Hideg szél nagy kanállal

Hideg szél nagy kanállal

Amikor este lefeküdtem aludni és hallottam, ahogyan az orkán erejű szél az ablaknak csapja az esőcseppeket, magamban eltemettem a másnapi halfogás esélyét. Szomorúan aludtam el, mert annyira pezsgett már a vérem, hogy egy jót horgászhassak. Utólag visszagondolva felesleges volt a majré, mert bár a hideg szél a teljes érzéstelenségig fagyasztotta az arcom, azok a halak mindenért kárpótoltak.

A történet szokásosnak mondható kezdettel bír: egy telefonhívás kapcsán megbeszéltük Marci barátommal, hogy tulajdonképpen a szünetben tanulásnál mindketten tudnánk jobb elfoglaltságot találni (azt hiszem, ez eddig sokaknak ismerős). Akkor ugye a peca nem is kérdés, csak a helyszín. Cimborám ötlete nyomán egy kis balatonfüredi tavacskára esett a választásunk, amelyik mindkettőnk szívéhez közel áll, hiszen voltunk már részesei itt nagyon élvezetes fárasztásoknak. Azonban egy kis tó, ami tele van méretes halakkal, nekünk még nem jelentene elég indokot a pecára, e horgászhely igazi szépsége a különleges halfauna: 4 fajta tok, kapitális vörösszárnyú keszegek, szép dévérek és compók, de még milyen compók! (A Dobogó-tóról minden lényeges információ megtalálható a honlapjukon.) Gondolom, abban senkinek nincs kétsége, hogy egy ilyen tóra bármikor érdemes ellátogatni. Akkor tehát a helyszín adott, az időpontot április 1-jére tettük, hátha megtréfál minket pár jó hal.

Szép halakkal jutalmazott már minket a tó, nem csoda, hogy a szívünkhöz nőtt!

Szóval, valahol ott maradt abba a történet, hogy feküdtem az ágyban és hallgattam, ahogy az időjárás próbálja elmagyarázni, hogy holnap miért NE menjünk horgászni. Másnap reggel csak félve nyitottam ki a szemem, de az ablakon betörő szikrázó napsütés megmelengette a szívem. Gyors reggeli, aztán irány le a kocsihoz, ki az ajtón, aztán a hidegzuhany: tomboló szélvihar. Nem baj, ennél keményebb fából faragtak minket, bepakoltunk a kocsiba, gyors horgászbolti kitérő, majd nyomás a tóhoz. Útközben még felvettük Józsi cimboránkat is, így már teljes a triumvirátus. Amikor megérkeztünk, még láttuk, ahogy egy nagypapa kisiskolás korú unokáját tereli vissza a kocsiba: „Nem horgászni való idő ez, megyünk haza!”. Sajnáltam a kis krapekot, de ilyen időben valószínűleg gyorsan ráunt volna a pecára. Elfoglaltuk a horgászhelyünket, majd kipakoltunk, pontosabban csak kipakoltunk volna, ha a szél nem fújta volna állandóan szét a cuccunkat. Olyan rendetlenség kerekedett percek alatt, amit még a kollégiumon edződött szemem is csak nehezen viselt el, de ha így kell, akkor hát így fogunk ma horgászni.

A triumvirátus. Azt hiszem a „szakértő” kifejezés mindhárom arcot megilleti :)

Arra már korábban felfigyeltünk, hogy itt nem igazán működnek jól a különféle pelletek, és ez a mostani pecán is egyértelműen látszott. Inkább élő anyaggal (különben is tavasz van) és különböző pácolt kukoricákkal próbáltunk szerencsét. Ehhez állítottuk össze a felszerelést is: jómagam egy pickerbotot és egy hosszabb medium feedert szereltem, a rövidebb botot csontis kosárral, a hosszabbikat method kosárral állítottam csatasorba. A többiek inkább a bordás kosaras irányt próbálgatták. Talán annyit érdemes elmondani, hogy én egy erősen halas, fekete kaját kevertem, cimboráim pedig édes jellegűt, de szintén sötétebb színűt.

Élő anyag és kukorica, nekünk itt egyértelműen ezek a favoritok

Csontis kosár megtölt, method megformáz, aztán mehetnek is a víz közepe felé, ami itt kb. 30 méterre található. Sajnos annak ellenére, hogy előre gondolva a keményebb spicceket szereltem a botokba, az erős szélben így is nehezen kivehetőek voltak a kapások. Úgy másfél perc elteltével azonban érdekes táncba kezdett a picker spicce, amire egy határozott berántással reagáltam. Hamarosan a merítőben figyelt a nap első hala, egy keszeg. Újat dobtam a csontis cuccal, újabb másfél perc, újabb keszeg. Ez a sor pedig addig ment így, amíg egy szép kis compókölyök meg nem szakította, azonban az újabb dobás ismét keszeget hozott.

Ez a keszegek közé furakodó compó gyorsan prezentálta a tó színes halállományát

Ekkor úgy döntöttem, hogy a csontis kosár helyett etetőkosarat akasztok a forgókapocsba, azt pedig a halas mixemmel töltöm meg, és így juttatom vissza az előzőleg kiklipszelt helyre. Eközben igyekeztem a method cuccal szintén egy helyre (na, ez a szél miatt ugye szinte lehetetlen volt) minél többször bedobni, hogy egy kis „anyag” jusson a területre. Aztán félóra csend nálam, a többieknél (akik jellemzően csontit, gilisztát és kukoricát vagy ezek szendvicsét tűzték a horogra) keszeg és compó felváltva küzdött a horgon. Marci cimborám fogott is egy méretes vörösszárnyút. Éppen azon tanakodtam, hogy valamit változtatnom kellene, amikor egy erős fuvallat az etetőanyagos tálkámat felborítva igazolta az elképzelés helyességét. Egy közepesen hangos szidalommal köszöntem meg a természetnek, hogy a méregdrága keverékemnek talált a víznél jobb nyughelyet. Visszagondolva azonban be kell látnom, hogy ez a kis fordulat valóban sokat segített, ha nem is a számomra legtetszőlegesebb módon.

Az ilyen pillanatok azok, amik igazán próbára teszik a türelmem!

Felcsillantak valahol a szürkeállományom mélyén azok a videók, amiben neves külföldi és magyar horgászok a felszerelést a partról szinte csak belógatva fogják a halat. Az ötlet nem tűnt ördögtől valónak, hát gondoltam, egy próbát megér! Túrtam a cuccom, de csak egy rózsaszín, édeskés kaját találtam. Nem baj, a víz úgyis zavaros, talán még működhet is, gondoltam magamban, hát bekevertem. Negyedórával és egy áttöréssel később már repült is 3-4 kisebb gombóc a kb. 6-7 méteres távba, adtam a halaknak még egy kis pácolt kukoricát meg csontit, hadd örüljenek. A pickert azonban hagytam a régi távon, de a kosárba most már az új mixtúra került.

Hangos nevetés ébresztett fel a gondolataimból, kerestem az irányát, Józsi felől jött, akinek a kezében karikába hajlott a kis mindenes botja. 10 perc elteltével a partra is segítette a nap első méretes tokhalát. Engem elkapott a harci gépezet, de láttam Marci barátom arcán is, hogy rajta is lehatalmasodik a vadászösztön. Jómagam türelmesen vártam a kapást, míg Marci szorgosan cserélgette a csalikat, hátha valami meghozza a termetesebb halak kedvét is. Ekkor a közelre belógatott cucc spicce egyértelmű, „methodos” kapást jelzett, aminek nagyon megörültem, főleg, amikor kiderült, hogy ezt is egy szebb tok okozta. Valószínűleg csúnyán öntelt mosollyal lógattam vissza a felszerelést, hátha a szokatlan technika ad még nekem pár halat.

Cimboránk tokhala, ami beindította a „vetélkedőt”

Józsefünk ezután nem sokkal partra segítette a nap első pontyát. Kis fejszámolást végeztem, a házi versenyben Józsi vezetett, én lépkedtem a nyomában, Marci pedig a keszegekkel a harmadik. Újabb kapás a közeli cájgon, nekem is ponty, de éppen csak méretes. Ekkor határozottan, magabiztos hangon szólalt meg Marci komám: „Na, kérem szépen, itt is elindult!” Olyan elemi erővel tépte a pontyos feederét a hal, hogy nem volt mit tenni, utána kellett mennie. Szerencsére aznap csak mi voltunk a tavon, így ez nem jelentett különösebb nehézséget. Hatalmas csata következett, a csapkodó hullámok pedig szinte filmbe illővé tették a jelenetet. 20 perc múlva már a part közelében volt a hal, de ekkor jött csak az igazi felismerés: nemhogy egy, de szinte két merítőbe sem fog beleférni. Anélkül, hogy a nyilvánvaló esetlenségünket ecsetelném, bizony nem 10 perc volt, mire az ellenfél a matracra került, de végül csak sikerült a hatalmas „kanalas” tokot időlegesen a partra segíteni (ezúton köszönjük, hogy hatalmas merítők vannak kirakva végig a tó körül, sokat segítettek).

Nem volt mese, menni kellett!
Marcell barátom élete halával. Azt hiszem, teljesen jogos az öröm!
Sajnos a matrac súlya is benne van, azt egyből a kép után 2,3 kg-nak mértük

Torkunkban dobogó szívvel rendezgettük a cuccainkat a lapátorrú tok visszaengedése után. Azon gondolkodtam épp, hogy ezt a napot már semmivel nem lehetne élménydúsabbá tenni, amikor határozott kapást jelzett a picker. Beleemeltem, de ami ezután jött, arra nem számítottam. Gyakorlatilag kontrollálhatatlanul elindult a hal, semmi esélyt nem adva arra, hogy megfordítsam. Így alig 20 perccel Marci tavi sétája után én is útra keltem, nehogy elveszítsem életem halát. Azért a pickerrel jó félóra volt, mire a part közelébe tereltem a halat, és még vagy 10 perc, mire a sorozatos kirohanásai után eléggé elfáradt a merítéshez. Addigra a tógazda is odaállt mellénk, mert neki is feltűnt, hogy már nem az első harcunkat vívjuk. Ismét egy lapátorrú tok tette tiszteletét, majdnem ugyanakkora, mint a testvére volt korábban (az enyém mindössze 0,5 kg-mal volt nehezebb). Szerencsére már rutinosabban ment a merítés, így sokkal gyorsabbak voltunk a kiemelésnél. Életem hala, pardon, életünk halai, és nem hogy egy napon, de szinte egyszerre! Ráadásul a tógazda elmondása alapján csak 8 db ilyen tok található a vízben. Hihetetlenül boldogok voltunk. Azt nem mondhatjuk, hogy mindkét hal szabályos, szájzugi akadással érkezett, de ez - annak ismeretében, hogy a faj a busákhoz hasonlóan planktonevő, így csalizott horoggal nemigen fogható - egyikünket sem zavarta.

Az érzést, ami ilyenkor kerülgeti az embert, gondolom, nem kell különösebben kommentálni
Minden az arcomra van írva!
Fáradtan, de boldogan terültem el a füvön

Két ilyen küzdelem után megfáradtan, de elégedetten kezdtünk hozzá a pakoláshoz. Csomagolás közben még Marci cimborám akasztott egy pontyot, aminek fárasztásával megbízta időközben megérkezett édesanyját. Így mindenkinek jutott élmény aznapra.

A női szekció is bizonyított!

Azt sehogy sem akaródzott megértenem, hogy hogyan tudtunk mindketten planktonevő halat fogni (amiből ráadásul az elmúlt két évben csak néhányszor fogtak). Ahogy odapillantottam az elpakolásra váró maradék kajára, minden megvilágosodott. Annyira erős volt a szél, hogy szinte szárazra fújta a mixeinket. Dobtam is belőle egy kisebb gombócot a vízbe, és egyértelműen felfelé úszott az összetevők nagy része. Talán ez lenne a titok, vagy más? Nem tudom, de valahogy nem is érdekel. Csak örülök, hogy a szél, amit egész nap az ellenségemnek éreztem, mégiscsak segített.

Hazafelé megálltunk még egy gyors kép erejéig a Balaton-parton, ami mindig melegséget lop a szívembe. Nem tudtam máson gondolkodni, csak azon, hogy ez bizony hideg SZÉL volt, de abból egy (két) jó nagy kanállal!

Gyönyörű a balatoni táj - pont egy ilyen nap befejezéséhez illik!

Zelenai Ferenc (zelenaiferi)
Fotók: Kasza Ildikó, Pázmány József, Lipták Marcell, Zelenai Ferenc

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: