Monoton berreg a motor, üresjáratban pöfög. Táskám feldobom a vállamra, s leszállok a buszról. A fagyos reggeli levegő valósággal égeti az arcom. Visszavágyom a fém szörnyeteg gyomrába, a kellemes melegbe. De gondolataim már máshol járnak. Már nem zavar a hideg. Az elém terülő tájat kémlelem. Nem is olyan távol már látom a vizet. Felszíne nyugodt, csak a felhők mögül elő-előbújó nap sugarai járnak táncot felületén. Megigéz a látvány, megnyugtat és felzaklat egyszerre. Még erősebben markolom meg pergető botom, és lassan, óvatosan indulok meg a part felé.
Lassan lépkedek, ropognak a lehullott gallyak, száraz levelek törnek össze talpam alatt. Most minden fakóbb, kopárabb, mégis oly sokszínű, és összetett. Csodálom a látványt, de magabiztosan haladok célom felé.
Egy fának támasztom a még tokjában pihenő botom, s lassan táskámból előpakolom a szükséges kellékeket.
Összerakom a felszerelésem, befűzöm a damilt, rövid drótelőkét kötök a zsineg végére, ennek karabinerébe akasztom a színes körforgóm. Dobásra emelem, és már repül is a kiszemelt helyre. Halk csobbanással ér vizet az apró tárgy, és hagyom, hadd süllyedjen: a fenékről kezdem majd a bevontatást. Nem tekerem még. Csak nézek magam elé. A távoli múltba, és a jövőbe. Régi emlékképek tárulnak elém, érzések, illatok. De egyben a jövőről ábrándozok, szép halakról, nagy kapásokról. Lassan indítom meg a csalim, óvatosan emelem a spiccet, míg csalim a lábam elé nem libben.
Igen, ezt szeretem. A csendet, a természetet. Lassan bandukolok tovább új állást keresve. Tekintetem fáról fára, bokorról bokorra vándorol. Verebek szedik a dércsípte bogyókat. A magasban szarkák, varjak hallatják a hangjukat. Nem mondhatnám nyugtatónak dalukat, gyenge filmek, ügyetlen próbálkozások jutnak eszembe, mosolyt csalva az arcomra.
Kisvártatva újabb helyről dobálok. Monoton, véget nem érően hajtom aprócska orsóm. Élénken figyelem csalim minden rezdülését. A bot hirtelen elnehezedik, reflexszerűen húzok rajta egy jókorát. És megvan! Horgon az első hal! Hevesen rázza a fejét, a nyílt víz felé iramodik. Csuka táncol a horgon!
Híres akrobata a kis krokodilpofájú, most is csillogtatja tudását. Ugrik, szaltót vet, próbál szabadulni a horogtól. De nem engedem. Megadóan, fáradtan siklik a kezem alá, hogy tarkójánál megragadva kiemelhessem.
A horog tökéletesen akadt, egy gyors mozdulattal szabadítom meg a nem kívánt testékszertől. Csodálom minden egyes porcikáját. És újra elmerülök a múlt és a jövő áradatában. Felelevenedik első csukám emléke, azt is itt fogtam a környéken. Eszembe jutnak mások fotói a hatalmas kitátott szájról. De ő itt a kezemben miért olyan makacs? Úgy szorítja össze fogakkal bőven tűzdelt száját, mintha egy láthatatlan valamit fogna, és el sem akarná engedni.
Ábrándozok, talán a szüleiről, testesebb rokonairól. Vágyakozom egy méretesebb példányra. Lassan teszem vissza a vízbe, éltető elemébe, ami most mint ezernyi tű szúrja ujjaimat. De nem engedem el azonnal. Még tartom egy kicsit. Nézem a vizet, csodálom minden apró részletét. Megigéz a látványa, éles határai. Érzem, lassan csúszik ki ujjaim közül a szívesen látott vendég. Komótosan, magabiztosan távolodik tőlem.
Csalit cserélek és továbbállok. Néhol el-elszörnyülködöm az emberi romboláson. Szeméthegyek tárulnak szemem elé a már ritkás, átlátható bozótosok tövében. Nádasok lábánál a rengeteg partra vetett hulladéktól kavarog a gyomrom. És azok helyétől. Egy útszéli szemetes hatalmas szájába bámulok, és újra merengek.
Első pergetős emlékeim képei peregnek le újra szemem előtt. Sose felejtem el. Hogy húzott, milyen erővel kapott. És mit szákolhattunk a küzdelem végeztével. Bizony, nem mindennapi fogást tudhattam magaménak egy termetes diszperzites vödör személyében, ami a fehér twisteremet óhajtotta marasztalni.
De inkább a jövőbe tekintek. Egy szebb, tisztább jövőbe. Reménykedem a nagy fogásokban és a tiszta vízpartban. Ahova majd mindig visszatérhetek megpihenni, emlékezni, ábrándozni.
Írta: Futó Márton (marci88)
Képek: Futó Márton
