A süllő

A süllő

A süllő sokak kedvence. Elegáns, kimért ragadozó. Ránézésre nem olyan vérszomjas a fizimiskája, mint a csukának, pedig ő is félelmetes vadász. Illetik a „vizek hercegnője” bókkal is. Hogy miért, pont hercegnő, és nem herceg? Ki tudja? Ha jobban belegondolok, valóban van benne valami kecses nőiesség, annak ellenére is, hogy vérbeli ragadozó. Az igazán kapitális példányok sok horgász álmaiban kapnak főszerepet. Ki ne szeretne egy hatalmas tüskéshátúval találkozni? Ismerjük meg közelebbről is vizeink egyik legszebb ragadozójával!

A süllő (Sander lucioperca (Linnaeus, 1758))

A nép nyelvén: balatoni fogas, fehérhúsú csuka, fogas, sül, süllő, szellő.

A bemutatást talán kezdjük a nevével. Parázs vitákat szokott kiváltani, hogy a süllő és a fogassüllő két különböző halfaj, vagy sem. Nos, Pintér Károly fogassüllőt (Stizostedion lucioperca Linné) említ, míg dr. Harka Ákos süllőt (Sander lucioperca Linnaeus). Olvastam olyan véleményeket, hogy csupán a balatoni süllőket, illetve olyat is hallottam, hogy csak egy bizonyos mérethatár elérése után szokás e halat fogasnak nevezni. A szakirodalom további tanulmányozása sem lebbentette fel a titokról a fátylat, ezért én kedves biológiatanárom tanulmányát veszem alapul, és egyszerűen csak süllőnek nevezem halunkat. Halunk magyar neve a lényegen nem változtat, legfeljebb én sem tudtam elkerülhetővé tenni a név körül esetleg kialakuló parázs vitákat. Nézzük most inkább a lényeges tudnivalókat, azokat, amiben egyezőek a vélemények!

A süllő eredetileg a Keleti-, a Fekete-, és a Kaszpi-tengerbe torkolló folyók vízrendszerében élt. A sikeres mesterséges szaporítás és a tudatos telepítések révén jutott el Nyugat-Európába, Angliába. Talán ez az egyik olyan hal, amely esetében azt hihetnénk, hogy betelepítése ellen senki sem berzenkedik. A brit és a nyugat-európai szakemberek azonban nem odavaló özönfajként (más néven: inváziós fajként) tartják számon.

A süllő viszonylag változatos élőhelyen fordul elő. Jelentős állománya van a félsós vizű tengeröblökben, ahonnan akár a nyílt tengerbe is kivándorol. Megtalálható tavakban, folyókban egyaránt. A lényeg, hogy a víz oxigénben gazdag, szennyezésektől mentes legyen.

A mély, tiszta vizű bányatavakban is találkozhatunk vele

Nem kedveli az eliszaposodott vizeket, mert a finom, felkavarodott iszap könnyen az életébe is kerülhet. A finoman lebegő iszapfelhő szemcséi a kopoltyúlemezek közé kerülve könnyen eltömíthetik azt, ami a süllő halálához vezethet. Minimális oxigénigényét illetően eltérőek az álláspontok. Ha egy mindenki által elfogadott értéket kell meghatározni, akkor ezt 5-6 mg/l-ben állapíthatjuk meg. Folyóvizeinken a dévér szinttájon vagy ez alatt találkozhatunk vele, de az újabb megfigyelések szerint a márna szinttájon is előfordul, bár kétségtelen, hogy állománya nem itt a legnagyobb. Az akadós, mélyebb vizű szakaszokat kedveli, ahol a víz sodrása nem túl erős. Állóvizeken a mély gödröket, akadókat kedveli.

