Október kilencedikén, szombaton mozgalmas napra virradt az eldugott kis zalai falu, Pötréte. Közel száz pergető horgász lepte el a kettes számú tó partját, hogy megmérkőzzenek egymással a tizenegyedik alkalommal sorra kerülő, rangos versenyen. A „kéksapkások” - no nem az ENSZ békefenntartói, hanem a haldorádós Csákó-Benyhe páros - is rajthoz álltak, és a résztvevők szemszögéből számolnak be a viadalról.
A versenynek otthont adó tőzegbányató a lehető legjobb helyszín volt a pergető versenyek évről évre egyre népesebb mezőnyének befogadására. A tó elég nagyterületű ahhoz, hogy a résztvevők egymás zavarása nélkül horgászhassanak, a híresen gazdag csukaállomány pedig jó versenyt ígért. A víz egyes részei rendkívül változatos képet mutatnak. A tó északi vége csónakkal szinte járhatatlan, és horgászhatatlan tuskóerdő, egészen sekély vízzel. A középső, nagy tó 0.7-1 m körüli mélységű vizét bokorsorok, tuskók, nádas foltok tagolják.
Az úgynevezett „kazetták” kisebb területű, de mélyebb vizek, szintén bokrokkal, tuskókkal szegélyezve. A tó déli részén nagyobb, összefüggő, „tószerű” víztükör található, kb. 2-3 méteres mélységgel. Az egyes szakaszokat kisebb-nagyobb csatornák, átjárók kötik össze egymással, valóságos labirintust alkotva. A vizet némi lebegő hordalék, és alga zavarosította a verseny idején. Ez a helyi horgászok szerint nem jellemző, jóval tisztább szokott lenni a víz. Mindenesetre ez a közepes átlátszóság kimondottan kedvezett a műcsalis horgászatnak.
A versenyen páronként, csónakból horgásztak a versenyzők. A szemfülesek már jó előre lefoglalták a pötrétei csónakokat. Akinek nem jutott a helyszínen bérelhető bárkákból (vagy nem felelt meg neki), az kénytelen volt magával hozni valami vízi alkalmatosságot, ha horgászni akart. A verseny előtt közreadott aprólékos, 4 oldalas szabályzat szinte minden mozzanatra kitért. A divatos és sokat vitatott elektronikai kütyük - GPS és halradar - használata tilos volt, bár ezekkel nem is mentünk volna sokra a mostani alkalommal. Elektromos csónakmotort azonban használhattunk.
A regisztrációt követően csónakba ültünk, és az egész mezőny behajózott a bevezető nyiladékon keresztül az eligazítás helyszínére.
Itt tudtuk meg, hogy - a korábbi híresztelésektől eltérően - a verseny a tó teljes területén lesz, nem csupán annak egy kijelölt részen. Ekkor derült ki az is, hogy a szervezők tíz órakor egy kötelező mérlegelést akarnak tartani. A tó nagy kiterjedése, és az egyetlen rendelkezésre álló mérleg azonban megkérdőjelezte ezt az elképzelést, így a félidős mérlegelés végül nem lett kötelező, csupán választható lehetőség. Ennek azért volt jelentősége, mert a kifogott halakat épségben, élő állapotban kellett bemutatni a mérlegelésnél, így csak az lehetett biztos a dolgában, akinek már lajstromba vették a zsákmányát.
Végre felharsant a kezdést jelző dudaszó, és ki-ki szétszéledhetett az elképzelése szerinti irányba. Nem volt különösebb rivalizálás, békésen megosztoztunk a helyeken, és a későbbi helyváltoztatások sem borzolták a kedélyeket. Mi a nagy tó közepe táján lévő ritkás bozótost vettük célba, ahol a vízzel való előző napi ismerkedésünket zártuk. Az első ígéretes helyen horgonyt vetettünk (ez is előírás volt, sodródó ladikból nem horgászhattunk), és megkezdtük a csukalakta dzsumbuj átfésülését.
