A tavaszt várva…

A tavaszt várva…

Fázósan húzta össze magát fagyos medrében a Duna. Hevenyészve összetoldozott-foldozott, sok helyütt lyukas, hézagos jégtakarójában próbált nyugalmat találni, nem sok sikerrel. Vastag jégtáblák karistolták, horzsolták egymást, törve-recsegve tülekedtek a zsúfolt országúttá változott Öreg Folyamon, aki a felszínen továbbra is rendíthetetlen egykedvűséggel dacolt a dermesztő külvilággal. Ha szenvedett is, nem mutatta, ahogy a természet többi lakója is türelmesen várt. Vártak a hatalmas tömegben állomásozó varjak, hogy engedjen szorításából a Fagy Úr. Vártak a bokrok ágai közt búvó cinkék (időnként el-elpityeredve), hogy moccanjon a dermedt ízeltlábú aprónép. Vártak a jeges akadályok korlátozta récék, s velük együtt a homályos mélyben rejtőzködő halak, hogy szűnjön végre a még február közepén is zord tél hatalma. Sokat nem kellett már várakozniuk…

Az óév gyorsan elmúlt, ahogy a hirtelen érkező újév ünnepélyessége is hamar tovaszállt, eltűnt a szürkeségben. A január eleji egyhangúság azonban csak a látszat volt, a később oly kemény fagyokkal rendet tevő tél ekkor még nem talált magára. Időnként restelkedve esőt eregetett (micsoda szégyen!), máskor hevesebb szélrohamokkal igyekezett palástolni frissen szerzett hatalmának gyengeségét. Fagyott persze, fagyogatott, de éjszaka sem bírta teljesen betakarni a szokatlanul éber öböl felszínét, akkor is legfeljebb hártyával, semmint tömör fallal. El-elszólta magát valamelyik türelmetlenebb, szurkos ruhás rigógavallér, harkály is dobolt időnként a nász túl korán kezdődő lázában, s a kacsák is kedvükre taposhatták a vizet, csak ritkán kellett megkerülniük a szerényen meghúzódó jégszigeteket.

Jeges csendélet récékkel

Várakozásaimmal ellentétben nem a menyhalak, hanem a bodorkák ideje volt ez. Hazánk tőkehalai alighanem egyrészt teljes szaporodási extázisban, a táplálékra valószínűleg kevesebb figyelmet fordítva űzték a nőstényenkénti többszázezres nagyságrendben termelő, ámde bizonytalan hozammal kecsegtető ipart, másrészt az orgia helyszínét is áttették az emberiség által javarészt még ismeretlen dimenziókba. Néhány alkalommal tessék-lássék kiültem a szokottnál is mélyebben hallgató Duna partjára, eleve nem sok reménnyel (lévén már a szezon előző évi felében sem nagyon sikerült a környékbeli menyhalakat rászednem). Minden rosszban van valami jó: legalább nem fogtam gébet…

… éppen ezért ez a fotó csak illusztráció

Télidőn a horgász nem válogathat, a jég és fagy szabta szűkös lehetőségek közül olykor be kell érnie azzal, ami van. Rosszabb esetben, ami nincs. Ez utóbbi helyzet állt elő a ki tudja, merre kóborló egybajszosokkal is. Mi mást tehettem, szerényebb célt tűztem ki magam elé: HALAT fogni, BÁRMILYET! (Igen, még gébet is.)

Így hát nyugodtabb vizekre és fehérhalakra tértem át. A kis öböl eleinte készséggel állt rendelkezésemre, gyanúsan bőkezűen adta a csaknem kizárólag arasznyi bodorkákból álló aprónépet. A finom szereléken felkínált pinki és/vagy csonti csalit mindazonáltal egyáltalán nem a nyári mohósággal vették fel a halparányok, még a kis túlzással gondolatra is elsüllyedőre beállított úszót sem mindig késztették mozdulásra. Érdekes, hogy a mélyebb részeken kisebb, míg a parthoz közelebb testesebb példányok jelentkeztek, utóbbiak inkább sötétedést követően, menyhal-módjára (hogy legalább az illúzióm meglegyen a foltos ragadozók makacs távolléte dacára).

A kisebb göndérek még világosban…
… a nagyobbak főként alkonyat után bukkantak elő

Január derekán a tél figyelme rövid (túlságosan is kurta) időre elkalandozott, a márciust idéző újabb enyhülés csalókasága csak azért nem csapott be, mert az előrejelzések egyöntetűen a zegernye idők visszatértét prognosztizálták. Talán a halak (továbbra is főleg a búzaszeműek) is érezhettek valamit, hisz úgy ettek, mintha tudták volna, hetekig tartó nélkülözés vár rájuk.