Rejtekhelyen

A tejesek 3, az ikrások 4 éves korukban érik el ivarérettségüket, de kedvező körülmények közepette ez egy évvel korábbra is tehető. Az ívás időszaka március végén, április elején kezdődik, mikor a víz eléri a 10 Celsius-fokot. Ekkor védi a fajlagos tilalmi idő is (március 1-től április 30-ig). Méretkorlátozás alá eső halunk, a legkisebb kifogható méret 30 cm. Az ívási időszakban a hímek testszíne egészen sötétre változik. A hímre az ívási időszakban komoly feladat hárul. Az ívóhelyet 0,5-2 méter mélységű, kemény aljzatú mederszakaszon jelöli ki. A kiszemelt területet, ahová majd szíve választottja ejtheti az ikrákat, a nász kezdete előtt alaposan megtisztítja, az ívást követően pedig védelmezi.

A példás férj tisztogat…
… és védelmez

A nőstények testtömeg-kilogrammonként 150-250.000 db 1-1,5 mm átmérőjű ikrát raknak le. A süllő a nagy számú ikra ellenére a lerakott ikrák védelméről is gondoskodik. Ez a védelem a tejesek feladata, megvalósítva ezzel a munkamegosztást a halak világában is. Nem kell azért sajnálnunk szegény tejeseket, hiszen csak néhány napig kell őrizniük a védtelen utódokat. Ha a víz hőmérséklete eléri a 15 fokot, az ikrákból 3,5 nap alatt bújnak ki a lárvák. A kikelést követően a lárvák fényre érzékenyek, és mielőtt szikzacskójuk felszívódna, már megkezdik az önálló táplálkozást. Kezdetben apróbb kerekesférgeket fogyasztanak, majd lassan, fokozatosan térnek át a ragadozó életmódra.

A fiatal süllők akkor tudnak életben maradni, és elfogadható növekedési ütemet tartani, ha korán, már júniusban át tudnak térni a ragadozó életmódra. Ha a táplálék bőséges, ez nem okoz gondot, ellenkező esetben a süllőknél is felüti fejét a kannibalizmus.

Ragadozóként kedvenc tápláléka az élőhelyének függvényében változó. A küsz és a durbincs azonban több helyen is szerepel a top 10-ben.

Fejlődésének ütemét az alábbi táblázat szemlélteti. Vizenként eltérő lehet a hal növekedése, ez jól érzékelhető a táblázatból is, ami a Balaton (Bíró 1970) és a Tisza (Harka 1977) süllőinek fejlődését mutatja be.

KorosztályTesthossz (mm)Testtömeg (g)
BalatonTiszaBalatonTisza
1+17517162,551
1+251267196217
3+314340397482
4+367406645861
5+42346910201379
6+46953014142069
7+50655917982455
8+535.2145.

A külföldi szakirodalom szerint növekedése a Balti-tengerbe ömlő félsós folyók vizében élő populációnál a legjelentősebb. A maximális testhosszát 1 méterben, tömegét 15 kg-ban határozták meg. A hazai rekordot is egy ilyen szép példány tartja, ami 14,96 kg-osan 2007-ben akadt egy szerencsés társunk horgára.

Ritka szépség

A Haldorádó Fogási naplóját is (pillanatnyilag) a fenséges, 14,96 kg-os példány vezeti.

Leghíresebb állományuk a Balatonban alakult ki. Nem voltak ritkák az 50-es, 60-as években a 60-70 tonnás (!) halászzsákmányok sem, de jobb években akár 100 tonna is hálókba kerülhetett. Nem véletlen. A süllő vizeink gazdasági szempontból egyik legértékesebbnek tartott halfaja. Kimondottan jó ízű, szálkamentes húsáért sokan kedvelik Ennek köszönhetően már a múlt században foglalkozni kezdtek szaporításának elősegítésével és mesterséges szaporításával is. A legelterjedtebb módszer a süllőfészkek védett környezetben végzett érlelése. Az ikrával teli fészek begyűjtése történhet természetes ívóhelyről vagy az erre a célra kialakított mesterséges (ívató) tóból. A fészek anyaga lehet háló vagy fűzfagyökér. (Az eljárás a már ismert dr. Woynarovich nevéhez fűződik. A ponty tenyésztésénél találkozhattunk nevével.)

Sajnos napjaink süllőállománya csak emléke a régi időkének, ezért egyre inkább a mesterséges szaporulatban látom biztosítva a süllő állományának erőre kapását. Igaz, okos vízgazdálkodással és a ponty mellett e hal telepítésével nem lenne ilyen aggasztó a helyzet.

