, melyik kanóc erősebb: a 15-ösöm, vagy a 35-ösük. (Mivel telepítés után jártunk, századokkal erősítettem a cejgon).
A hal mitsem sejtve rohant az idegen damilok felé. Megállítottam a dobot, belekapaszkodtam a botba (nehogy kifújja a szél a kezemből), mire az szépen felvett egy körívet. Egy szabályos körívet, mialatt a hal szakadatlanul próbált távolodni. Ezt az egyre magasabb hangon fütyülő kanócból gondolom. Most főképp a zsinórom fárasztott. Imádom ezt a Maximát: vékony, nem kimondottan erős, de nyúlik, mint a takony, ettől mégis elszakíthatatlan. Legalábbis ilyen távolságból. Görbülő bolognaim rettentőnek tűnő súly alatt nyögött, mikor húzásra ragadtattam magam - mivelhogy sejtettem, azért annyira nem "rettentő" az a súly.
Legnagyobb meglepetésemre visszafordult a hal. Elsőre! Illetve lehet, hogy nem fordult vissza, de a távolság köztünk határozottan fogyott a pumpálás hatására. Nemsokára a közelbe ért, s innen számolva még jó három percig - már csak minimális zsinóradásokkal - fárasztotta magát körbe-körbe úszva, míg nem egy pipáltatás alatt alácsusszant a szák.
- Kettő és feles, de inkább nagyobb - gusztálta a "mérlegszemű" Lajos barátom a merítőben heverő, tökéletesen elfáradt tükröst.
Nem csak a hal, de kezem is megérezte a harcot. Tulajdonképpen nekem a potykán kívül még a botomat is fárasztanom kellett a heves léghullámokban. De megérte. Persze hogy megérte!
Háromnegyed öt előtt még egyszer átélhettem újra a viharos szélben történő hosszúbotos fárasztás minden élményét. Ezúttal - s egyben zárásként - egy három és fél kilós tükörponty tesztelte a felszerelést, ám - talán az átlag feletti méretű farkúszójának köszönhetően - sokkal tovább tartott a küzdelem, mint azt az egy kilónyi súlytöbblete indokolhatta volna.
Végül is délutánra némileg helyredöccent a lelkivilágom. Ebben része volt nem utolsósorban a három méretes pontynak... Lajosnak viszont nem hoztam szerencsét: ha együtt horgászunk a visszatartott szerelékem mellett a kevésbé visszatartott szereléke valahogy nem olyan hatékony. Ennek tudatában eszembe sem jutott, hogy legközelebb, ha itt járok, egy tökéletesen másfajta, egy abszolút nem visszatartott technikával leszek kénytelen horgászni.
Igaz, az a kaland minden ízében rendhagyóra sikeredett... De erről a következő, azaz a trilógia befejező része szól majd.
