Pünkösdölés a holtágon

Pünkösdölés a holtágon

Májusi eső aranyat ér, tartja a népi bölcselet. Azonban mi itt megelégednék már az ezüsttel is, vagy akár még a bronzzal is, mert az igazat megvallva, kezd elegem lenni a csapadékból! Megint esik odakint, csak egy nap szünetet tartott, de legalább most csendes, áztató eső, nem az elmúlt napokban jellemző villámlós, dörgős égiháború. Van időm a gondolataimba merülni, a közelmúlt emlékeibe. Egy rövidke szösszenettel ajándékozlak meg benneteket, fogadjátok tőlem és a benne megemlítettektől nagy szeretettel! A tavaszról, a barátságról, a természetről, melynek a vihar volt most főszereplője és pár figyelmetlen halról olvashattok alább. Volt ott minden, mint karácsonykor, pedig most éppen pünkösd volt…

A húsvéti békésszentandrási találkozásunkkor már említést nyert baráti társaságunkban a pünkösd mint újabb esélyes időpont a bandázásra, lévén hosszú hétvége, munkaszüneti nap(ok), Balooéknál a gyermekáldás érkezése előtti - nagy valószínűséggel és a reményeik szerinti - utolsó „szabad” napok, meg úgy egyébként is az újabb összejövetel igénye. Nyilván tudatában voltunk az éppen zajló pontynásznak, így olyan helyekben kellett gondolkodnunk, ahol nem tiltják ebben az időszakban a halak zaklatását, még ha csak egy röpke ismerkedős „partra segítés” erejéig sem. Na, jól van, elismerem, nem tereltünk vissza mindenkit a nádszélbe, mert előtört bennem a ragadozó és húsevő szörnyeteg, de ne loholjunk ennyire előre, a borzalmakat a végére tartogatom!

Baloo már a télen, sőt tavaly is említést tett a Tisza holtágának e részén egy lehetséges cserekereskedelmes lehetőségről, mely szerint parlagon, ápolatlanul álló telkekről kértek a földhivataltól adatokat, a tulajdonosát keresve, akikkel felvennék a kapcsolatot és egy megfelelő szimbiózis kapcsán, a telek rendbetételéért cserébe esetleg horgászati hasznosításra átengednék számunkra a helyet. Jól hangzott, de bevallom, nekem akkor pont ennyivel le is volt rendezve a terv, hiszen a köztünk lévő távolság, a hivataloktól való viszolygás miatt nem éreztem nagy késztetést a terv első, de legfontosabb lépéseihez. Szerencsére Kefete és Baloo nem így gondolták, megoldották és még túl is vállalták a feladataikat, így nekünk alig maradt teendő, amiért persze utólagos hálánk nekik!

Itthon esett egy kis eső
Menetkészen, várva a jó időt és a szerencsét

Már az előzetes beszélgetésekkor is leszögeztük az alapfeltételeket: megközelíthető (és egyértelműen el is hagyható) legyen tiszta, ép járművekkel is, ne feltétlen a környékbeli gazdák traktorait, ökreit, a halőrök UAZ-ait, a szomszédok terepjáróit kelljen tankolnunk, etetnünk a ki- és bejutásért cserébe! Öreg vagyok már sárban tocsogós, autót tologatós-húzogatós horgásznak. Ráadásul abban a szituban mi jelentősége és értelme lenne a horgász mivoltomnak? Még a kedvem is elmenne az egésztől! Ebből a szempontból a Kefete-féle reklám előzetes tetszetős volt: kiváló bejáró, kiváló kijáró, nyírott füves telek, kényelmes, akár nyolcbotos horgászhely, vadi új fa WC, grillezési lehetőség, ráadásul a pontytilalom feloldva, hát mi kellene még? Igen, jól látjátok, egy csipetnyi óvatosság nem árt(ott volna)! Főleg ismerve Kefete barátom néha vakmerőségbe torkolló elszántságát és optimizmusát, kicsit gyanakodnom kellett volna, hogy több jót és szépet lát a szituban, mint amennyi buktatót…

A „jobb” út… és nem azért, mert nem balkézre esett, hanem mert az eső ráesett!
Kicsit gyenge lejáró?

Átszerveztük hát az életünket és a pünkösdöt karikáztuk be az íróasztalon lévő naptárunkban, majd rögtön el is merengtünk a képzeletben, hogy végre megint egy gyönyörű helyen gyönyörű halakat fogunk, kellemes társaságban töltünk el gondtalanul pár napot.

