Az ingolafélék családjába hazánkban két fajt sorolhatunk, a tiszai és a dunai ingolát. Mindketten kilógnak a sorból, hiszen nem hétköznapi állatokról beszélhetünk, amiket külső jegyeik és életmódjuk miatt a halakkal rendszerint együtt emlegetnek, noha valójában nem is halak! Horgászként aligha fogunk velük összefutni, hiszen nem csalhatók horogra, de mint vízen járó természetbúvárok, nem árt, ha ismerjük őket. Rejtelmes élőlényekről beszélhetünk, amelyek sokkal nagyobb riadalmat okozhatnak külsejükkel, mint azt gondolnánk. Ha most egy bulvár sajtóorgánum lapjaira kellene hangzatos szalagcímet írni, akkor ott a következő állhatna: „A halak réme, vámpírja újra lecsapott! Már a negyedik áldozatát szedi a kígyótestű vérszívó!” Hogy mi az igazság? Ismerkedjünk meg e nem hétköznapi fajokkal!
Az ingolaféléket a gerincesek közé tartozó körszájúakhoz sorolják. Ezek az élőlények tehát a külső hasonlóságaik ellenére sem halak, valójában a halaknál fejletlenebb szervezetek. „Fejletlenségüket” részben az állatvilág törzsfejlődésében elfoglalt helyükkel, részben az élősködő életmód hatásával magyarázhatjuk. A velük kapcsolatos ismeretanyag napjainkban még hiányos, elsősorban azért, mert a hosszú ideig tartó lárvafejlődés nehezen tanulmányozható. A család képviselői az északi és déli félteke mérsékelt égövi vizeiben egyaránt megtalálhatók. Az ingolák többsége vándorló: édesvízben fejlődnek a lárvák, majd a metamorfózis után a kifejlett állatok a tengerbe vonulnak, ahol néhány évig igen gyorsan fejlődnek, majd visszatérnek a tiszta vizű patakok homokos aljzatú szakaszain található ívóhelyekre. Más fajok - ezek kisebb méretűek - egész életüket édesvízben töltik. Az ingolák csupasz, erősen megnyúlt testű, angolnára emlékeztető testtel bírnak. Páros úszóik nincsenek. Kettős hátúszójuk és farokúszójuk összefüggő képződményt alkot a test hátsó részén. A nőstényeknek farok alatti úszójuk is van. A száj kezdetben - a lárváknál - háromszög alakú nyílás, míg a kifejlett példányoknál már jellegzetes, kör alakú nagy szívószájat találunk. Az ingoláknál az állkapocs még hiányzik. A szájnyílást náluk a felnőtt állatoknál felül és alul fogazott ajaklemez, kétoldalt viszonylag nagy ajakfogak övezik. E képződmények és a szívószáj pereme között kisebb sertefogak találhatók. A különböző fogak száma és azok elhelyezkedése a fajok fontos megkülönböztető bélyege. A nyelv is fogazott, az élősködő táplálkozást segítő fúrószervvé fejlődött. A szemek közelében, a fejtetőn található az egyetlen orrnyílás. A szem mögött, a test mindkét oldalán 7 zacskós kopoltyúnyílást találunk. (A lárváknál a szemet és e kopoltyúnyílásokat bőrredő fedi.) A lárvák fejlődése hosszú, az egyes fajoknál 1-5 évig is eltarthat. Az ingolalárvák a férgekhez hasonló módon élnek az álló- vagy lassú folyású vizek iszapjában, szerves törmeléket és kovamoszatokat fogyasztanak. A táplálékot kopoltyúbelükkel szűrik ki az iszapból. A lárvák átalakulása (metamorfózisa) során ez a kopoltyúbél elveszti korábbi funkcióját és alkalmassá válik az intenzívebb oxigénfelvételre. Eltűnik a szemet és kopoltyúréseket fedő bőrredő is, kifejlődik a szívószáj és a szarufogazat, megnövekednek az úszók és némileg csökken a testhosszúság. A felnőtt állatok a fajok többségénél élősködő módon elégítik ki a lárvákhoz képest felfokozott táplálékigényüket. Más fajok nem paraziták, ám ezek az átalakulást követően néhány hónap múlva szaporodnak, majd elpusztulnak. Hazánkban két ingolafajjal találkozhatunk, mindegyik védettséget élvez.
Tiszai ingola - Eudontomyzon danfordi (Regan, 1911)
Egyéb nevei: kárpáti ingola, kilencszemű hal, magyar ingola, olajhal, olhal, pataki ingola, szívóka, (lárvastádiumú állat:) vakcsík
Leírása, ismertetőjegyei:
Vékony, megnyúlt, hengeres teste a férgekéhez hasonló, de úszója elárulja, hogy a halakhoz hasonló állattal van dolgunk. Kifejlett példányain a két hátúszó, valamint a farok és farok alatti úszó egységes úszószegéllyé olvad össze, a halakkal ellentétben páros úszói nincsenek és teste is pikkelytelen. Szája alsó állású, tölcsérszerű, állkapcsa nincs. Egyetlen orrnyílása mögött kétoldalt helyezkedik el a szeme, amelyet 7-7 kopoltyúnyílás követ. A faj azonosításához kifejlett példány szükséges. Ezek szájának alsó részén 8-12 fog sorakozik. A még táplálkozó példányok esetében a fogak hegyesek, sebzésre alkalmasak, az idősebbeknél azonban letompulnak. A tölcsérszáj felső részén az apró sertefogak 8-11 sort alkotnak. Utóbbiak közül a belső sor fogai alig nagyobbak, mint a következőben lévők. Teljesen kifejlett példányainak hossza 22-26 cm.
Környezet, táplálék, szaporodás, elterjedés, jelentőség:
Elsősorban a hegy- és dombvidéki tiszta folyóvizek pisztráng-, pér-, illetve domolykózónáját lakják. Halakra tapadva alsóbb szinttájakra is lejuthatnak, de ivarszerveik kifejlődésekor visszatérnek ívni a vízfolyások felső szakaszaira. A szaporodás március és június között történik. A nőstények a patakok csendesebb öbleinek aljzatára rakják le petéiket, amelyeknek száma 7-10 ezer, átmérőjük pedig 1 mm. Az ivarérettséget elért példányok rendszerint két egymást követő évben is részt vesznek a szaporodásban, utána azonban elpusztulnak. A kikelő lárvák az iszapba fúródva élnek és főként szerves törmelékkel táplálkoznak. Négy-öt év múltán alakulnak át. Ekkor alakul ki jellegzetes szájszervük, amelyekkel halakra tapadhatnak. A kifejlett példányok élősködők, főleg a gazdaállat vérével és szövetnedveivel táplálkoznak, de bőr és izomdarabkákat is kimarnak belőlük.
A tiszai ingola a Kárpát-medence olyan bennszülött faja, amely a Tisza vízrendszerében alakult ki, és a Temes folyót kivéve ma sem él sehol másutt a világon. Határainkon kívül a Sajó, a Hernád, a Bodrog, a Felső-Tisza, a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszeréhez tartozó folyóvizek felső szakaszain él. Régebben idehaza is több élőhelyét tartották számon, az utóbbi időkben kevés vizünkből került elő (Tisza, Bódva, Jósva, Ménes-patak, Hernád, Tolcsva-patak, Kemence-patak).
Régen, amikor még tömegesen előfordult, a pisztrángtelepeken komoly károkat tudott okozni. Napjainkra a pisztrángos vizekből már eltűnt, természetes közegében pedig értelmetlen lenne káros vagy hasznos mivoltáról beszélni, hiszen minden szervezetnek megvan a maga szerepe. Mint bennszülött és szűk elterjedésű, ritka fajnak kiemelkedő a jelentősége, ezzel összhangban fokozottan védett természeti értékké nyilvánítva élvez jogszabályi oltalmat, természetvédelmi értéke 250.000 Ft. A Magyar Haltani Társaság hivatalos honlapján két örvendetes kishírt is olvashatunk a korábbi évekből, amely ivadék tiszai ingolák jelenlétéről ad hírt a Tisza felső szakaszáról.
