Az amatőr akvarista I. - Elevenszülő fogaspontyok

Az amatőr akvarista I. - Elevenszülő fogaspontyok

Gerald Durrell Az [d]amatőr természetbúvár[-d] című könyvét annak idején, gyerekként csak azért nem vittem magammal ki a természetbe, mert túl nehéz volt. Otthoni forgatásra azonban tökéletesen megfelelt, segítségével - például ha éppen eső általi szobafogságra ítéltettem - ismét az erdők aljnövényzetében, harmatos réteken, vagy éppen különféle vizek partján találhattam magam. A címbeli akvarista „amatőr” jelzőjét nem véletlenül választottam. Egyrészt a fent említett kitűnő - bár kissé vaskos - kötetben foglaltaknak megfelelően szeretnék az alábbiakban ismereteket adni az akváriumi halak - jelen írásomban elevenszülő fogaspontyok - néhány általam behatóbban tanulmányozott képviselőjéről, ugyanakkor én is ilyen akvaristának tartom magam. :-)

„Amatőr!” - mondják néha, fitymálóan, lenézően. Aki amatőr, az nem profi, jelentéktelennek számít az általa elért siker, képzetlen, saját szakállára tevékenykedik (fényképez, zenél, fest, sportol, horgászik stb.), „hivatástalan” módon hódol ilyen-olyan szenvedélyének, nem pénzkeresési céllal, „kicsiben”. Valamelyik állításban van igazság, másokra ügyet sem kell vetni. Engem a legkevésbé sem zavarna, ha „leamatőröznének”. Miért is? Véleményem szerint amatőrnek lenni annyit tesz: amennyire lehet, saját elképzeléseinknek megfelelően, különösebb kötöttségektől, szabályzatoktól mentesen tenni azt, amiért élni érdemes, és amiből tanulni lehet, saját örömünkre. Témánkra térve, profi, „hivatásos”, főállású akvarista - sajnos - nem akárki lehet, amatőr viszont bárki, akit valamelyest érdekel a vizek világa. Ennek szellemében szeretném bemutatni azokat a halakat, „akikkel” alaposabban megismerkedtem, vagy valamiféle megmagyarázhatatlan vonzalom fűzött hozzájuk, és hát - nem utolsósorban - mérsékelt áron kaphatók. (Az olcsóság persze nem feltétlenül esik egybe az amatőrséggel, mindazonáltal merem állítani, hogy az egyszerű, mezei halbarát - mint például én - vélhetően nem a legdrágább halat fogja megvenni, tartani és szaporítani, pláne nem piaci, üzleti céllal).

Ennyi bevezető után most jöhetne egy kis nosztalgiázás, például „Amikor végre megkaptam első akváriumomat…”, vagy „Órákig ácsorogtam vágyakozva a kereskedés medencéi előtt, remélve, hátha egyszer én is…”, de nem. Nem kezdem a kezdetektől, nem írom le, hogyan is váltam akvaristává, azért sem, mert egyszerűen nem emlékszem, pontosan mikor, milyen módon történt a dolog. :-) Annyi bizonyos, egy ideig bátyám babrált a színes apróságokkal, majd fokozatosan átvettem tőle a halak gondozását. Kis túlzással, ahogy megtanultam olvasni, rögvest kezembe kerítettem a jó öreg Horn-Zsilinszky-féle Akvarisztika valamelyik sokadik kiadását, és az első betűtől az utolsóig kiolvastam, a későbbiekben többször is. A Lányi György írta Elevenszülő fogaspontyok egyik kedvenc olvasmányommá vált, nem csoda, hiszen e halakkal kezdődött minden. Na tessék, mégis beleestem egy kicsit a „Hogyan is lettem akvarista”-sablonba… :-)

Ilyesformán festett első akváriumom. Egyszerű, kicsi, szerény, de a növények szépen zöldellnek, a levegőztető békésen duruzsol, a kevés halacska nyugodtan úszkál, mi kellhet még? Még több akvárium… :-)
Színes, élénk, szapora elevenszülő fogaspontyok