Lázas szerveződés kezdődött, ki mit vállal, mivel járul hozzá a csapat létéhez a pályamunkákhoz, mit hoz, mit visz, meg úgy általában, ki az, aki mit akar?! A fiúk Kefete vezérletével vállalták a WC odafuvarozását, a fűnyírást, akadálymentesítést és a nád rendbe szedését a majdani horgászhelyünkön. A stégszerű tákolmány összeszerelését már kalákában terveztük megcsinálni, meg a WC leásását is, mint ahogy a végleges fűnyírást is.

Nem is rossz fogadtatás
Martin csókos, de létszükségletű melója
Egységben a kétség!
A szállás már kész!

Mivel ennünk is kellett valamit, nehogy elfogyjunk, ezért jól kifundáltuk, hogy kedvesem bevállal egy össznépi sütögetős estet szombatra, míg Baloo egy paprikás krumplit másnapra. Mi, a többiek meg bevállaltuk, hogy megeszünk minden emberi fogyasztatásra alkalmasnak látszó tárgyat! Kivéve persze Kefetét, aki ápdétezik és csak a válogatott alapanyagokból készült sültszalonnát, sonkát, kolbászt fogadja be a szervezete valami irtó furcsa kenyérfélével…

Aztán elérkeztünk az esemény mínusz első napjához, amikor akkora eső, vihar kerekedett az Alföldön, hogy kétségessé vált a lejutásunk még a „jól járható úton” is. Lázas telefonálgatásba kezdtünk, hiszen egy olyan meghívást tettünk félre erre a hétvégére, ahol betonos úton egy konténerben lakhattunk volna azokon a napokon és gondtalanul horgászhattunk volna kapitális halakra egy magánintézmény kis rekordtaván. Hát nehogy már egyik se sikerüljön?! Kefetét - mivel közel lakik a holtághoz (pontosabban az anyósáék) - rugalmasabban lehetett kirángatni, hogy híreket szolgáltasson a bejutásról. Megegyeztünk, hogy szombat reggel hétkor, ha kisbalták esnek is az égből, mi elindulunk, aztán majd meglátjuk, tehát addig van esélyük megfékezni az indulatunkat! Természetesen már félúton jártunk, amikor érkezett a lebeszélő, várakoztató telefonhívás, miszerint a telek megközelíthetetlen, hacsak nincs hidroplán nálunk vagy lánctalpas sarkkutató járművünk a csomagtartóban! Mindegy, öregem, én innen már nem fordulok vissza, legfeljebb lesátorozunk az erdőszélen és virágot meg gombát vagy hangyát szedünk.

Szerencsére Kefetének mindig vannak mentőötletei, amik persze nem mindig bevállalhatók, de sokszor elég mulatságosnak találjuk egészen addig, amíg kiderül, hogy komolyan is gondolja! A holtág közelében egy kocsmában beszéltük meg a válságtanácskozást, ahol egyúttal - hogy félreértés ne lehessen afelől, hogy én itt horgászni szeretnék és fogok - megvettem az egész hétvégére a napijegyeinket. Látva a tanácskozásra érkező Kefete tetőig sáros autóját, amivel megpróbálta a lehetetlent (egy szolnoki gyerek egyébként sem ismer lehetetlen helyzetet, kivéve, ha az már tényleg az), de feladta és inkább visszafordult, heves tarkóvakarásba kezdtünk, hogy most hogyan tovább?! Kefete mentette meg a mélabút: „Tudok egy másik utat!” Ettől féltünk…

Megy a szurkálódás
Kész a vacsora!

A másik út egy falukerülő, kátyús úton kilométereket döcögő, felázott - de legalább füves - töltésen csúszkáló, majd onnan a meredek lehajtón lebucskázó és - hol az erdő szélén, hol a tengelyig érő sárban - a szántás mellett araszolós volt. De bevállaltuk és szerencsére sikerült is a telekre jutnunk. (Mondjuk, az autókat nem csak portalanítani kellett rákövetkező hét elején…) Köszönjük, Kefete!

A telken nyírott füves bejáró, oldalára borított WC, majdnem kész stég és jó hangulat várt. Essünk neki, hogy minél előbb szákolhassunk! Egységben a kétség, Kefete a csónakból takarította a horgászhelyet, Martin - az előbbi tag keresztfia - WC-t ásott, Baloo és én a stéget tákoltuk, nőm pedig a táborhelyet alakította otthonossá. Délután 4-re kapott elfogadható arcot a helyszín, de a nagy fűnyírás még hátra volt, amit persze már szerelékek bevetése után is el lehetett végezni. Mivel már órák óta ketyegett az engedélyem, hamarjában radart csatoltam a lélekvesztőnek hatalmas jóindulattal és optimizmussal sem nevezhető vascsónakra, felszereltem a motort és irány a végtelen! Nagy távolságokra nem kellett tervezni, mert egyrészt nem is lehetett volna, lévén a holtág itt kb. 80-100 méter széles, másrészt tilos a behordás, így a megfáradt tagjainknak ez is éppen elég megterhelő megdobni. A meder nagy része egyforma mélységű, akkor körülbelül 4 méteres kietlen síkság volt, így inkább a szemközti nádra koncentráltunk, aminél reméltük a hétvége reményhalait.

Próba-szerencse
Hozott anyag

Nem bójáztam, inkább tereptárgyakat néztem ki, egy bodzabokor és egy fűzfa jó tájékozódási pontnak tűnt, plusz a helyiek is hagytak itt-ott félreérthetetlen jelzéseket, így azokhoz igyekeztünk igazodni. Az etetést nagyobb mennyiségű áztatott, savanyított, kefires magokkal végeztük, a csalizást pedig ki-ki a maga csodáival. Ezekről a csodákról annyit kell tudni, hogy a vödör nyitása után már kevesebbet jópofiztunk egymással, sokkal inkább csapott át a dolog könyörgésbe, hogy nehogy véletlenül a közelünkben hagyják éjszakára! Az általam vitt Haldorádó 4X magmix a maga vajsavas „illatával” megváltás volt azokhoz a borzadályokhoz képest, amikben a többiek pancsikoltak. De mit volt mit tenni, mindenki eredményt szeretett volna produkálni, mindenki hitt valamiben és ezt meg kellett hagyni mindenkinek, hiszen a barátság nem kutyafüle!

Természetesen a jó „öreg” Professional-ból vittem ide is
Variációk kefires kukoricára és ananászban áztatott tigrismogyoróra

Szerencsémre (ami csak akkor tűnt szerencsének) nem látszott, hogy a szomszéd stég gazdája horgászni készülődne a telkéről, így - miután az engedélyben nem volt tiltva - elfoglaltam egy helyet nála, onnan kényelmesen tudtam bejuttatni a végszerelékemet a tuti helyre. A fiúk a napközben épített helyünkről ügyeskedték be a büdösségeiket: ki ide, az innenső partra, pár méterre a stégtől egy fa alá, ki pedig a messzebb lévő nádas régiókba.

Végre minden a helyén, jöhet a kényelmes hátradőlés!

De nem! Nem jöhetett… Kefete nekiállt füvet nyírni egy Robi nevű benzines fűnyíróval. Ne tudjátok meg, mekkora hanggal járt ez és fáradtsága ellenére megállás nélkül tolta, húzta a telken. Már próbáltuk tréfásra venni a dolgot és vakmerően azt javasoltuk egyik pihenőjekor, hogy inkább gyújtsa fel a száraz szénát, mert a füstöt jobban elviselnénk, mint ezt a zajt! Sajnos komolyan vette… de azért előtte levágta mind, majd utána az esti sütögetésre előkészített tűzre kezdte pakolni. Nem tudom teljesen átérezhetően elmesélni mi volt ott ettől! Pernye, füst, heves szitkozódás, meg ilyenek. De a lavinát már megállítani nem lehetett, a szellem kiszabadult a palackból és csak úgy sikerült volna megakadályozni, hogy az összes szénát elégesse, ha lekötözzük a kezeit! Legalább szúnyog nem volt!

Robi Rambo
A horgászatban sem amatőr

Az esti grillparti jól sikerült, köszönhetően nőm hozzáértésének, a mi segítségünknek a saslikok, nyársak szakszerű felfűzögetéséhez, a jó tűznek, amit Kefete a szénával „bolondított” meg, az éhségünknek és úgy általában a barátságnak és a jó kedvnek! Mivel horgászatilag sajnos semmi említésre érdemes momentum nem történt, a következő programot illetően a pihenésre esett a választás.

Hajnalban az én rádióm kelt életre először. Hangosan sikította az éjszakába, hogy itt bizony mozog a végszerelék, ezért valamit tenni kell, ha halat szeretnék látni! Menjünk hát, nézzük meg! Elsőre egyedül mentem csak, de mikor bevágtam, megjelent Kefete és felajánlotta, hogy bejön velem a csónakban és segít. Megijedtem ettől a gondolattól… mi ketten egy lélekvesztő vasbödönben, éjszaka a 4 méteres vízben? Ez olyan rémítő, mint egy Oscar-díjra érdemes horror előzetese. De mit volt mit tenni, hal a horgon, remény az agyban, hát gyerünk! Problémamentesen beértük a halat, mivel az berongyolt a nádfalba és nem volt tovább lehetősége elúszni, onnan kellett kifejteni. Miközben az előtét zsinórt fejtegettem a nádszálak közül, a szemközti oldalról, a fiúk bottartói felől hangoskodást észleltünk, kisvártatva két jelző is sírni kezdett. Eleinte Kefete reménykedett, hogy a keresztfia a rábízott jelzőkre, botokra éberen figyel, és mivel tudja a dolgát, hát végzi is majd… De nem, Martin aludt, csendesen… Kefete őrjöngött, hangosan!

Tudtam, hogy egyedül kellett volna bejönnöm.

Na, mindegy, innen addig nem megyünk sehova, amíg a halam meg nincs! Pár perc ideges kapkodás és kész is vagyunk! Szóval a halam végre a merítőben pihegett és totál sebességgel robogtunk a mi oldalunkra, hátha marad még valami a kapásból!

4,84 kg, maradhat?

Nem maradt. Csak az én szép nyurgatestű tövesem, amit mértünk, fotóztunk és eltettük pontyzsákba. Bevallom, számára csúnya jövőt szántam…

Kefetével még bementünk kiszabadítani a leakadt végszerelékeiket és bölcsen és némán hallgattam, mikor el kellett volna mondanom a véleményem arról, hogy ki, illetve mi volt ennek a kudarcnak az oka! Pedig én szerettem volna, ha sikerül nekik is… Na, jó, nem baj, ha kicsit kisebbet, mint az enyém, de ha nagyobb, attól sem megyek a Tiszának! Vagyis a holtágának.

A part felé jövet a fejlámpa fényénél feltűnt, hogy a víz felszínén valami idegen anyag úszik szinte teljesen beterítve az előttünk lévő vízfelületet. Vajon mi ez? Rövid gondolkodás után rájöttünk, hogy ez bizony a tegnap este elégetett széna pernyéje. Atyavilág, hát ezért nincs szúnyog a környéken, meg ezért lett a kék sátrunk szürke… hát mire jó egy jó barát?

Cimborám még elmorgolódott, és elbajlódott a frissített szerelékeivel, de mivel már nem volt rám szüksége, folytattam a pihenőmet.

Azt el is felejtettem leírni, hogy miket kevertem mikkel az etetésre és mivel is sikerült a halamat horogra csalni. Tudom, reklámnak tűnhet, talán az is, de jó dolgot nem bűn ajánlani másoknak is, ráadásul ennek a portálnak a címlapjánál aktuálisabb helyen nem is lehetne a saját termékeiket ajánlani! Tehát napokkal az esemény előtt beáztattam kb. 15 kg száraz kukoricát, amit másfél napi intenzív ázást követően megfőztem lassú tűzön, bográcsban, majd mikor kihűlt, mind a három vödröt, amibe átszedtem, felöntöttem 2-2 kis doboz élőflórás kefirrel, majd kitettem őket a direkt napfényre. Nem titkolt vágyam és tervem volt, hogy amurokkal pózoljak a hétvégén. De mivel egy opciónál vétek lenne leragadni, és főleg nagy hiba lenne erre akkor és ott rájönni, ahol és amikor már nincs más lehetőségem, belevetettem magam a szakirodalomba itt, ezen az oldalon és rátaláltam a „Tejsavas 4X magmix” nevű borzadályra, amit felbontva a szédülés kerülget, és nem tudod, hirtelen kire is kellene haragudnod! Persze csak saját magamra, hiszen tudnom kellett (volna) már Kefete tejsavas próbálkozásaiból fakadóan, amiért sokszor száműztük ezeket a cuccait a környékünkről - és őt is legalább hússzoros, szappanos és intenzív kézmosás után engedtük a közelünkbe - hogy a tejsav mellett képződő vajsav kis mennyiségben is rettenetesen agresszív! Reméltem, hogy lesz értelme a szenvedéseknek…

Szóval a kefires kukoricából és a több éve otthon savanyodóból is vittem pár vödörrel, plusz ezt a Haldorádós tejsavast. Igazából egy boton kifejezetten ezt a dolgot szerettem volna kipróbálni, hogy biztosan olyan tuti, mint ahogy arról olvasni lehet? A másikon pedig a kefires és a házilag savanyítottal „dolgoztam”!

