Hazai viszonyok között a pergető horgászat kapcsán általában mindenki csak a hosszabb-rövidebb távra kidobott (leúsztatott) műcsalik visszahúzására gondol. A vertikális technikát ritkán és kevesen alkalmazzák, pedig a botspiccel csak függőlegesen mozgatott műcsali igen hatékony lehet. Egyes helyeken ez a módszer az egyedül alkalmazható műcsalis horgászat, ezért érdemes megismerkedni az általa nyújtott lehetőségekkel. Ehhez először azt kell áttekinteni, milyen felszerelés és főleg milyen műcsalik használhatók a vertikális pergetés során.
Első látásra a vertikális műcsalis horgászat lényegének az tűnhet, hogy mindig az emelgetett botspicc alatt horgászunk. Ez azonban csak az elmélet: a gyakorlatban egyes, e módszerhez speciálisan kialakított műcsalik (helyes alkalmazás esetén) az idő nagy részében nem a botspicc alatt tartózkodnak! A módszer sokkal pontosabb meghatározása lehet az, hogy a ragadozók számára kívánatos mozgást nem a műcsali oldalirányú, hanem függőleges mozgatásával érjük el. Ehhez az adott hely sikeres meghorgászásához szükséges ideális pálca kell, és - természetesen - a megfelelő ritmussal mozgatott vertikális műcsalik. Kezdjük az elejéről!
Botok
Mivel a módszer alkalmazása során dobni gyakorlatilag nem kell, a botok felé ezzel kapcsolatban nem is lehet konkrét igényünk. A vertikális módszerrel meghorgászható tipikus helyszínekkel később még részletesen foglalkozunk, itt mégis ki kell térni ezekre pár gondolat erejéig, ugyanis a botok kiválasztása során ez az egyik meghatározó szempont, legalábbis a bothosszat illetően. Nem mindegy, hogy közvetlenül a lábunk alatt kell horgászni (lék, stégláb), magunk előtt (csónakok oldala, móló- vagy zsilipfal, csónakból medertörésre), esetleg távolabb, átlag bothossznyira (csónakból bedőlt fák közé, tartásba), vagy erősen be kell nyúlni, pl. egy, a partról messzebb található kövezésre. Ezek az erősen eltérő körülmények más-más botot igényelnek, ezért több darabra is szükségünk lesz, legalábbis ha mindig az ideális változatot keressük. Szerencsére azonban - a két véglettől eltekintve (rövid lékbot és hosszú telematch / boló) - a célra rendszerint az általánosan használt (1,8-3,3 méteres) pergetőbotjaink is megfelelnek.
Érdemes azonban a finom, értékes pálcákat tokban hagyni ott, ahol a spiccet könnyen betonfalnak, csónakok oldalának üthetjük. Ilyen helyen kifejezetten jól használhatók a hosszabb (0,8-1,2 méteres) lékbotok. Rövid nyéltagjuk miatt könnyebb velük a csalivezés is.
Ha különösen durva a terep (pl. tartásban horgászunk), vagy igazán nehéz műcsalit használunk (pl. Salmo Giant Chubby), indokolt a komolyabb dobósúlyú, merevebb botok használata is.
A használt botok dobósúlya a vertikális módszer miatt csak tájékoztató jellegű adat, hiszen a műcsalit eldobni nem kell, és mozgatni is csak a vízben fogjuk, ahol súlya a felhajtóerő miatt csökken. A hagyományos pergetéshez hasonlóan az a fő kritérium, mennyire érezhető az adott bottal az éppen használt műcsali mozgása, helyzete, és mekkora hatásfokú vele az akasztás. Ez utóbbi - mivel a sok jig több horgot is hordoz - nem is mindig szempont, mert ritka a rossz akadás miatt lemaradt hal. Ugyanakkor a legtöbb vertikális műcsali felfelé húzva jelentékeny ellenállást fejt ki, ezért erre figyelemmel kell megválasztani a botokat. Emiatt a gyors, jó tartású spiccel rendelkező botok a kedvezőbbek, a szokottnál (általában) sokkal rövidebb zsinórral történő bevágás miatt viszont a rugalmasabb anyagból készült botok lennének előnyösebbek (ezért különösen jók e célra az üvegszálas lékbotok). Komoly halakra számítva azt is figyelembe kell venni, hogy ha érdemi fárasztásra is sor kerülhet, inkább a hosszabb, azaz a szokványos hosszú botokat válasszuk, még akkor is, ha azok kényelmetlenebbek a műcsali ideális táncoltatásához. A méteres vagy még rövidebb pálcácskákkal is lehet sikerrel fárasztani, de azzal jó ideig még egy pár kilós hal is helyettünk dönt majd, merre megy...