Dunai ingola - Eudontomyzon mariae (Berg, 1931)
Egyéb nevei: firis, fizis, folyóvízi orsóhal, ingolna, kilencszemű hal, magyar ingola, olajhal, olhal, pataki ingola, szívóka, (lárvastádiumú állat:) kígyóhalacska, vakcsík.
Leírása, ismertetőjegyei:
Megnyúlt testű, a tiszai ingolához hasonló felépítésű állat. Féregszerűen hengeres, pikkelytelen testén csak páratlan úszók találhatók, amelyek kifejlett állaton egységes, összefüggő úszószegélyt alkotnak. A felnőtt példányok állkapocs nélküli tölcsérszájának belül elhelyezkedő alsó ajaklemezén 5-9 sárgásfehér, tompa, sebzésre alkalmatlan fog alkot félkörívet. Apró sertefogaik a szájnyílás fölött 4-5 sort alkotnak. Utóbbiak közül a legbelső sor fogai lényegesen nagyobbak, mint a következő sorban lévők. Egyetlen orrnyílása a szemek előtt, középen helyezkedik el, a szemek mögött 7-7 kopoltyúnyílás sorakozik. Mérete szerény, maximális testhossza 18-21 cm.
Környezet, táplálék, szaporodás, elterjedés, jelentőség:
Élőhelyét illetően - a víz tisztaságát kivéve - kevésbé igényes, mint a tiszai ingola, ezért nemcsak a hegy- és dombvidéki patakokban, hanem a folyók alacsonyabb szinttájain, a paduc-, márna- és dévérzónában is előfordulhat. Szaporodása azonban többnyire a folyók fölső szakaszain vagy kisebb folyóvizek, patakok homokos mederrészein megy végbe rendszerint a március és május közötti időszakban. Az 1-1,5 mm-es peték száma nőstényenként 2-7 ezer. A kikelő lárvák a meder üledékébe ássák be magukat, iszaplakó életmódot folytatnak és elsősorban szerves törmelékkel táplálkoznak. Négyéves korukra kifejlődnek ivarszerveik, és kialakul jellegzetes tölcsérszájuk, amellyel olykor halakra is rátapadnak, de azokat általában nem sebzik meg, nem válnak élősködőkké. Valószínű, hogy a kifejlett állatok már egyáltalán nem táplálkoznak, csupán felhalmozott tartalékaikból élnek, ívás után pedig elpusztulnak.
Korábban kizárólag kelet-európai elterjedésű fajnak tartották, amely csak a Duna alsó szakaszán, valamint a Kárpátoktól keletre eső folyók vízrendszerében él a Dnyepertől a Donig. Az újabb vizsgálatok azonban a Duna-medence nyugati területein, valamint a Drinában és a Vardban is kimutatták, de a Tisza vízhálózatából és a Temesből hiányzik, ott a tiszai ingola helyettesíti. Hazánk nyugati felén őshonosnak tekinthető faj, amely az utóbbi időkben több folyóvizünkből is előkerült (Öreg-Duna, Mosoni-Duna, Duna, Rába, Pinka, Szakonyfalui-patak, Grajka, Dráva, Kerka, Kerca).
Gazdasági szempontból nincsen jelentősége, de a tudomány számára fontos. Egyrészt azért, mert egy eltűnőben lévő, ősi állatcsoport képviselője, másrészt életmódját még ma sem ismerjük kellőképpen. A megritkult és vízszennyezésekre érzékeny állat fennmaradását szolgálja, hogy fokozottan védett fajként élvez jogszabályi védelmet, természetvédelmi értéke 100.000 Ft
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Felhasznált szakirodalom, illusztrációk, fotók: Pintér Károly: Magyarország halai - Akadémiai kiadó Budapest 1989
Harka Ákos - Sallai Zoltán: Magyarország halfaunája - Nimfea Természetvédelmi Egyesület Szarvas 2004
Magyar Haltani Társaság Hivatalos Honlapja http://haltanitarsasag.uw.hu
www.fishbase.org