Na, ezt a nyurgatestű tőpontyot a 4X-es tejsavassal sikerült horogra csalni! Azonban, mivel csak két tasakkal vittem és az etetésre-csalizásra egy tasakkal már elszórtam (lévén egy olyan helyre etettem, dobáltam, ahol nagy valószínűséggel jó ideje nem etetett senki, semmivel), már csak egy próbálkozást tehettem.

Miután Kefete ismét nyugiba vonult, én is újra elszenderedtem, ám nőm feje fölött a rádióm ismét nagy sikítozásba kezdett. Kettős céllal helyezem az ő feje fölé a rádiót, egyrészt előfordult már, hogy „nem értem rá” észrevenni a jelzést, ezért ő szól nekem, másrészt így esetleg tud jönni segíteni is. No, ebben az esetben észre sem vette, hogy ismét rohannom kell. Lehet, hogy még az előzőt álmodta bele a mostani szituba. Mindegy, a nagy loholásban eldöntöttem, ha Kefete jönne segítséget felajánlva, hát biz’ Isten, hogy nem fogadom el, nehogy aztán megint a holtág közepén éljük meg a traumát az elvesztett halai miatt! Mondjuk, most a cimborám sem ébredt fel, vagy nem is akart…

Na, majd megmutatom én nektek! Szerencsére ez a hal nem a nádba igyekezett, így a stégről jól tudtam vezetgetni, még közelebb is tudtam csalogatni, majd végül még meg is tudtam szákolni egyedül! Ekkor tűnt fel a kedvesemnek, hogy nem vagyok a helyemen, így keresni kezdet és a hallal együtt talált rám a szomszéd stégén. Kapóra jött, mert tudott fotózni és segíteni a mérésben. Örök hálám neki! Megint csak egy vallomással tartozom, ezt a halat sem engedtem szabadon, mert nagyon ki voltunk már éhezve horoggal fogott halból készült halászlére és rántott, sült halra! Szóval ő is zsákba került és várta a sorsát…

Tökéletes akadás egy hibátlan és mohó halszájban
A holtág aranya. Bár nem látszik, de örültem ám!

Bánatomra délelőtt a szomszéd is megérkezett és nem tiltakozott, amikor megjegyeztem, hogy akkor elpakolok a stégjéről, még ha el is férnénk ketten is… oké, értettem a hallgatását, nem akarta megosztani, nem is haragudtam, nem is tehettem volna, rend a lelke mindennek!

A helyzet ekkortól kezdett durvulni, ugyanis egy keskeny földnyelvnyi stégre tett két rod-podon hét bottal horgásztunk négyen, plusz még egy csónak is ki volt kötve oda!

Én a békesség kedvéért - és nyilván saját felszerelésem biztonsága és a magam nyugalma érdekében is - bevállaltam, hogy radarra kapcsolva ismét feltérképezem a medret új pályát keresve, hogy ne zavarjuk egymást a pontatlanul és nagy valószínűséggel egymásra dobált szerelésekkel. Mondjuk, olyan lavór volt a meder nagy része, hogy lövésem nem volt, hogy egy kb. 60 méteres síkság, átlag 4 méteres mederben, ahol egy 10 cm-nél nagyobb „törés” sincs, mégis hova kezdjek el etetni és dobálni. Ha már választanom kellett, hát egy közeli helyet bójáztam ki, tőlünk kb. 30 méterre, ott remélve a kapitális halakat. A zsinórsüllyesztőket ki nem hagytam volna, hogy ne kelljen a zsinórjaimat a hajócsavarról lefejteni és ne is kelljen minden mozdulatra rohannom, a kapás reményében.