Orsók
A módszer keretein belül az orsókkal szemben támasztott két kiemelten fontos igény a jó fék és az ideális súly. A kifogástalan fékrendszer elengedhetetlen a rövid zsinóron végrehajtható biztos akasztáshoz és az ezt követő esetleges fárasztáshoz. Szerencsére e kritériumnak a legtöbb modern orsó megfelel. Az orsó súlya az adott bot ideális kiegyensúlyozása miatt fontos. Ennek - véleményem szerint -itt még nagyobb is a szerepe, mint a hagyományos pergetés során, hiszen ennél a módszernél a műcsalinkba életet lehelő emelgetés, „jiggelés” sikere múlhat ezen. Emiatt a nagyon rövid botokra például mindenképpen célszerű a lehető legkisebb orsókat beszerezni, és itt a hangsúly nem a méreten, hanem a tömegen van (a legtöbb lékbot kiválóan működik 180-200 grammos orsókkal). A szokványos pergetőbotok nem okoznak gondot - a hozzájuk párosított orsót itt is használhatjuk. Az orsók egyéb, pergető körökben oly fontos tulajdonságai (csapágyak száma, dobemelés rendszere) itt másodrendűek. A nem dobással kikerülő pár méternyi zsinór miatt ezek közvetlenül nem befolyásolják az orsó használati értékét (feltéve, ha az orsót más módszerhez nem kívánjuk használni...).
Zsinór
A szokott dilemma (fonott - monofil - fluorokarbon) itt a legtöbb esetben megoldható. A kis mélységű hazai vizekben általában jellemző rövid zsinór miatt a műcsali mozgása még monofilon is jól érezhető, emiatt tehát nem okvetlenül szükséges a fonott használata. Ugyanakkor a damil fárasztás során fellépő erőhatás miatti nyúlása már ezen a távon is segít a botnak, ez a monofil mellett szól - ráadásul az kevésbé feltűnő. A fonottnak igazán akkor van létjogosultsága, ha gyakran és kipöckölhetetlenül akad a pálya - ilyen helyen a műcsalik gazdaságos menedzselését segíti a mindent kihúzó vagy horgot is kihajlító zsinór. Sok ilyen hely van, ezért a fonott fontos szerephez jut ebben a módszerben is. A végére hagytam a fluorokarbont... nagyon tiszta és sekély, napfénnyel átjárt víznél (csónakok köze, stéglábak előtt) számíthat, de a rövid zászló miatt nem a legjobb megoldás, ha teljes zsinórunk ilyen. Inkább csak a vastagabb méretekből kötött előkét használjunk, a relatíve kis szakítószilárdság és a sprőd jelleg így tán kevésbé lesz zavaró. Az alkalmazható zsinórok méretskálája is széles, ez elsősorban az éppen használni kívánt műcsali függvénye. Az igen finom, már-már mormiskaszerű műcsalikkal végzett sügérezés megkövetelheti a 0,12-0,14 mm-es monofilt, de egy nagy műcsalival és akadós terepen harcsára történő jiggeléshez akár 40-es fonott is indokolt lehet.
Kapcsok, drótelőkék
Itt is érvényes a hagyományos pergetésben megszokott irányelv: csak olyan elem kerülhet a műcsali elé, ami annak mozgását jelentősen nem befolyásolja. Érdemes azt észben tartani, hogy a „jelentős” itt nem okvetlenül azt jelenti, hogy mi mit érzékelünk... ha a kapocs vagy előke használatával összefüggésbe hozható kapásaink számának csökkenése, akkor mindegy, mennyire nem tűnik fel nekünk a műcsali mozgásában bekövetkezett változás. A vertikális műcsalik mozgatásában szükségszerűen ismétlődő elem az a szakasz, mikor a csali süllyed. Ennek során - különösen akkor, ha a csali wobbler vagy ún. „balanced jig” (lásd később!) - kifejezetten érzékeny a helyzetéből kibillentő erőhatásokra, ezért egy méretéhez képest túl súlyos kapocs vagy drótelőke teljesen lebutíthatja egyébként ideális mozgását. A kisebb, de komoly teherbírású kapcsok beszerzése nem jelenthet gondot, a csukabiztos előke terén viszont kompromisszumot kell kötni. Sokszor csak a wolframszál előke elég könnyű ahhoz, hogy kisebb műcsalik esetén se legyen zavaró. Ez sajnos könnyen összeugrik egy-egy gubanc (vagy hal) után, ezért aránylag gyorsan amortizálódik. Komolyabb drótelőkékkel inkább csak a nagyobb, wobblerszerű műcsalik és a súlyosabb pilkerek működnek.
Műcsalik
Némelyik, hagyományos pergetés során használt műcsali is ingerlően mozog, ha spontán süllyedni hagyjuk (pl. könnyű támolygó kanalak), ez azonban inkább csak a vízbe érkezést követően vagy a bevontatás során rövid időre korlátozott visszaejtős szakaszokon működik. Vannak olyan műcsalik, melyeknek csak egy részét mozgatja meg intenzíven az áramló víz (tviszterek, plasztikhalak) - ezek rendszerint akkor is így mozognak, ha leejtjük, vagy elég nagy sebességgel felfelé húzzuk őket. Ha nem tisztán vertikális a mozgatás, ha van lehetőség pár méteres vízszintes irányú botmozgásra is, akkor e csaliknak is nagy hasznát vehetjük. Felhasználhatjuk őket vertikális pergetésre is, bár tudnunk kell: nem arra valók. Ilyenkor a legtöbb típus könnyen fel is akad a zsinórra, ami eleve csökkenti használhatóságukat. A támolygókat, a tvisztereket vagy plasztikhalakat függőlegesen jiggelve legtöbbször a rájuk jellemző fogósság töredékét sem nyújtják. Ennek két fő oka, hogy e műcsalik helyzete ilyenkor (a támolygóé csak felfelé rántva) nem az ideális vízszintes, hanem függőleges lesz, és hogy e műcsalik a függőleges mozgatás során gyakorlatilag nem végeznek oldalirányú kitérést. Meg kell azonban jegyezni, hogy az északi (és különösen az észak-amerikai) lékhorgászok előszeretettel használnak jig-kanalakat vagy kis pilkereket is - ezek használatuk során végig megtartják függőleges helyzetüket, viszont a legtöbb esetben hibrid csaliként használják: nem önmagukban váltják ki a hal kapását, szerepük inkább csak a horogra akasztott halszelet kívánatosabbá, feltűnőbbé tétele. Ilyenformán - számomra- a vertikális módszeren belül nem is ezek az „igazi” pergető műcsalik.
Az ideális vertikális műcsali tehát működése közben megtartja természetesnek tűnő, közel vízszintes helyzetét, és / vagy a botspicc kizárólagos (!) fel-le mozgatásával is jelentős oldalkitérést végez. Vannak olyanok, melyeknél az előresiklást a megfelelően elhelyezett súlyozás biztosítja - jó példák erre a lemeztestű műcsalik (baladebait).
A másik alapforma az ún. „balanced jig”. Ezeknél a súlyozás elosztása a műcsali vízszintes (vagy közel vízszintes) helyzetét biztosítja - erre utal jelzőjük (balanced) is, ami kiegyensúlyozottságot jelent. A kisebbeket rendszerint mormiskaszerűen, kicsiket emelgetve, rezegtetve használják, ezért ezeknél nem igény a kishalak mozgását valamennyire utánzó oldalirányú kitérés és a billegés sem. Utóbbit csak néhány vertikális wobbler nyújtja, az oldalra siklást azonban a legtöbb nagyobb méretű (kishalat utánzó) kiegyensúlyozott jig kielégítően elvégzi. Ezt a műcsalik speciális alakjával és leggyakrabban a farokrészen elhelyezett, függőleges mozgást lassító terelőlemezzel vagy bojttal érik el. E műcsalik mozgásáról és felhasználásáról a későbbiekben még részletesen lesz szó.
A lengyel Salmo cég az eddig bemutatott modellektől alapvetően eltérő irányban fejlesztett vertikális műcsalit. Chubby Darter nevű wobblerük nem tipikus kiegyensúlyozott modell. A speciális tömegeloszlásának és nevéhez hű (chubby = dundi) alakjának köszönhetően egyedi mozgású műcsali.
A Salmo egy másik, számunkra itt érdekes műcsalija a Zipper. Ez leginkább egy Rattlin’ Rapalára hasonlít, terelőfelülete azonban nem a hát első, hanem a farok felőli részére került, és a felkötésre szolgáló szem is hátrébb található. Mindezek jól használhatóvá teszik vertikális horgászat során is, miközben hagyományos pergetésre is alkalmas.
A jighorgászat sikerében a rablóhalak vizuális ingerlése kulcsfontosságú, e műcsalik ugyanis a hagyományos pergetésben megszokott modellekhez képest sokkal gyengébb vibrációt hoznak létre. Emiatt különös jelentősége lehet a világító, lumineszkáló modelleknek: mély, átlátszatlan vízben, szürkületben és éjjel vagy akár a hóval borított jég alatt horgászva sok múlhat azon, mennyire látható a műcsali.
A következő részben az utóbbi típusok (kiegyensúlyozott jigek, Salmo wobblerek) mozgásával, mozgatásával és a velük folytatott horgászat gyakorlati kérdésével foglalkozunk.
Csörgits Gábor (csg)
Fotók, montázsok: csg
