Tél. Nem a kedvenc évszakom. Megdermeszti az életet, lassúvá, komorrá teszi a napokat. A havazás hoz csak egy kis frissességet a szürkeségbe, mikor puha paplannal takarja el azt, amit a korábbi fagyok mozdulatlanná merevítettek. Az idei tél szokatlanul enyhének ígérkezett. Igaz, most egy kicsit komolyabban veszi a feladatát az északi szél, de a hótakaróból az eső tocsogós masszát varázsol. Ha tehetem, kihasználom, míg a fagy fogja vasmarkába a puha rögöket, és felderítő útra indulok kedvenc horgászhelyeim felé. Sok dologra választ kapok, amelyeket később a magam javára fordíthatok.
Mint minden ősszel, most is leengedték a tározóból a vizet, ezzel beállították a nyári helyett az úgynevezett téli vízszintet. A korábbi leengedések mértéke sokkal nagyobb volt. Emlékszem, gyerekkoromban szinte az egész meder szárazra került, kilométerekre be lehetett lábalni. Akkor még télen is folytak a medermunkálatok, ami főként a tározótérben hagyott tuskók kirobbantásából állt. Ma már egy ésszerű mértéket betartva igyekeznek a téli vízszintet beállítani.
Ha beköszöntött a tél, magamhoz vettem a látcsövemet, fotómasinámat, és elindultam, hogy feltérképezzem a máskor vízborította területet. Most is ezt tettem. A töltésre érve végignéztem a tavon. A mindig fodrozódó víz most kisimult arccal nézett vissza rám. Sehol egy szellőborosta, és most ugró halak sem borzolhatják a felszínt. A tónak megállt az idő. A hideg, friss levegő bebújt a ruhám résein keresztül, hogy megcsiklandozzon. Fázósan húztam össze magamon a kabátot. Elsőként arra a helyre ballagtam le, ahol barátommal matcheztem az ősszel. Ködös őszi nap volt akkor, most szikrázó napsütés. A fű jégharmattal megbilincselve hajlik a földhöz. A víz jó két méterrel vonta vissza a hullámharcosokat. Leóvatoskodom a jeges termésköveken. Jobbra, ahol nyáron egy zsibongó hajó ringatózik, most halotti csend. Egyedül a megfeszült vízen fut végig egy morajlás.
Emlékszem erre a hangra. Kemény teleket követően, mikor az első langyos tavaszi szellők megcsiklandozták a jeges világot, és a víz igyekezett levetni a nehéz páncélt, amit a tél rakott rá, egész a faluig behallatszott a vészjósló hang. Rianás. Azt hiszem, ezt a szót mondták az öregek. A jégen előbb apró erecskék indulnak meg, majd recsegve-ropogva végigfut egy törés. Hosszan, megállíthatatlanul. Jaj annak, aki ekkor a jég hátán próbál szerencsét. Ezek a mostani hangok azonban sokkal finomabbak. Igaz, a jég sem hízhatott meg annyira. Lassan óvatosan haladok, nincs kedvem egy bukfenchez. A zsilip felé veszem az irányt. Meg-megállok a nyári helyeken. Az egyiknél közel 5 méteres víz lehet a jégpáncél alatt, máshol csupán 1, 5-2 méter. Egyik tavasszal, másik nyáron adhat több halat.
De jól lenne most lelátni a tó aljára! A partvédő köveket azonban megvizsgálhatom. A hatalmas terméskövekből épített partvédő kövezés rézsútosan befut a jég alá. Ahogy elnézem, a kőláb vége a nyári horgászhelytől kb. 5 méterre érhet véget. A kövekre fagyva, apró kagylók, csigák.
A vízmélység itt nyáron 2-3 méter lehet. Egyszer, mikor a perzselő nap beüldözött a hűs vízbe, a horgászhelyemtől tíz méterre már nem ért szilárd talajt a lábam, pedig nem vagyok egy mélynövésű pecás. Meg kellene egyszer próbálni a rakóssal is a tavat. A folytonos hullámzás valószínűleg kinyomja a táplálékot a kőláb aljához, ahol a lerakódó törmelék és üledék terített asztallal várja az éhes pikkelyeseket. A gondolattal hosszan eljátszadozom.
Képzeletben már hatalmas dévéreket fárasztok. A jégen újabb morajlás fut végig. Előveszem a látcsövet, és körbekémlelek. Balra, a zsilip körül fodrozódik a máshol sima felület. A pillanatnyi enyhülés megtette hatását. A felszakított sebet apró hullámgyerekek simogatják, lassan törve a jégmező széleit. Közelebb megyek. A víz, mintha forrna. A feltépett jégtáblák neki-nekiütődnek a jégmező határának, így vagy ezek törnek apróbb darabokra, vagy a nagyobb táblából szakítanak ki újabb tömböket. Hullámzik, ringatózik a jégmező. A hullámok hatására újabb és újabb hosszú, szilánkosan futó jégerek születnek, melyek nyomában morajlások futnak végig a tájon. A víz már egészen nagy területet visszahódított, de most még csak csatát nyerhet. A háborút a közelgő lehűlés miatt még tél tábornok nyerheti.
Igaz, ez a hadiszerencse forgandó, hiszen napról napra közeleg a lágyhajú tavasz. Bárcsak már itt lenne. Az álmodozás az élet megrontója, tartja egy kevésbé bölcs mondás, így én is tovább baktatok. Már nem ül némaság a tájon, a víz szeretett csobogását hallom. Mélyeket szippantok a nehéz levegőből, hogy orromban minél tovább érezhessem a víz semmivel sem összetéveszthető illatát. Megérkezek a Nagykunsági-csatornához. Kedvenc spiccbotos pályám. Hihetetlen sok halat tud adni annak, aki érti, mit akar mondani. A zsilipkamrákban, ahol máskor fortyog a víz, most csönd honol. A leeresztett csatorna felfedi egyébként rejtett arcát, ilyenkor látni engedi medrét. Megmutatja, hogy végig egyenletes a pálya. A medertörést is pontosan ki lehet mérni. Ha valahol gödröt vájt a sodródó víztömeg, most érdemes a helyet megjegyezni. Ha nem borítaná csizmamarasztaló agyag a terepet, akár haltartó helyet is építhetnénk magunknak.
Lemerészkedek oda, ahol nyáron a horgom szokott lebegni. A szárazra került meder megszilárdult felszínét vizsgálom. Amerre a szem ellát, mindenütt szétnyílt kagylóházak borítják. Lakójuk már rég elköltözött, és nem is fog soha visszatérni. A hatalmas kagylóhéjak veszélyes ellenségei a fenekező horgásznak. A nagyobbak mellett rengeteg apró vándorkagyló is borítja az aljzatot. Mind megannyi élelemcsomag az éhes pontynak, dévérnek. A csatorna által elmondottakat horgásznyelvre lefordítva: érdemes lenne kipróbálni egy kagylós etetőanyagot. Megjegyzem magamnak.
Egy hosszú karót találok a nádfalba fúrva. Talán csónakot rögzített jobb napokon. Most alkalmi mélységmérővé léptetem elő. A csatorna különböző pontjain leszúrva, a partról a nyári vízmélységet igyekszem vele felmérni. Nem ad pontos képet, így visszaszúrom oda, ahonnan elvettem, hátha gazdája tavasszal keresni fogja.
A nap felolvasztotta a keményre fagyott sártengert. Bakancsom egyre nehezebb, botladozva csúszkálok. Megunva a nehéz agyag vendégszeretetét, továbbállok. Az erőmű felé veszem az irányt. A partra épített madárlesre felkapaszkodva látcsővel vizsgálgatom azokat a távoli, finom részleteket, amit a természet adta szem már nem különbözetet meg. A víz fölé került ágerdőre madársereg költözött. Itt a fekete sereg, kormoránok. Számolni kezdem őket, de száznál elunom. Legtöbbjük kiterjesztett szárnyakkal élvezi a napsütést, de még többen víz alatti vadászattal foglalják el magukat. Sajnos eredményesen. Sorra bukkantak fel, csőrükben egy-egy csillogó hallal. Ha ez így halad tovább, valóban feketébe öltöztetik a jövőt. Nem is tudom tovább nézni a feneketlen bendőjű társaságot, továbbállok.
Az erőműhöz érek. Átballagok a víz felett. A zsilipeken most akadálytalanul zúdul át a víz, de a turbinák morajlását nem hallom. A szokott helyeken horgászok ülnek, menyhalra várva. Ahogy átérek, leóvatoskodom hozzájuk. Csendben figyelek, nem akarok senkit zavarni. Felmérem, hol lehet egy jó kis bolognaizást nyélbe ütni majd, ha itt az ideje, és felkapaszkodom a vizet szegélyező erdőbe. A látvány elkeserítő. Szemét mindenütt. A sokak által látogatott vízpart sajnálatos velejárója. Lehet, mégis a csendesebb alvízen próbálkozom?
Ha már ilyen messzire elmerészkedtem, lenézek a versenypályához is. A víz itt is felfedi rejtelmes arcát. Elballagok egy korábbi helyemre, ahol állandóan beszakadtam, hátha most kiderül, miért. Nem csalatkozom. Ahol leakadást leakadás követett, egy elfeküdt fa mereszti megcsonkult koronáját. Te voltál hát az a nyári horogtemető! A víz akkor jótékonyan elfedte a megcsúfolt, egykor madaraknak otthont adó ágerdőt. Hogy az idei nyáron ne kerüljek hasonló helyzetbe, séta közben végignézem a part mentét, bár az áradás hozhat újabb meglepetést, és a jelenlegi helyzet is megváltozhat egy pillanat alatt. A folyó mindig változik, de épp ezért szeretem. Lehet, hogy a most feltérképezett fát is kimozdítja, és méterekkel arrébb újra leteszi, meglepetéseket okozva ezzel az óvatlan horgásznak. Azért felmérem a terepet, hátha…
Az időjárás feledtetve a váratlan tavaszt, újra keményebbre fogja, így én is hazaindulok. Otthon apu csalihalait nézegetem. Küszök, apró dévérek, vörösszárnyú keszegek köröznek az akváriumban. Tudom, tavasszal szabadok lesznek, de addig enyhíthetik a horgászat utáni vágyakozást. Figyelem őket, hátha fellebbentik a fátylat titkaikról. A halak azonban most hallgatnak. Talán a vízpart súgott valamit, amit ha eljön az idő, a magam javára fordíthatok.
Írta: Polyák Csaba(csabio)
Fotók: Polyák Csaba