Sok jó bot a kis helyen is elfért

Vasárnap ebédre Baloo koma tervezett egy paprikás krumplit bográcsban. Isten lássa lelkemet, nem kritizálni szeretném, bár lehet, mégis annak fog hatni, de amilyen jót szeretett volna készíteni, majdnem olyan nehezen jött össze neki! Kicsit alulméretezte a bográcsot, amit megoldottunk egy kölcsönkérttel, a hús (sonka, kolbász, szalonna) fejadagokat is inkább a jóllakott napközisekhez mérte, amit kisegítettünk az összedobott kolbászainkkal, sonkáinkkal. Majd következett a legsúlyosabb trauma, elveszett a tarhonya! Hát mi lesz, hogy lesz, édes öcsém? Kapott szegény hideget, meleget. Már-már feladta a küzdelmet, de az össznépi éhség mégis meggyőzte, hogy nem volt hiábavaló az igyekezete. Kis híján elfogyott minden! Bocs, Baloo, a sok cseszegetésért!

Baloo nem ideges, csak krumplit pucol
Kész a paprikás krumpli, à la Baloo

Ebéd után hatalmas ribillió támadt Kefete kapásától. Volt már délelőtt is kapásuk, amire be is csónakáztak ketten Balooval, de - megint csak nem szeretném őket megbántani - kintről úgy tűnt, hogy a sikertelenségből is erényt próbáltak kovácsolni és egymást okítgatták, hogy hogy kellett volna beszákolni, pontosabban hogy nem lett volna szabad elszalasztani azt a hatalmas, de sajnos egyszer sem látott halat. Tehát ennél a kapásnál jóllakottan, higgadtan felajánlottam személyes segítségemet, amit Kefete el is fogadott és miközben folyamatosan nyugtatgatnom kellett, mert olyan magas szintre emelkedett benne az adrenalin, hogy már-már a józanító taslin agyaltam, óvatosan haladtunk a csónakkal a szemközti nádas felé, ami reményeink szerint a nagy halat rejtegette előlünk. Végighallgattam a szónoklatot, hogy „ez óriási lesz, ennek meg kell lennie, ez elégtétel lesz nekem a sok munkáért, fáradságért cserébe!” Igyekeztem a csónakot mindig olyan irányba fordítani, hogy kényelmesebben és biztonsággal tudja fárasztani a halat, hogy a nádból is nagy eséllyel ki tudja vezetni a halat. Amikor a nyílt vízre tudta kényszeríteni, már érezhető volt a feszültség úgy a barátom idegeiben, mint a főzsinórjában. Reméltem, hogy egyik sem szakad el…

Kitartó fárasztás eredményeképpen - amivel bejártunk vagy egy hektárnyi területet a halat vezetgetve - a másik part és egy távolabbi stég közelében láttuk meg végre a nyurgatestűt. Kefete úgy örült, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékbontáskor, egy hangos kiáltással adta tudtára a holtágnak, hogy sikerült! Tényleg nagyon szép halat sikerült a rettenet kukoricájával kifognia, de meg is érdemelte tényleg! Ügyes volt, szerencsés is és már ki is járt neki! Igaz, nem tett le a „fa alatt a hal” dogmájáról, de egy majd 24 órás kapástalanság után rájött, hogy a szemközti nád közeléből kellene inkább a halat remélni… Gratulálunk, Kefete!

Útban a csúcsra
7,64 kg-os gyönyör, a hétvége hala. Továbbra is a holtág lakója!

Új bedobás, vagy négy feketekávé láncban történő elfogyasztása, a közben érkező család hozta szamócából egy tálkányi befalása és büszkeséggel töltött őszinte mosoly következett ezután. De mondjuk, kapás egy szemernyi sem! Én is letettem a mederközépi halakról, így nagy erősfeszítések árán a szemközti bodzabokrot megcélozva sikerült a túlparti sávba dobnom a fűzött kukoricával felcsalizott horgaimat. Nekem viszont már nem termett több babér… (Hétfőn délelőtt, pakolás közben volt még egy csendes kapásom, amit csak én nem hallottam, de mire feleszméltem, pontosabban, miután figyelmeztettek, már késő volt, csak az üres horoggal találkoztam.)

Vasárnap este aztán rémisztő képet mutatott az égbolt a horizonton. Folyamatos villámlással egy fél országnyi viharzóna közeledett. A kis okostelefonok segítségével - amíg volt Internet elérhetőség - megállapítottuk, hogy ezt bizony alaposan bemarjuk! Dönteni kellett: vagy rohamléptekkel összepakolunk és menekülünk, vagy maradunk és sürgősen mindent biztonságosra alakítunk. Kefete inkább kikocsikázott a kb. 3 km-re lévő aszfaltútra, hogy legalább az autója biztonságban legyen (kérdés persze, hogy azon a vidéken ott a töltésen mennyivel volt biztonságosabb), mi pedig teljesen viharbiztosra erősítettünk minden felszerelésünket, a sátortól a bottartókig, a vödröktől a fotelekig. Félelmetes volt, ahogy ez a szupercella kavargott a fejünk felett hol orkán erejű széllel, hol folyamatos villámlással, szél nélkül és dörgés nélkül. Nem mondom, hogy rettegtem, de bevallom, aggódtam magunk miatt! Mindenesetre bevackoltunk a sátrainkba és vártuk a fejleményeket. Éjfélkor megérkezett a viharos eső. Nem volt kicsi, nem volt egyszerű, csörgött, csattogott, villámlott, zuhogott! Főleg azért aggódtam, mert a vihar közeledte kapcsán figyeltem fel, hogy pont egy magasfeszültségű vezeték alá táboroztunk, ami azért nagy eséllyel hajlamos a villámokat magához csalni. Vagy mondjuk a rádőlő fáktól elszakadni. Egyik se volt túlságosan nyugtató hatású rám, de nem mertem akkor szóvá tenni, nem akartam a páromat is beparáztatni! Nehezen tudtam magam nyugodtságra inteni és elaludni. Azért sikerült…

A vihar utáni csend hajnalban
Az utak ismét „jobbak” lettek

Azt mindenesetre eldöntöttem, hogy ha kapásom lenne, bizony egy tapodtat sem teszek, amíg a vihar el nem vonul. Most azt mondom, hogy szerencsére nem volt kapásom…

Baloonak jött hajnalban egy bő kilós ponty, Kefetének pedig egy majdnem kilós kárász. Legalább mindenki fogott halat, aki aktívan pecázott is. Martin egy bottal próbálkozott eleget tenni Kefete utasításainak, de valahogy nem volt annyira aktív, hogy sikert is érjen el, neki viszont az életkorából fakadóan van még ideje rutint szerezni.

Reggel napsütéssel adta tudtunkra az időjárás, hogy képes rövid idő leforgása alatt háborúra és csendes békére is. Szerencsére az éjszakai eső látványosan száradt fel az utakról, így reményeket tápláltunk a déli órákban a kikocsikázásra. Nekifogtunk hát a horgásztúrák legnehezebben végrehajtható munkálatának, a bontásnak, összepakolásnak.

Délre sikerült is szét- össze- és elpakolnunk, majd jöhetett az érzékeny búcsú, Baloonak a bátorítás, a várható apasággal járó örömökre célozgatva, majd tényleg nekivágtunk a hazavezető útnak.

Szép volt, jó volt, kevés volt! Bár panaszra nincs okunk, hiszen fogtunk halat, szépet is és többet is, jutott még a konyhánkra is belőle (Hozzáteszem - a félreértések elkerülése végett -, hogy Kefete és Baloo is természetesen visszaengedték az halaikat, csak mi voltunk ragadozók. Bevállalom, sőt elmondom, hogy nagyon finom halászlé készült belőlük…)

Egy nagy kárász Kefeténél
Egy kis ponty Baloonál
Találkozzunk még sokszor!

Itt még ma is esett az eső, igaz, nem májusi, hiszen már június van, mikor e sorokat írom, de már reményt adnak az előrejelzések, hogy talán nem egy keddi délutánra esik idén a nyár! A hétvégén akár 20 fok fölé is kúszhat a hőmérő higanyszála és végre talán nem kell fűteni sem! Bolond idők ezek…

A Dunán a hatalmas, sosem látott árvíz is előbb-utóbb elúszik, mehetünk ismét a partjaira becserkészni újabb halakat, ha sikerül, megint barátokkal, jó kedvvel!

Mert horgászni, halat fogni, barátokkal osztozni az örömökben jó!

Lapzártakor érkezett a hír, hogy Balooéknál egészséges fiúgyermek jött világra és reményeink szerint egy horgászattal megfertőzött kis palántát üdvözölhetünk benne! Gratulálunk, Keresnyei család, jó egészséget és sok boldogságot kívánunk nektek, kedves Vince, Luca és Imre!

Szerző, fotók: Jeszy

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: