Felső-tiszai kalandok I. rész - Névnapi harcsa

Felső-tiszai kalandok I. rész - Névnapi harcsa

Három célt tűztem ki magam elé erre a horgászszezonra a pergetéssel kapcsolatban. Az első, hogy fogjak BÁRMIT pergetve természetes vízen. A második, hogy fogjak egy 2-3 kilogrammos harcsát, a harmadik pedig, hogy fogjak süllőt, szintén pergetve. A természetes vízi pergetés még nehezebben indult, mint a tavi. Rájöttem, hogy hamar sok műcsalimba kerül, ha nem találok egy ismerőst, aki segít elboldogulni az igen nehéz terepen.

Szerencsére találtam két megrögzött ragadozóhal-horgászt, akik megígérték, hogy megmutatnak egy pár dolgot a folyóvízi pergetéssel kapcsolatban. Nem is gondoltam, hogy mennyire értékes és hasznos információkat mondtak el a vízről. Így utólag, a tapasztalatokból okulva látom már, hogy miért annyira nehezen lehet bárkiből érdemleges információt kihúzni, ha a ragadozóhalakról van szó.

Hajnali 3 óra 40 perc…hihetetlen mit tud rajzolni a természet

De nézzük sorban a történetet…

Kétnapi vaktában végzett dobálás meghozta a várva várt, illetve a pénztárcám által kevésbé várt „sikert”: a Tisza műcsali készletét 4 újabb, egyszer használt Rapala wobblerrel gazdagítottam. A pontosság kedvéért a készletem utolsó, legszebb darabja, egy áttetsző, csörgős kék rapala megúszta a Tisza rejtett akadóit (amit nem is értem, miért nem jeleznek legalább KRESZ-táblákkal, hogy ÓVATOSAN DOBÁLJ!), és jelenleg kb. 8 méter magasan libeg egy nyárfán, onnan figyeli a hozzám hasonló sikerre áhítozó horgászokat. Hogy hogyan került fel oda, ne tőlem kérdezzétek… jól repült, marha nagy szél volt, a 18-as fonottat fölvitte a fára, én meg gondoltam ezzel a fonottal az egész fát kihúzom, ha kell… Az eredményt sejthetitek.

Illene ide kitenni egy „Egyéb veszély” típusú táblát

Nem adtam fel a küzdelmet, hiszen az ősszel még beszereztem egy pár Spro twister és körforgó készletet, irány a vízpart. A kiválasztott terület most a biztonság és a műcsalik kedvéért az akadómentes strand volt. A hidegebb idő és az igen sáros lejáró miatt szerencsére néptelen volt a part, ezért nyugodtan kísérletezhettem a dobálózással. Rablásokat lehetett látni bőven, mert a balinok folyamatosan zavargatták a sneciket. Eszembe is jutott egy írás innen, a Haldorádóról, aminek a címe a „látott balinok” volt, csak arra nem emlékeztem, hogy miről szólt, könnyű-e megfogni a balint, ami a víz tetején csobog, vagy épp pont nehéz… olyasmi ez, mint: osztogatnak, vagy fosztogatnak… Hal nuku, irány haza!

A barátoknak mesélve a sztorikat, miket műveltem a vízparton, megkönyörültek rajtam és elkezdték a „tanítást”. Az első és legfontosabb mondatra még mindig szó szerint emlékszem: meg kell tanulni, mi a különbség a kapás és a leakadás között. Most ez így leírva lehet, hogy triviálisnak tűnik, de ameddig az ember ki nem tapasztalta, hogy hogyan működik a műcsalija a vízben, és bevág mindenre, amikor megakad, sok pénzébe kerülhet a pergetés. Bár erre egy ritka ellenpéldát is mondtak rögtön, miszerint egy leakadás-szerű kapás után 8-10 másodperccel elindult az „akadó”, ami egy 5,8 kilogrammos süllő volt. Az „oktatás” során átnézték az ismét feltöltött műcsali készletem, gyorsan kiválogatták azokat a csalikat, amik számításba jöhetnek az általuk kedvelt partszakaszokon, valamint elmondták, mit kell tudni róluk, milyen mélyre merülnek.

A kiválasztott vízterület egy befolyó volt a Tiszán

A hosszú „elméleti képzés” után végre elhangzott a varázsmondat, amire annyira vágytam: „Zavaros a Tisza, és mivel névnapod van, délután kiviszünk harcsázni”. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna tőlük, hiszen nincs is jobb tanulási mód, mint ha az ember olyanoktól kap élőben információkat, akik egész héten fogták a harcsákat, és tudják a legfontosabb dolgokat: mikor, hol, mivel, hogyan, miért?

- Az, hogy zavaros, nem gond? Hiszen amikor a köves parton dobáltam volt ott két horgász, akik azzal fogadtak, hogy zavaros a víz, sajnos nem jön semmi.
- És akkor ők szerinted minek ültek ott??? Jött a logikus visszakérdezés. - Ugyanúgy harcsázni mentek, csak ők nem pergettek, és nem szívlelik a konkurenciát, ezért bepróbálkoztak egy „jószívű információval”.

A szemerkélő eső sem tudott eltántorítani
A természet újabb rajza

A beszélgetést délután már a kocsiban folytattuk, úton a vízpartra.

- Próbálj meg minél közelebb a parthoz dobni a bokrok alá, majd ott lesznek kinn a harcsák.

Amint kiértünk, folyamatos rablásokat lehetett megfigyelni. Minden rablás után biztos, ami biztos megkérdeztem, ez harcsa volt? Olyan lehetett, mint a Shrek 2-ben a szamár, ami percenkét kérdezte, hogy: „Ott vagyunk már”? Mindig jött a válasz, hogy nem… nem… nem.

Ez harcsa volt?????

Egyszer aztán egy pukkanó hang.

- Na ez volt harcsa!
- Micsoda, ez a csattanás?
- Igen! - mondta mosolyogva.

Először azt hittem át akarnak verni, de egyre több ilyen pukkanás volt hallható.

Ez újabb lelkesítést adott, mert meg kell mondanom, hogy már igencsak elfáradtam addigra a sok dobálástól. Valamit még biztos rosszul csináltam, mert 3 óra után már azt hittem leszakad a hátam.

Szép lassan ránk sötétedett

Közben ránk sötétedett, ezért egyre „érdekesebben” ment a pergetés, de mondták, hogy „dobálj, pihenni ráérsz otthon”. Fáradtam elfelé nagyon, de mindig volt egy-egy újabb inger, ami erőt adott. Volt, hogy majdnem kiugrottam a gumicsizmámból az ijedségtől, mert a botspicc alatt, úgy 2 méterre tőlem történt az a bizonyos, pukkanással járó harcsarablás.

Ekkor eljött az a pillanat, amire régóta vágytam, valami majdnem kifordította a kezemből a botot. Reflexből azonnal bevágtam. Amikor megszólalt a fék és elindult a hal, hihetetlen öröm lett úrrá rajtam. Sikerült kapásra bírnom „valamit”, ami forgásba, csapkodásba kezdett a műcsalival a szájában. A fárasztás is koromsötétben történt. Hogy mit csinált a harcsa a vízben, csak sejthettem a bot remegéséből, a hirtelen rándulásokból, valamint abból a locsogásból, amit a víztetőn rendezett.

Annyira meglepődtem, amikor végre kapásom volt, hogy gyorsan meg is kértem Gábort, hogy segítsen már kivenni a harit, nehogy elmenjen, mire ő leszidott, hogy ne csobogjak már azzal a kétkilós harcsával, hanem húzzam ki.

Mivel nem fogtam még harcsát, nem tudtam, hogy valójában mekkora hal lehet a horgon, így el is hittem, hogy biztos csak kétkilós, csak erős Őkelme.

Gábor csak az utolsó pillanatban mászott be a sárba, és kapcsolta fel a fejlámpáját, hogy segítsen kiemelni a számomra hatalmas harcsát. Ekkor láttam meg csak a fényben, hogy ez bizony nem kétkilós…

Amikor a kezembe nyomta a kiemelővel kivett harit, mosolyogva mondta:
- Egy kicsit több lett, mint két kiló, de ha azt mondtam volna, hogy öt feletti, biztos jobban izgultál volna.

A harcsát - mérleg hiányában - nem mértük le, de hossza 94 cm volt a faroktőig mérve. A műcsali pedig, ami hozzásegített első természetes vízi halamhoz, egy Rapala SSR 9 SFC volt.

Az elején azzal kezdtem a történetet, hogy az információ érték. Érték, mert vannak, akik nem mindig etikusan használják. Vajon honnan lehet tudni, hogy az, akinek mondunk valamit, azt jól használja fel?

Ami a történetből kimarad, hogy miközben dobáltunk, egy nagy létszámú „társaság” is jött oda nézelődni… Másnap jött a hír, hogy amint befejeztük a pergetést, pár óra múlva mások is horgásztak ott, botok nélkül, hálókkal. És nem halászok voltak…

Természetesen annyira feltüzelt a harcsafogás, hogy másnap is kimentem ugyanoda dobálni.

Érdekes kép fogadott, egy igen nagyméretű (úgy 2,5 x 2,5 méteres) „csalihal fogó” hálóval ügyködő társaság dolgozott a horgászhelyünkön.

Már meg sem lepődtem a beszélgetést indító mondatán:
- Zavaros a víz, sajnos nem jön semmi.
- Tudom, csak a műcsalikat jöttem megmosni. Halászattal foglalkozik? - kérdeztem vissza.
- Éééééén?? Dehogy, csak hobbi a horgászat. És te?
- Én meg fotózni szeretek - mondtam, miközben ráemeltem e fényképezőm és fotóztam le érdekes hobbi-horgászbotját.

„…csak hobbi a horgászat...”

Emberünk egy ideig bambán bámult rám, majd szólt a többieknek, akik addig egy zsilipről horgásztak, illetve egy macskát dobáltak a vízbe, hogy menjenek inkább.

A macskafürdető brigád

Kikászálódott a melles csizmából szétszedte a felszerelését, és a melles csizmával elindult a víz felé tőlem úgy 4 méterre, pont oda, ahol a Rapalákat húzgáltam. Lelki szemeim előtt megjelent, hogy hanyag mozdulattal bevágja maga elé a vízbe mosás gyanánt. Megelőzve, hogy sikeresen teljesíteni tudja a mosó projektet, megkérdeztem:
- Ugye nem itt akarja bevágni a vízbe azt a sz..t?
- Már miért ne?
- Mert én nem itt csinálnám…

Ami ez után következett, az engem is meglepett: lentebb ment vagy 20 métert és ott vagdosta be maga elé a csizmát. Szerintem ő is meglepődött, hogy egy idegen vissza mert szólni nekik, sőt fotózott is, utána telefonált is…

Összepakoltak és hazamentek.

Érdekes volt, hogy a fogott halat az egyikük vitte el, a hálókat egy másik, míg a háló emelésére használt rudakat emberünk fogta meg. A teljes felszerelés és a hal még véletlenül sem vonult együtt. Hárman, három irányba, ez ám a szervezés…

No comment.

Írta: Takács Péter (t_peti)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: