A kiegyenesedett horog legendája

A kiegyenesedett horog legendája

Emlékszem, alig lehettem 9 éves, amikor apám, aki mindig is jeles sikereket ért el a horgászat tudományában, elvitt horgászni kedvenc tavára, a Komravölgyi-tározóra. Hosszas tanítóbeszéd, és szemléltetés után apám kezembe adta a botot, amely hossza ellenére eléggé könnyőnek tűnt. Következhetett az első hivatalos bedobásom, amit apám szerint teljesen önállóan kellett végrehajtanom, mondván csak így lehet nagy horgász belőlem, illetve csak így érezhetek rá a bedobás tudományának mikéntjére.

A hosszú bemutatás után úgy gondoltam, hogy ez szinte gyerekjáték lesz! Mindent átgondoltam, amit tanítómesterem mondott és nekikezdtem a mozdulatok végrehajtásához. Először is beállítottam a nekem megfelelő zászlóhosszúságot, aztán óvatosan, lassan hátraengedtem a botot, habár mintha mesterem mondott volna valamit az orsó felkapókarjáról is, de én naivan úgy gondoltam "nem számít", ha elég nagyot suhintok a bottal.

Megszorítottam a botot, amely az én akkori méreteimhez képest nem volt éppen méretarányos. De ki törődött volna hasonló helyzetben egy ilyen semmiséggel?! Jó nagyot lendítettem a boton!

Ezek után nem volt elég, hogy a felkapókar nem volt átkapcsolva, és a zsinór egy jó kis gubancolódás után egy jól megtermett, tüskés, barátságtalan bokorban landolt, hanem még hasra is estem a bot súlya miatt! Mindent összefoglalva nem igazán kezdődött szerencsésen horgászpályafutásom.

Az ezután következő kacagás, ami a hátam mögül hallatszott pedig minden kétséget kizáróan a mögöttem hasát fogó "mestertől" származott. Szerinte ugyanis a legszebb öröm a káröröm!

Az újabb bedobásom viszont mindenkit meglepett, és minden képzeletet felülmúlt, ugyanis nem volt elég, hogy tökéletesen hajtottam végre, de a kis úszó pontosan oda pottyant az etetés közepére. Látva "mesterem" csodálkozását, gyorsan kihasználtam a pillanatot, és megkértem, hogy a következő halat teljesen egyedül foghassam ki. Némi fontolgatás után persze beleegyezett.

Nem kellett sokat várnom az első kapásra ugyanis alighogy apám belement az alkuba, az úszó egy kicsit megbillent, majd kicsit kiemelkedett a vízből, aztán hirtelen elmerült. Megemeltem a botot, és kirángattam a partra, egy bodorkát, amely ugyan kicsi volt, de az én emlékezetemben hatalmas hallá nőtte ki magát, de ki ne emlékezne ugyanígy az első kifogott halára?

A sikeres fogáson felbuzdulva megkértem a horgászathoz legtöbbet konyító szülőmet, hogy hadd horgásszam mostmár a hátralévő időben ezzel a botjával. Apám másként gondolta és a botzsákjából előhúzott egy az előbbinél rövidebb, ám mégis sokkal jobban hozzám illő, kis fehér botocskát, ami ugyan nem volt új és nem is volt pályafutásának csúcsán, de azért olyan jó barátom lett, hogy aznap éjszaka még vele is aludtam és mindig megvitattam vele a legszebb fogásaimat. Egymást vigasztaltuk minden leakadt hal, zsörtölődést okozó traumája után, és persze mindig együtt készültünk fel a nagy horgászatokra.

De térjünk csak vissza ahhoz a naphoz! Miután megkaptam a botot, és kellően elzavartam a halakat apám etetéséről, miután körbeugráltam örömömben, úgy döntöttem, hogy egyszerűen nem követelhetek meg többet apámtól és nem horgászhatom mellette szorosan, mint egy vérszívó pióca, hanem azt határoztam el, hogy elmegyek az egyik szomszéd helyre horgászni, amely szépsége majdhogynem meghaladta a mi helyünkét.

Nekem személy szerint az a kis öböl tetszett, ami e hely mellett volt található. Szinte festői szépségű kis öblöcske volt. Az őt körülvevő bükkfák alatt a víz fölé hajló harmatos, szomorú fűzfák gyászát szinte semmi nem zavarta meg addig, amíg én át nem tettem székhelyem, immáron az újdonsült botommal valamint egy kis etetőanyaggal, és csalival annak partjára.

Ekkor azonban pontosan az öböl közepén egy nagy, fehér, hosszúkás testet vettem észre a víz tetején, pontosan a vízfelszín alatt. Úgy döntöttem, hogy közelebbről is megnézem, hogy mégis mi lehet az. Gondosan lepakoltam a frissen szerzett horgászcuccokat az általam kiválasztott helyre, hogy a kis expedíció alatt, amit végzek, nehogy odaüljön valaki.

Ezek után lassan, lopakodva indultam el, hogy meglessem azt a hatalmas fehér dolgot a víz tetején. Amikor már olyan közel voltam hozzá, hogy már csak a vízen haladhattam volna tovább, örömmel fedeztem fel, hogy az egyik fűzfa vastag ága, szinte egészen az öböl közepéig benyúlik a víz fölé. Nagy boldogsággal nyugtáztam ezt a dolgot, hiszen már akkor is kiváló famászó hírében álltam! Neki is kezdtem a mászásnak, ami elég könnyen ment, hiszen nagyon sok olyan ág volt, ami kiváló kapaszkodási lehetőséget nyújtott. Lassan, de biztosan haladtam fölfelé.

Amikor végre elértem azt az ágat, amely benyúlt a víz fölé, átkaroltam, és elkezdtem rajta befelé kúszni, vigyázva, hogy le ne essek, és hogy az a valami észre ne vegyen. Az ág könnyedén megtartott, mert szinte pillekönnyű voltam. Ahogy közeledtem egyre inkább szembeötlő volt, hogy az a valami azokat a leveleket cuppantgatja lefelé, amik a fákról potyognak le. Amikor már szinte fölé értem láttam, hogy egy hatalmas hallal van dolgom, aminek fajtáját akkor még nem ismertem, ám azonnal eltökéltem magamban, hogy meg akarom fogni! Amint ezt elhatároztam kiesett a zsebemből egy kis színes kövecske, amit még korábban gyűjtöttem a vízparton, és pontosan a nagy hal orra elé pottyant, amely ennek hatására akkorát csapott, hogy még én is vizes lettem, pedig az ág elég magasan volt.

Lemásztam, és átgondoltam a történteket. Arra a következtetésre jutottam, hogy én ezt a halat bármi áron, de megfogom, már csak azért is, mert engem büntetlenül senki sem locsolhat le vízzel! Így hát azt gondoltam, hogy első lépésként beszerzek egy olyan levelet, amit ez a nagy hal is le-le cummantgatott a víz felszínéről. Találtam is egy jó kis, zsenge falevelet, amit azonnal be is gyűjtöttem. Visszatértem a horgászhelyemre és feltűztem a horgomra. Úgy határoztam, hogy jobb, ha arra dobok, ahol a nagy hal falatozott, mert nagyon reménykedtem benne, hogy csak vissza fog térni még vacsorára. Két termetes etetőanyag gombócot dobtam az úszóm mellé, és vártam a kapást.

Az etetőanyagból egy pár kenyérdarab fönt maradt a víz tetején, és ennek hatására sok kis halacska jelent meg a víz tetején egy majszolgatós összejövetelre. Feszülten figyeltem az úszóm minden apró mozdulatát, amely kisebb lavírozás után elmerült, de aztán hirtelen megint kijött a vízből, megállt, még billegett egy kicsit, mintha búcsút mondana, majd lassan, komótosan elmerült.

Ilyen gyönyörű kapást még sohasem láttam. Szinte megfeledkeztem a bevágásról, mert vártam hátha megint láthatom az úszó gyengéd, lassú siklását a nyugodt, esti vízen.

Ám ekkor a bot megmozdult, és ez visszahozott a valóságba. Mondhatni rávetődtem a botra, és jó erősen tartottam. Ekkor a hal megtorpant egy kicsit, járkált jobbra-balra előttem, én meg csak kapaszkodtam a botba. Hirtelen egy nagy fehér test jött föl közvetlenül a vízfelszín alá, úgy hogy a feje pont felém fordult. Szinte farkasszemet néztünk! Aztán mintha csak meglátta volna, hogy én még csak emberporonty vagyok úgy gondolta, megtanít a vízisíelésre, mert a szemezésünk után hatalmasat csapott és úgy nekiiramodott, hogy alig bírtam a botot tartani. Erősen kapaszkodtam a botba, így nem bírta kihúzni a kezemből, de hát mit érdekli őt a bot, mikor azzal együtt akár engem is a vízbe húzhat! Lassan, de biztosan megindultam a víz felé a bottal együtt. Nem bírtam fékezni a halat!

Nagy szerencsémre éppen arra járt az öreg halőr Laci bácsi. Még idejében odaért, habár a fél lábammal már a vízben álltam. Így szólt:
-Látom Öcsö elkellne neked egy kis segítség!
-Csókolom Laci bácsi! Azt hiszem megakasztottam a tó legnagyobb halát! Tessék már segíteni egy kicsit!
-Csak nem! Öcsö és mindezt az első horgászaton!
Odajött, ő is megfogta a botot, és most már ketten húztuk kifelé minden halak legnagyobbikát. Nagy sikerélményt jelentett, amikor sikerült megállítani. Ekkor azonban furcsa keringőbe kezdett, mert szinte teljesen szabályos köröket írt le. Ekkorra persze mesterem is megérkezett, egy pár másik horgász kíséretében, látva és hallva a nagy csetepatét. Mindannyian nagy drukkolásba, bíztatásba kezdtek. Ennek hatására, ha ez lehetséges volt, még nagyobb elszántsággal fárasztottuk Laci bácsival a halat, amely még mindig azt hitte, hogy klasszikus táncokból rendezett táncversenyen van és így folytatta az egyszemélyes keringőzést, majd hirtelen megállt, aztán se jobbra se balra nem mozdult. Elkezdtük lassan, de óvatosan a part felé vontatni. Szinte csak centinként nyertük a zsinórt. Amikor már elég közel volt a parthoz, ismét a vízfelszín közelébe emelkedett azzal a nagy fehér testével. Egy darabig néztük egymást, én, a hal, és Laci bácsi elfeledve a körülöttünk álló nézősereget. Én ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy még ha ki is fogom ezt a halat vissza fogom engedni a vízbe, mert egy ilyen hosszú kaland után szinte a barátomnak éreztem és nem kívántam neki azt a sanyarú sorsot, ami az otthoni pucoló asztalon várt volna rá. Mielőtt azonban ezt a tényt mindenkivel közölni tudtam volna, a halam, mintha csak gondolatolvasó lett volna, összeszedte minden erejét és hatalmas rohanással indult meg a nyíltvíz felé. Kapaszkodhattunk az öreggel a botba rendesen! Hirtelen a bot kiegyenesedett, pedig eddig úgy hajlott, mint egy gyönge fűzfavessző. Az orsó is abbahagyta a sírást és mindannyian ugyanazt kiáltottuk keservesen:
-Elment!
Kitekertem a szereléket a vízből, és döbbenten vettem észre, hogy a horog nyílegyenes. Meg is mutattam mindenkinek. Csodálkozva néztek, mert egy erős pontyozó horogról volt szó.

Apám gratulációja törte meg a csöndet. Elmondta, hogy milyen büszke rám, amiért ilyen ügyesen és önállóan becserkésztem ezt az amurt, mert ő tisztában volt vele, hogy az volt. Apám elismerését még sokan követték. Legvégül Laci bácsi is gratulált és meg is beszéltük, hogy majd egyszer már a kezdetektől, közös erővel újra megpróbáljuk megfogni minden halak legnagyobbikát és legszebbikét, azt a hatalmas amurt, ami most az egyszer még ki tudott fogni rajtunk.

Ez az élmény örökre meghatározta kötődésem a horgászathoz és nem volt kétséges, hogy melyik hal vált a kedvencemmé.

A történet szinte futótűzként terjedt a horgászok körében és azóta is sokan emlegetik, és adják tovább a KIEGYENESEDETT HOROG LEGENDÁJÁT.

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: