Amikor horgászni kezdtem, a versenyeken használt aromás etetőanyagokat szinte kizárólag a horgászok saját keverékeiként ismertük. Azóta nagyot változott a világ. A hazai kínálat zavarba ejtően sokrétű lett ebben is: a sokféle adalék mellett jobbnál jobb kész etetőanyagok is kaphatók. A mai finomszerelékes pecás nem szorul rá arra, hogy saját keverékeket állítson össze, legtöbben inkább csak a készen megvásárolhatóak vegyítésével alakítják egyénivé a csalogató matériát. Az elemi összetevőkig már kevesen nyúlnak vissza, még kevésbé jellemző az alapvetően új ízekkel, aromákkal kísérletező horgász. Néha pedig nem árt, ha olyan anyagot is kínálni tudunk, ami a halak számára is teljesen új és egyben kívánatos íz- és illatanyaggal rendelkezik. Az, hogy egy ilyen íz alkalmazása esetleg számunkra is meghökkentő, nem szabad, hogy visszatartson a kísérletezéstől!
Korábban is igen sok saját etetőanyagot állítottam össze. Némelyik egyáltalán nem vált be, volt, ami közepesnek mondható csalogató hatással bírt, és van néhány olyan keverékem is, ami már számtalanszor hozott kiemelkedő eredményt. Ezeket általában az elemi összetevőktől kezdve építem fel, ennek megfelelően igyekszem az aromaanyagokat is a lehető legtermészetesebb formában hozzájuk adagolni. Év elején úgy döntöttem, hogy egy újabb, karakteres ízzel rendelkező keveréket próbálok kikísérletezni, méghozzá lehetőleg olyat, amihez még csak hasonló sem kapható, legalábbis egyelőre… Így esett a választásom a mentolos etetőanyagra, aminek zamatanyagát értelemszerűen a menta növényből igyekeztem kinyerni.
Az illékony mentol jótékony gyógyhatásai ismertek, kíváncsi voltam, hogy vajon rendkívül kellemes íze és illata mellett a halaknál is kamatoztatható-e, pl. az étvágyfokozó tulajdonsága. Az egyéb karakteres ízekkel (pl. olajos magvak őrleményei) való vegyíthetősége is kérdéses volt, hasonlóan ahhoz, hogy milyen hatást fejt ki édes vagy sós jellegű etetőanyagban. Előbb azonban a megfelelő aroma-alapanyag beszerzését kellett megoldanom, ami nem volt ugyan bonyolult, de időt vett igénybe. Fő forrásként ugyanis a kertünkbe évekkel ezelőtt (koktél-adalék céljából) kiültetett, és ott jócskán elszaporodott növényeket használtam, és egy-egy „aratás” után szükség volt pár hétre, mire újabb adagot termelhettem le.
Néhány szót a növény(ek)ről: az ajakosok családjába tartozó Mentha nemzettség hazánkban több fajjal képviselteti magát. E fajok egymással igen könnyen kereszteződnek, a hibridek nem termékenyek, de ivartalan szaporodással igen jól terjednek. A fajok egyike sem védett. A horgászok több fajjal, hibriddel (vízi, mezei, örvös menta stb.) is könnyen találkozhatnak, hiszen e növények többsége kifejezetten kedveli a nedves élőhelyeket. Még véletlenül is elég rálépni, az apró sérülésekből kiáramló illat nyomban elárulja: mentalelőhelyen vagyunk. Az egyes fajok és hibridek mentoltartalma erősen változó, de még fajon / változaton belül is eltérő lehet a különféle mikroklimatikus okok miatt. Ezért azokat a növényeket, amikből mintát tépve az érzett „zöld növény” szag erősebb, mint a mentolos illat, nem érdemes felhasználni. A borsos (vagy bors-) menta egy keresztezett változat, amelynek bukéja különösen erős, már-már csípős. Ez az íz és illat a hétköznapokból a frissítő rágógumik és cukorkák, a fogkrémek és a szájvizek révén ismert, de az ínyencek számos hűsítő nyári koktélban is találkozhattak vele. A borsos menta bukéja valóban erős, csípős mellékíze néha kifejezetten agresszív, ezért az édes változatú, csak mentával fűszerezett etetőanyag-keverékemet inkább a lágyabb karakterű fodros (vagy fodor-) menta felhasználásával állítottam össze.
A növényi adalék felhasználásához eleve adódó két praktikus lehetőség (főzet vagy őrlemény) közül - korábbi hasonló tapasztalataimra építve - a száraz őrleményt választottam. Ezzel ugyan bizonyosan elveszik némi hatóanyag (a darabolás és a szárítás során elillan a mentol kis hányada), és ez a főzet készítésekor fellépő veszteségnél valószínűleg nagyobb is, így azonban az etetőanyagot szárazon az aromával is jó előre bekeverhetem, ami a teljes anyag „összeérése” és a komplett, homogén ízhatás szempontjából előnyösebb.
A menta begyűjtése egyszerű volt: egy kisebb ollóval levagdostam a hajtások felső részét (kb. 4/5-ét), majd az így összegyűjtött szálakat ugyanezzel a szerszámmal egy tálcára aprítottam (micsoda illat!).
Szellős (de nem huzatos!), száraz helyen pár nap alatt zörgősre száradtak a tálcára tett növénydarabkák. Ezeket egy (külön ilyen célra tartott) magdarálóval (adagonként kb. 20-30 másodperc alatt) megőröltem.
Az őrlemény eltérő méretű részecskékből áll. A daráló fedelét levéve a legfinomabb frakció zöldes füstként libeg tova (ismét micsoda illat!), a darálóban összegyűlt anyagot viszont legdurvább részként a kevéssé használható rostos szárdarabkák rondítják el. Utóbbiak miatt az őrleményt átrostáltam egy szűklyukú szitán, és a fennmaradó részt a végén meg egyszer megdaráltam, majd ezt újból átszitáltam. Ami ezek után fennmaradt (szinte teljesen kifehéredett, rövidke rostdarabok), azt nem használtam az etetőanyagban.
Az így előállított őrlemény mennyisége elkeserítően szerénynek tűnhet, de ez csak a látszat. A kis térfogat egyben jelentős töménységet is jelent, ezt az etetőanyaghoz történő adagolásnál sem szabad elfeledni!
A teszt érdekében igyekeztem neutrális ízű alapkeveréket összeállítani, ebbe az őrölt gabonaféleségeken és péksüteményeken kívül szinte csak olajos mag őrlemény került.
A tisztán mentolos ízű, édes változathoz többszöri próba után egyértelműen a tökmagliszt illett legjobban, bár pörkölt-őrölt napraforgóval is majdnem olyan jól működött. A kenderőrleménnyel vegyített változat gyengébb eredményt hozott, de egy átlagos „gyári” etetőanyagnál az sem bizonyult rosszabbnak.
A teszteket többszöri alkalommal, különböző karakterű (folyó, mellékág, csatorna, tó) és eltérő jellemző halállománnyal rendelkező természetes vizeken végeztem. Az édes-(fodor)mentás etetőanyag a legtöbb vízen nagyon hatásosnak bizonyult. A dévérek kifejezetten kedvelték, de bodorkát, karikakeszeget, pontyot és kárászt is fogtam rajta (nagyjából ebben a gyakorisági sorrendben). Az egyik tesztet merészen az RSD dömsödi szakaszán rendezett egyesületi versenyen vállaltam be: ez az etetőanyag az éppen akkor jellemző „döglött” vízből 3900 gramm halat (majdnem kizárólag dévért) hozott, miközben a mezőnyben ezen kívül csak 3 ember tudott 1-1 darab halat felmutatni.
A mentás etetőanyag sós változatát is teszteltem, ez azonban nem önmagában, hanem más, fűszeres aromákkal keverve vált be igazán. Olajos mag őrleményként ebben inkább pörkölt napraforgót használtam, kiegészítő, vagy inkább társaromaként pedig (több változat kipróbálása után) legjobbnak a fokhagyma bizonyult. A mentás-fokhagymás anyag agresszív bukéja számomra már egyértelműen kellemetlen, ezért a családi béke érdekében ezt csak szabad ég alatt nedvesítettem. (A fokhagyma-összetevőt granulátum formájában használtam, ezért csak a nedvesítés során teljesedett ki ennek illata.)
Ebben a keverékben már bátran használtam borsos mentát is, és az eredmények igazolták, hogy ez nem volt hiba. Ezzel az etetővel leginkább pontyot és nagyobb karikakeszegeket fogtam, a szintén erre megjelenő kevesebb dévér szinte mind nagy testű volt. Érdekes, hogy a nem teljesen összenyomott, és ezért már vízközt bomló anyagra mennyire ráálltak a küszök is - más állaggal akár ilyen irányba is lehetne fejleszteni rajta!
A borsos menta etetőanyag-adalékként is alkalmas formában szerencsére sokkal könnyebben beszerezhető: a különböző cégek által gyógyteaként forgalmazott terméket nyugodtan használhatjuk. A filterekben található durva morzsalékot azért célszerű a saját szárítású változathoz hasonlóan ledarálni!
A fentiek talán sokakat meggyőznek arról, hogy érdemes kísérletezni, még akkor is, ha ez csak az éppen rendelkezésre álló, „gyári” keverékek, adalékok vegyítésére korlátozódik. De kellő előkészületekkel ezeknél is merészebb próbákat tehetünk, és az elsőre szokatlannak tűnő ötletek nem ritkán egy értékes felismerés kiindulópontját jelentik. Maga a menta csak egy példa a rengeteg, bárki számára elérhető lehetőség közül.
Csörgits Gábor (csg)
(fotó: csg)