Az átlag ekkora bodrik mellé…
… picurka, olykor ragadozók nyomait viselő jászok, illetve…
… fogállóbb páncélzatú, ennek ellenére szintén prédának számító durbincsok csatlakoztak

Bizony, az időjárás hamarosan farkasordítóan komorra fordult. A mínusz 10-15 fokos éjszakák meglehetős gyakorisággal követték egymást, és nappal sem nagyon kúszott zérus fölé a hőmérséklet. Az öblök január végére már legalább 10-15 centis jégtakaró alatt húzták a fagyott lóbőrt, a Dunán pedig immár nem csak a menyhalak megmagyarázhatatlan távolléte, hanem a megszaporodott jégtáblák miatt sem volt értelme horgászni. Legfeljebb fotókon volt érdemes megörökíteni a fagy könyörtelen szépségét, amíg lehetett.

Túl sűrű a forgalom
Variációk egy témára: itt egy jégcipó…
… amott meg egy jégszikla
Íme, „snassz” mivoltukban is csodás jégcsapok
De akadt jégzsinór, illetve…
… jégpalack is

Mégsem adtam fel. A méret természetesen továbbra sem számított, a zimankós február eleji haltalanságban már a mennyiséget illetően sem tápláltam vérmes reményeket. Sűrűn változtattam helyeket, de csupán ott, ahol rendszeres lékeléssel tisztán tarthattam. Bár túl sok mozgásterem nem akadt az átvezető hídon, mégis, csak erről tudtam biztonságosan lékelni egy hosszú fémrúddal anélkül, hogy a szigorúan elkerülendő, életveszélyes folyóvízi öböl-jégre rá kellett volna lépnem. Így sem volt könnyű eltalálni a halak télen sem feltétlenül állandó, sőt gyakorta változó tartózkodási helyét.

A lékek folyamatos gondozásra szorultak

Mindent nem bíztam a véletlenre, egy-két marék azonnali fagyhalálra ítélt nyűvel a jobbnak vélt helyeket megszórtam, nyomatékosítandó a halak ideiglenes kiruccanását a ki tudja, hol lévő vermelőhelyekről. Hogy miért gondolom azt, hogy nem a telelőhelyen horgásztam? Azért, mert egyrészt sokszor 1-2 óra is eltelt az első kapásig (ha egyáltalán volt jelentkező), másrészt az addigi „üresjáratban” sem tapasztaltam halak jelenlétére utaló jeleket, például beleúszást, külső akadást. Ez utóbbiakhoz bőven lett volna alkalmam, ugyanis a kevéske csemegével diszkréten ékesített asztalon sem hagytam mozdulatlanul a csalit; az egyetlen szem fehér, jegesre „eutanizált” csontit pöcögtetve, időnként egy-két arasznyira fellibbentve, olykor lassan odébb húzva próbáltam felhívni a hibernált közönség könnyen „lefagyó” figyelmét. A klíma, a módszer egyaránt a mormiskázás hangulatát idézte.

Szóval, apró cincálás ide, odébb húzogatás oda, élő akadályba nem ütköztem, annál inkább gallyakba, rothadó falevelekbe, egy-két üres kagylóhéjba. Általában csak az első kapásig mozgattam sűrűbben, utána (számítva a többi hal táplálkozási irigységéből adódóan automatikusan jelentkező evési rohamra) inkább ritkábban, még lassabban terelgettem ide-oda a pöttöm horoggal bélelt, néhaivá hűlt nyű porhüvelyét. A csak látszólag nyugodt öböl vize (sajnos, nem a nyüzsgő halaknak, hanem a dunai hajóforgalomnak köszönhetően) cseppet sem volt mozdulatlan, hol a torkolat felé, hol befelé, sőt, néha jobbra és balra is áramlott. Amikor éppen lassult, megállt a sodrás, akkor egy-egy csipet csontit szórtam be, közben feszültebben figyeltem az úszót az ilyenkor nagyobb eséllyel bekövetkező kapások miatt.

De semmi életjel…

A mind bizonytalanabbá váló jelzések azonban a hideg fokozódásával egyre ritkultak, a jeget egyre gyakrabban kellett feltörnöm és az e célra kitűnően bevált, hosszú nyelű merítő szákkal kipucolnom a karbantartott lékekből. Egész jól bírta a teleszkópos nyelű alkalmatosság a téglányi jégkockák megmerítését. Fárasztó lett volna kiemelni a hídra a törmeléket, inkább a hálóból rögvest a lék szélére borítottam össze azokat egy, a hetek során egyre növekvő „iglu”-kupacba. Egy-két fogcsikorgató éjszaka alatt simán képződött 3-4 centis jég a többedmagammal rendszeresen újratört lyukakban, a háborítatlan páncél pedig ennek többszörösére hízott.

Eleinte nem volt nehéz a tisztítás
Később már ekkora darabokat kellett kihalásznom
Iglu, mint jeges lerakat. Itt már kissé magába roskadtan tűnődik a rá váró elmúlásról

A vénségére begorombuló tél immár nem csak a hideget, hanem a havat is bőségesen ontotta puha fehérséggel belepve minden szilárd felületet. A sok hó födte jég alatt egyre mélyülő sötétség is közrejátszhatott a halak letargiájának növekedéséhez, annyira, hogy még az ablakot jelentő lékekhez sem igazán akaróztak elvánszorogni. Hovatovább a ritka kapások mellett az is szenzációszámba ment, ha a 2-3 órás fagyoskodó horgászat végére nem hártyásodott be a didergő víz háta, vagy nem fedte be jég az úszó mégoly vékony antennáját. Külön élményt jelentett a telematch bot összefagyott toldásainak nyalogatás útján történő gyors felmelegítése (ezen „érzéki” művelet híján nem tudtam volna idejekorán, és ami fontosabb: sérülésmentesen összecsukni a pálcát), ahogy a horogravaló időleges cseréje is - a kesztyűben is gémberedő ujjakkal kínok kínja volt a szétpukkadás-mentes csalizás. Ha hal is akadt, az már csak hab volt a tortán, akarom mondani fagylalton, igaz, időnként a horogról való levétel is megért egy misét, főleg akkor, ha apró keszeg (jellemzően bodorka) helyett a falatot még ilyenkor is könnyebben legyomrozó vágó durbincs, olykor sügér, netalán géb vette fel a csalit.

Ez a kis bagolykeszeg üdítő változatosságot jelentett a bodorkák mellett…
… ahogy ez a kis dibbancs is

Február közepe felé sajnos halfogás helyett gyakorta csak a szemlélődés maradt, a makacsul távolmaradó tavasz legkisebb jelei utáni sóvár kutatás. Az összetömörült hó ugyan apránként olvadt derültebb napokon, azonban rendre érkezett a kiadós utánpótlás. Hallgattak a rigók, elnémultak a cinkék és a récék. Még a kedvenc fájukon alkonyatkor százszámra bandázó varjak is csak hébe-hóba károgták el magukat zsörtölődve, alvóhelyük civakodós-veszekedős keresésekor. Rajtuk kívül más élő nem mozdult a környéken, leszámítva a hidegre való tekintettel igencsak sietősen őrjáratozó macskákat. Egy öreg, itt-ott ősz szőrszálakkal ékes, lomha fekete kandúr (fajának különösen termetes és flegma példánya) olykor szemlátomást szívesen leállt volna „beszélgetni” (azaz halért kunyerálni), ám neki sem vált hegyes fogakkal ékes ínyére a havas világ. Fiatalabb kollégái nem restelltek a jégen lerövidíteni a számukra minden bizonnyal kellemetlen utat, kanyargós csapáik pontozott nyom-sora jelezte: arrafelé macskaszempontból is biztonságos a hó alatt tovább lényegesen már nem vastagodó, sőt romló minőségű, gyengülő jég.

Nem kormoránok, hála az égnek!
Settenkedők csapái

Aztán egy szép napon, a hónap második dekádjának vége felé irányt váltott a szél. Addig jobbára északról, északkeletről sziszegett szitkokat a fülembe, gonoszul cibálva a pőre fák fáradó, töredező ágait, fújva-taszigálva havat, dagadtan szuszogó hófelhőket egyaránt. Ritkán ugyan elpihent (az éjszaka kegyetlenebbé váló fagy marka ilyenkor még jobban összeszorult), de fellélegezni csak akkor lehetett, amikor végre-valahára megindult a déli légáramlat. Ez a szél már nem állt meg, kitartóbbnak bizonyult a korábbi, hasonló irányú, ám az országhatár előtt elenyésző fuvallatoknál. A magával hozott langyos csapadék szüntelenül csöpögve mart-olvasztott, mohón gyalult csüggedten összetöppedő hókupacokat, riadtan roppanó jeget egyaránt. Esett az eső, zuhogott egyre, mintha csak a megrokkant tél emlékét igyekezett volna mihamar elmosni. Március megérkeztével a fagyok ura nem nyerte vissza erejét, hatalma elveszett a mínuszokkal, a jégtakaróval együtt. És a halak?

Nos, ők eleinte nem vették a lapot. Meglehet, a viszonylag gyors léghőmérséklet-emelkedéssel összehasonlítva jóval mérsékeltebb vízi felmelegedés okán késett a lelkesedésük, vagy az olvadás eredményeként gyorsan bekövetkező zavaros áradás kavarta meg őket. Az ilyenkor szokásosnak megfelelően változékonnyá, szeszélyessé változó időjárás (egyik nap végig eső, másnap szikrázó napsütés, harmadnap orkán erejű szél) sem lehetett túlságosan kedvező hatású. Március közepén azonban a szilvaorrúakkal, karikákkal kiegészült, bodorkákból, illetve az elmaradhatatlan sügérekből álló bőséges fogás csalhatatlanul jelezte: immár végérvényesen megérkezett a tavasz.

De vajon mikor jön el az idei kikelet?

Böjtmás csokra

Írta és fényképezte: Ördögh Máté (bagolykeszeg)