Gábor körforgóval indított, én egy kanállal kísérleteztem, hogy mielőbb eltaláljuk a nyerő megfejtést. Az egyik közeli páros hamarosan feliratkozott a halfogók listájára, amit vegyes érzelmekkel vettünk tudomásul, de megerősítve éreztük magunkat helyválasztásunk helyességében. Miután az első leállásban 10-15 dobásból nem fogtunk halat, valamivel tovább költöztünk. Talán a harmadik helyen járhattunk, amikor Gábor izgatottan közölte, hogy egy ovis csuka kijött a villantója után, de hiába próbálta újra, nem sikerült becsapnia. Az én csalimra is odavert az első harapós hal, ami egy látványos szaltóval gyorsan el is köszönt.
Nem sokat kellett várni a következőre. Nyilván minden pergető horgász ismeri azt az érzést, ami egy-egy jól sikerült dobás közben úrrá lesz az emberen: ezt most meg KELL, hogy fogja! A bokor tövére odatett villantóm mozdítására föl is kéredzkedett a horgomra az első, amolyan pötrétei típus-csuka, és egykettőre odasiklott a csónak mellé a maga 60 dekájával.
Ilyenkor már kapnám is nyakon a pórul járt rablót, de ezen a versenyen az előírás szerint a halakat kizárólag merítőszákkal volt szabad kiemelni. A nyilvánvalóan jó szándékú, a halak kíméletét célzó előírás azonban fordítva sült el.
A pergető horgászok nem véletlenül részesítik előnyben az átlagos méretű halak kézzel való kiemelését. A műcsali szabadon álló horgai elkerülhetetlenül belegubancolódnak a háló szemeibe. A bogozgatás idegtépő perceket szerez a horgásznak, és a halnak sem válik javára a hosszadalmas levegőztetés, és dögönyözés. Nekünk sajnos két csukánk is bánta a verseny során a kötelező szákolást. Kézzel már régen meglettek volna, de a merítő után való kotorászás közben leverték magukat a horogról. Azonban - észszerűség ide vagy oda - nem kockáztattuk a versenyszabályok megszegését, hiszen a csónakos versenybírók tisztes távolságból, de éberen figyelték az eseményeket. És különben is: „a szabál az szabál”, azért van, hogy betartsák.
A második, szűk kilós csukánknak is az én támolygó kanalamra támadt gusztusa. Ezután még vagy fél órát bolyongtunk a bozótosban, de nem adott több halat. Fél tíz körül kellemetlen szél kerekedett, és sajnos egyik csukánk is kókadozni kezdett a bilincsen. Úgy döntöttünk, hogy szélvédett helyet keresünk, és egy füst alatt útba ejtjük a mérlegelő csónakot is.
Szerencsére nem kellett sokat időznünk a mázsálásnál. Csukáinktól megszabadulva egy tuskós nyiladékon át a tó mélyebb része felé vettük az irányt, ahol a ritkás nádfal takarásától némi szélárnyékot reméltünk. A szélvédett állások természetesen már foglaltak voltak, hiszen jó páran választották a verseny kezdetétől ezt a helyet. Az egyre erősödő széllel küszködve valahogy azért csak megálltunk egy nádcsomó mellett. Gábor egy Tobyval, hosszú dobásokkal próbálkozott, és hamarosan eltalálta a jó ütemet. Néhány gyenge ütést követően megérkezett az első hala, de sajnos nem várta meg a szákolást, lefordult a horogról. Csakhamar sikerült azonban kiköszörülnie a csorbát egy kilós formával. Én eközben egy tandem körforgóval cserkésztem a gyékény szélén, szintén nem eredménytelenül.
Itt egy kicsit hosszabban elidőztünk a szokásosnál, de végül úgy döntöttünk, hogy kimerült a hely, és odébbálltunk. Vándorlásunk közben az egyik közeli versenyző duó környékén is mozgolódás támadt, közeledett hozzájuk a mérlegelő csónak. Versenytársaink borzasztó nagy csukát húztak elő a vízből! 6,30-nál állt meg a mérleg, és a nagy mellett több kisebb haluk is volt. Most kezdtük csak kapizsgálni, hogy alighanem azoknak volt igazuk, akik kezdettől a mély rész mellett döntöttek. A 2-3 méteres víz medre nem volt akadós. A feneket helyenként 1-2 arasznyi hínár fedte, itt figyeltek a jó csukák. Míg mi a bokrászással legfeljebb kilós „furulyákat” remélhettünk, addig a mélyből a nagyobbakat is megfogták, és a darabszám sem volt gyengébb.
De hátra volt még jó 3/4 óra, uccu, húzzunk bele mi is!
Az új helyen még egy csukát piszkáltam ki a széléből, de már kanállal. Gábor megmaradt a bevált Tobynál. Fogott is egy újabb halat, bentről a mederből. Fűzné a bilincsre, de sehol a madzag vége. A sok jövés-menés közepette kilazult a hurok, és leoldódott a pányva, a három csukával. Puff neki.
Ilyenkor nincs mit mondani, magunkban tartottuk tehetetlen dühünket. Kár belesírni a kiömlött tejbe, ahogy az angol közmondás tartja. Miután megbékéltünk a gondolattal, hogy elúszott a tisztes szereplés reménye, a szégyenérzés kerített hatalmába bennünket: ügyetlenségünkkel értelmetlen pusztulásra ítéltünk három halat. Legfeljebb annyi esélyük maradt, hogy valakinek a horgán fennakad a bilincs zsinórja, és kiszabadítja, esetleg egy „rendesebb” krokk leharapja őket a pányváról.
Azért Gábor még menti, ami menthető: a hajrában még két csukát parancsol a csónakhoz, és ezzel vége is szakad a versenynek. Kicsit elszontyolodva, szótlanul motorozunk ki a kikötőbe. A megfogott nyolc helyett csupán öt hallal mérlegelünk, ami mindössze a 23. helyre elég. A „mi lett volna ha” kombinációt számításba véve egy bő tízessel előbbre is lehetnénk, ami persze két okból is soványka vigasz: egyrészt csak mi tudjuk, másrészt még ezt se vésnék föl a kupára. Így lassacskán le is csillapszik lelkünk háborgása. Nomeg gyomrunk korgására is megérkezik közben az ellenszer.
A mérlegelés nagyon sokáig elhúzódott, mert minden egyes halat egyenként mértek le. A versenykiírás szerint a darabszám volt az értékelés alapja, egyenlőség esetén pedig a súly dönt. Ehhez azonban nem lett volna szükség darabonként mérni a zsákmányt, elegendő lett volna az összsúlyt, és a darabszámot feljegyezni.
Az értékelés végül annyiban módosult a kiíráshoz képest, hogy a súly és a darab figyelembevételével egy kombinált pontszámot alakítottak ki. Egy gramm egy pontot, míg egy darab hal 400 pontot ért. Ez a szisztéma mindenképpen reálisabb volt az eredeti elképzelésnél, hiszen így nem lehetett két bugylival leverni egy óriást. A súly mellett azonban a darabszámot is kiemelten vette figyelembe, vagyis egy nagy hallal szemben versenyben maradtak a több kisebbet fogók is. Mindezek elismerése mellett szerencsés lett volna, ha ezt az átdolgozott értékelési módszert a verseny előtti tájékoztató során a résztvevőkkel is közli a rendezőség.
Fél háromra végre megszületett az összesítés, és elkezdődhetett az eredményhirdetés. Az első három helyezett kifejezetten imponáló eredményt mutatott fel, de a többieknek se volt okuk szégyenkezésre.
1 | Farkas Szabolcs - Elek Gyula | 18650 pont |
2 | Mártai Péter - Patai Sándor | 15340 pont |
3 | Walter Viktor - Dani Róbert | 13490 pont |
A dobogósok a kupán kívül értékes botokat, és orsókat vehettek át jutalmul. A pötrétei egyesület különdíjaként az első helyezett páros jövő évi területi jegyet is kapott a tóra. A másodikok kéthetes, míg a bronzérmesek egy heti szabadjegyet, és csónakhasználatot nyertek ráadásként.
A versenypálya optimális voltát jól tükrözi a verseny statisztikája. A 94 horgász összesen 268 halat - kizárólag csukát - zsákmányolt, 162.7 kg súlyban. Mindössze 4 páros maradt hal nélkül, de a többiek mind jót szórakozhattak.
Sportszerű légkör, tiszta versenyzés, jó hangulat, igazi örömpeca jellemezte a pötrétei fordulót. Reméljük, hogy a tiszai menet is legalább ilyen jól sikerül majd!