Ha több lenne belőle, senki sem bánná

Leírása, ismertetőjegyei:

(A leírásnál a süllőt követően a kősüllővel is foglalkozom, hiszen vele szokták a leggyakrabban összekeverni.)

A süllő (Sander lucioperca (Linnaeus, 1758))

Család: Sügérfélék (Percidae)

A süllő

Teste megnyúlt, oldalról enyhén lapított, aránylag alacsony hátú hal. Feje nagy, szintén oldalról lapított, orrhossza jóval meghaladja a szem átmérőjét. Csúcsban nyíló szája is nagy, fölső állkapcsának vége eléri a szem hátsó vonalát, esetleg azon is túlér. Szájában erős fogak ülnek, melyek között nagyobb, a többi közül kiemelkedő ebfogak is találhatók.

Azok a hírhedt ebfogak

Két hátúszója közül az elsőben 13-17 tüske, a másodikban 19-24 elágazó úszósugár számlálható. Farokúszója jól fejlett, a széle mérsékelten bemetszett. Farok alatti úszója rövid, benne 11-13 osztott sugár található. Hasúszói a mellúszók alatt, de azoknál kicsivel hátrébb foglalnak helyet. Pikkelyei aprók, a bőrben erősen ülnek. Zöldesszürke alapszínét szabálytalan alakú és elrendezésű sötétebb harántsávok mintázzák.

A kősüllő (Sander volgensis (Gmelin, 1788))

Család: Sügérfélék (Percidae)

A nép nyelvén: bandár, tarka süllő, tótsüllő, vadsüllő.

A kősüllő

Megnyúlt, aránylag alacsony, oldalról lapított hal. Feje hosszú, a szeme nagy, ehhez mérten az orra rövid, nem sokkal haladja meg a szem átmérőjét. Szája csúcsban nyíló, elég nagy, de fölső állkapcsának vége nem ér túl a szem középvonalán. Szájában erős fogak ülnek, de a többi közül kiemelkedő ebfogakat csak a 10-15 centinél kisebb, fiatal példányok szájában fedezhetünk fel. Körülbelül azonos magasságú hátúszói közül az elsőben 12-14 tüske, a másodikban 20-22 sugár számolható. Farokúszója jól fejlett, a széle enyhén bemetszett. Farokalatti úszója rövid, benne 9-10 osztott sugár található. Pikkelyei aprók, a bőrében erősen ülnek. Zöldesszürke oldalát határozottabb vonalú sötét harántsávok tarkítják. A nagyobbak testhossza 25-30, esetleg 40 centi. A hazai rekordot egy 1980-ban fogott, 3,2 kg-os köves tartja.

Horgászata:

Süllőzés, művészi kivitelben

A süllő horgászata az egyik legszebb kihívás. Nem elég ismerni a napszakot, amikor szívesen táplálkozik, a helyet, ahol szívesen tartózkodik, de azt is meg kell fejteni, hogy éppen mit szeretne a fogára kapni. A téli gumihalazás kedvenc módszerem, bár ezen kívül más módon a süllőket nem is nagyon kergetem. Vannak megszállott süllőző barátaim, akiktől azt hallottam, hogy a pergetéshez a legjobb időpont az, amikor éppen felkel, vagy éppen lenyugszik a nap. Sokszor ebben a fél, egy órában lehet megfogni a legszebbeket. A pergetésen kívül a mártogatás, tapogatás a legizgalmasabb, ha lehet ilyen rangsort állítani. Fogható ezen kívül fenekezve és úszós készséggel is.

Télen lékről is jól fogható

A süllőzés különféle fortélyairól folyamatosan olvashattok a portálon is.

Írta: Polyák Csaba (csabio)
Felhasznált szakirodalom: Pintér Károly - Magyarország halai (Akadémiai Kiadó,
Budapest), Harka Ákos - Sallai Zoltán: Magyarország halfaunája (Nimfea
Természetvédelmi Egyesület, Szarvas
Fotók: Robert Hamer, FishBase

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: