Az utóbbi években egyre többet pergetek, egyre inkább úgy érzem, ezzel a módszerrel a legélvezetesebb megfogni a ragadozó halakat. Sok-sok üres óráért kárpótol az a pillanat, amikor a balin látványosan rástartol a vízbe eső műcsalira, vagy amikor az éppen elindított kanalat ellentmondást nem tűrően megragadja egy csuka, és feledek hideget, fáradtságot, amikor a sötét éjszakában vontatott wobbleremen jellegzetes koppanással jelentkezik egy-egy szebb süllő.
Október vége van, az előző évben ilyenkor bőszen pontyoztam a Tiszán, ezt az őszi szezont talán ponty nélkül zárom. Sokáig magas volt a víz, majd nyáron egy újabb zavaros áradás sietett a halászok segítségére, emiatt a Tisza pontyai sajnos drasztikus módon megfogyatkoztak a szegedi szakaszon. Horgászni viszont muszáj, így kedves kis folyómat cserbenhagyva a Dunára indulok süllőzni.
Reggel hétkor indulok. 2 napot szánunk a halakra, ma éjszaka kint alszunk, és holnap éjszaka indulunk haza. Tartok a sátrazástól, 6-8 fokban már nem szoktam kint aludni, de társaim teljesen természetesnek gondolják a dolgot. Hallgatok rájuk, bár Péter mondjuk messze nem mérvadó, messzi tájakon, többfokos mínuszokban napokig megalszik sátorban.
Mindenesetre felszerelésem 80 százalékát a hálófelszerelés teszi ki: a két hálózsák mellé egy extra vastag pokrócot is bekészítek, és természetesen a 9 centi vastag szivacs sem maradhat otthon. Szeged határában autózom még, amikor pittyen a telefonom, sms érkezett. Gyanútlanul kapom elő, úgy gondolom, társaim jelzik, hogy elindultak. Nos, nem: Sándor barátom írja lelkendezve, hogy ma reggel egy általam is horgászott helyen 4 kg-os süllőt fogott pergetve. Mit mondjak, feladja a leckét, ezt hogy fogom túlszárnyalni? Az elmúlt napokban két alkalommal is együtt horgásztunk, mindkétszer sokkal jobban fogtam, mint Ő, ami nem egy megszokott dolog, és sejtettem, hogy törleszteni fog. No de mindjárt egy négykilós tiszai süllővel?
Társaim ez alkalommal lelkesebbek, mint én. Mire a kikötőbe érek, már minden a helyén, gyakorlatilag csak be kell szállnom a csónakba. Pár perces beszélgetés után el is indulunk, útközben megállapítjuk, hogy a Duna még mindig nagyon alacsony vízállással vár minket, sok-sok haltartó hely szárazon van, könnyen előfordulhat, hogy a közelmúltban bevált helyeken egyetlen halat sem tudunk fogni. Jó félórás hajókázás után érkezünk meg a már bevált táborhelyre. A sátrainknak szeptember elején még árnyékot adó nagy fák most szinte csupaszon nyújtózkodnak az ég felé. Nem mintha hiányolnám az árnyékot, hiszen 10 fok van, a napon kellemesebb lenne az idő, ha lenne nap és nem sötét fellegek borítanák az eget.
Gyorsan felhúzzuk a sátrakat, hogy az esetleges eső elől felszereléseink védve legyenek, majd leülök ebédelni, hiszen jól eltelt az idő. Ricsi mellém telepszik - nem nagyon tehet mást, egy csónakban vagyunk -, de Péter nem vár, alig készül el a sátorral, már indul is horgászni. Ebéd után mi is követjük, csukákat remélünk a nagyobb öblökben, zátonyok utáni meglassuló vízben. Szép csendesen az eső is elkezd esni. Két óra múlva már sügérrel, bármilyen halra utaló ellenséggel beérnénk, de nem történik semmi. Eldöntjük, hogy balinozásra váltunk, így egyenetlen aljú, meglassuló vizű szakaszokat keresünk, ahol reményeink szerint a halak hatalmas csapatokban portyáznak. Állítólag már lehet fogni őket, de mi hiába járunk be több kilométeres szakaszt, nem találjuk meg a csapatot.
Délután 5 óra elmúlt, ideje a süllőkre gondolnunk, de előtte egy kávéra a táborhelyre vonulunk. Jólesik a meleg ital. Még nincs este, és már minden ruhám rajtam van, Ricsi is inkább sarkkutatóra hasonlít, mint horgászra. Kávézás közben megtanácskozzuk a haditervet: jó két kilométeres szakaszon hat helyet néztünk ki, ha bírjuk, akkor mindegyiket meg akarjuk horgászni. Természetesen a szeptemberben fogós helyen kezdünk, alighogy besötétedik. Majd egy órát dobálunk eredmény nélkül, továbbállunk. A következő helyen nem akarunk sokat időzni, pár dobás után a megszokott helyet ott is hagyom, és pár tíz méterrel lejjebb botorkálok. Nem sokat látok a felhős éjszakában, de pár dobás után kezdem sejteni, hova is kellene horgásznom. Bothossznyi zsinóron van épp a műcsalim, amikor érzem, hogy ráhúzom a kőre… ki is emelem, és abban a pillanatban igazi felszíni, durranós rablással veti rá magát a süllő… a wobbler hűlt helyére. Majd elejtem a botot, de máris visszapottyantom a csalit, persze hiába. Kissé feljebb vonulok, leülök egy-két percre, majd újra és újra az előbbi kapás helyén vezetgetem a csalit, nem is hiába, mert a semmiből megérkezik a régóta várt koppanós rávágás. Behúzok, meglepett halam kettőt nyekkent a féken, elszalad pár métert, majd engedelmesen köríves pályára áll. A harmadik körnél hátralépek a merítő szákért, felkapcsolom a fejlámpát, és felszínre hozom a halat. Gyönyörű, hosszú süllő, 2,5-3 kilósra saccolom. Leguggolok, így tolom alá a szákot, fél méterre lehetek tőle, amikor minden fejrázás, mozdulat nélkül kipattan belőle a horog. A hal még ekkor sem szalad el, a húzás lendületével közeledik felém, de közben lassan süllyed a felszín alá is. Megfordul a fejemben, hogy utána lépek, de nem ismerem a helyet, nem akarok derékig süllyedni a 12 fokos vízbe, így bénultan nézem végig, ahogy süllyed, és végül egy tétova farkcsapással egyenesbe áll és ellibben. Leteszem a botot és a merítőt, megvizsgálom a horgokat. Minden rendben, egyszerűen túl óvatosan fogta meg a süllő a műcsalit.
Visszasétálok a ladikhoz, Ricsi épp leteszi a telefont, Péter sem fogott még halat. Elmesélem neki a sztorit, sajnálkozik, de örül is, hogy végre történt valami. Pár dobás erejéig visszatérek a helyre, inkább csak hogy megnyugtassam magam. Egy helyen nem csak egy süllő szokott állni, de a lámpázással, köveken mászkálással az esetlegesen itt lapuló halat nyilván elriasztottam. Újabb és újabb helyeket keresünk fel az éjszakában. Az egyik helyen végre kishalakat látunk mozogni, sőt egy felszíni rablást is hallunk. Nem túl jól sikerült lesúlyoznunk, de nem merünk mozdulni, inkább erőlködünk a dobásokkal. Társam az ügyesebb, harmadik dobása a megfelelőnek vélt helyen landol, elindítja a műcsalit, majd rögtön jelzi is, hogy bizony odakoppintott a hal, de sajnos nem akadt a horog. Pár dobás után csak felvesszük a súlyt, és közelebb csorgunk. Tökéletesen sikerül a bekötés, de több kapásunk nincs. Kezdek nagyon-nagyon fáradt lenni, kisebb megszakításokkal 10 órája dobálunk, 3 kapásunk volt, nem erről álmodunk a hosszú téli éjszakákon.
A táborhely felé fordítjuk a csónakot, de útba esik a hely, ahol elment a halam több mint 3 órája, akár újra lehet rajta kapásunk. Óvatosan kikötünk, Pétert hívjuk, jelzi, hogy száz méterre van alattunk és nem fogott sajnos Ő sem. Lassan elindulok a kövezésen, most nem cifrázom, se merítőt nem viszek, se másik műcsalit, ha van ott hal, ezt a csalit is meg fogja enni. Igazából nem bízom a fogásban, de a horgászvér azért hajt előre. Saját lábnyomaimba lépve állok meg a jónak vélt helyen, majd óvatosan, alulról lendítem a wobblert a vízre. Elindítom, megállítom, majd újra csévélem fel a zsinórt, amikor ellentmondást nem tűrően megragadja valami a fahalat. Behúzok neki, nem az ész dolgozik ilyenkor, hanem a kéz reflexe, a sok-sok óra pergetés alatt belém ivódott mozdulatok. A hal nem viccel, perecre görbíti a botot, 5-6 méter zsinórt is levesz az orsóról, a felkattintott lámpa fényénél látom, hogy pár méterre kapott, menekülésekor a felszínig rúgja a homokot. Csak tartom a botot, még messze nem én irányítok, jó súlyt és komoly rángatásokat érzek a boton, szinte harcsásan áll, tekereg egy helyben. Kiáltok egy nagyot, jó lenne a merítő! Aztán végre elfordul, és talán már az én akaratomnak engedelmeskedve közeledik a felszín felé. Nem vagyok benne biztos, hogy süllővel van dolgom, de sejtem, nem kétkilós hal dolgozik a zsinór végén. Talán egy szűk perc se telik el, amikor egy hatalmas fehér folt sejlik fel a sötét vízben, majd a felszínre érkezve hatalmas fröcsögéssel újra a mélybe tör. Kezd remegni a lábam, nem egy aprócska sárkánnyal van dolgom. A kövezésen van egy fél négyzetméteres homoknyúlvány, a következő fordulónál pont itt sikerül felszínre hoznom a süllőt. Engedelmesen fekszik a vízen, így felbátorodva a homok felé siklatom, majd ahogy közeledik, mellé és mögé lépek. Fél kézzel gondoltam leszorítani, de egy ekkora halhoz kevés az egy kéz, a 10 centis vízben is villámgyorsan egyenesbe fordul, égnek meresztett hátúszóval és a vizet szerteszét fröcskölve menekül. Szégyenszemre elhajítom a botot, és kézzel-lábbal valahogy a szárazra söpröm, majd két kézzel leszorítom, szinte ráfekszem. Hosszú másodpercekig pihegünk, amikor zörgést hallok a köveken, lentről pedig csónakmotort hallok, társaim érkeznek.
Alig egy perc telt el a csata óta, és máris hárman csodáljuk a halat, ami méltóságteljesen tűri a fejlámpák kereszttüzét. Elmesélem az esetet, összeszedjük a botomat. Valahogy még az egyik kesztyűmet is eldobtam, azt is megkeressük, majd én a halat viszem a csónakhoz, társaim a felszereléseimet. A parti sekély vízben óvatosan lecsutakoljuk a halat (kissé homokba paníroztam szegényt), most már nem vadul meg, feladta a harcot. Mérlegelünk, néhány fényképet készítünk, hogy ne csak szóban tudjuk barátainknak elmondani az esetet, majd a csónak mellé állva vízbe eresztem a halat. Gyönyörű állat, 75 cm, de nagyon vaskos, jó húsban lévő hal, 6,2 kg-ot mutat a digitális mérleg. Nem billen oldalra, de fáradtnak tűnik, így Péter tanácsára előre-hátra mozgatom a vízben, amíg el nem libben a kezemből. Nem szalad el, nem menekül, csak odébb úszik, tétován mozgatja hatalmas farokúszóját, gyűjti az erőt, majd méltóságteljesen a mély víz felé fordul, centinként mozdul, és lassan eltűnik a sötét folyóban.
Boldogan nevetünk össze, örömmel fogadom újra a gratulációkat, és örömmel tölt el a tudat, hogy ez a süllő továbbra is a folyó lakója maradt.
Pergettünk még egy órát a fogáson fellelkesülve, de több kapásunk ezen az éjszakán nem akad, így egy óra körül a sátrakba húzódunk. A hátamra fekszem és átgondolom a napot: utaztam 2 órát, pergettem eseménytelenül 10-12 órát, és fogtam egy halat. Megérte? Persze, hogy meg, hiszen egyszer csak KOPP, megérkezett az öreg süllő, és egyből értelmet nyert a sok-sok áthorgászott óra.
Kiss Gábor (kissgabor)
Fotók: Benyuska Richárd