Az elevenszülők egyik legnépszerűbb képviselője a guppi. Nem hinném, hogy lenne olyan akvarista, aki ne ismerné a „milliónyi halacskát”, vagy ne tartotta, szaporította volna, kíváncsian várva, vajon milyen színűek lesznek a meglehetős gyakorisággal és tömegesen születő utódok. Legkorábbi akváriumi élményeim is hozzájuk fűződnek. Kicsi gyerekként elég sokat gyengélkedtem, gyakran kellett mennem a belváros egyik orvosi rendelőjébe. Alig lehettem három vagy négy éves, a gyógykezelésekre nem, de arra tisztán emlékszem, hogy a dokinál mindig odaszaladtam az ottani akváriumhoz, és csak néztem önfeledten a legalább annyira gondtalanul ficánkoló, színes guppikat.

Szolid színezetű, vad jellegű hím guppi
A mai guppik egészen más divatot követnek
Jelentéktelen küllemű, ivadékoktól domborodó pocakú nőstény

A guppi eredeti, vadon élő változatai (van belőlük jó néhány a messzi újvilági, trópusi őshazában) általában kevésbé feltűnő színű, rövidebb úszójú, ellenálló halak; a hímek 2-3, a nőstények 5-6 cm-esre nőnek. A nemesítés eredményeként létrehozott cicomás, fátyolos tenyészváltozatok - mint ahogy lenni szokott - kényesebbek. Manapság keresve sem nagyon lehet „vadas” külsejű, szerényebb igényű példányokat találni az üzletekben, annál inkább kitenyésztett törzseket. Ezek a „modern” guppik nem nagyon érik be holmi 20-40 literes akváriumokkal, 20-22 Celsius-fok alatti vízhőmérséklettel, egyoldalú, hiányos táplálással (mondjuk, ez utóbbi a „legvadabb” külsejű guppiknak sem tesz jót). Tehát ha kedvükben szeretnénk járni fátyolos farkú, élénkebb színű, nagyobb méretű, „pedigrés” halainknak, akkor inkább 80-100 liter feletti kéglit, optimálisan 25-26 fok körüli, közepesen kemény, enyhén lúgos, tiszta, szűrt vizet biztosítsunk nekik (csapvíz is megfelel), a lehető legváltozatosabb, élő eleséget bőségesen tartalmazó menüvel. Csővájó féreg (tubifex), különféle szúnyoglárvák, plankton, jó minőségű mű- és szárazeleségek, növényi anyagok mind szerepel a guppik (és úgy általában az elevenszülők) étrendjében. Egyszerre inkább keveset, és gyakrabban adjunk nekik, különösen az ivadékoknak. Felnőtt halak ugyan beérik napi egyszeri táplálással is, de ekkor is ügyeljünk a változatosságra.

Legtöbb elevenszülő fogaspontyunk igényli a növényi táplálékot is. Nem szeretnék az algatabletta helyében lenni :-)

Ha már a picik szóba kerültek, a guppikhoz (valamint az őskorba) visszatérve, zsenge éveimben váltig azt hittem, hogy a nőstények szájukból „szülik” ivadékaikat. Valószínűleg egy valamikor látott bölcsőszájú sügéranyáról készült kép alapján vontam le ezt a ragyogó következtetést. De ez még hagyján. A hímek pajzán, a nőstény alfelét sűrűn bökdöső akcióiból is arra a nagyszerű megállapításra jutottam, hogy ők is a bagólesőjükből termékenyítik meg nőstényeiket. Persze, nem tarthatott sokáig ez a természettudományos tévedés, a sokkoló valóságra saccra 5 évesen, egy éppen fialó nőstény figyelése közben döbbentem rá, amikor szembesültem azzal a ténnyel, miszerint a kicsi guppik ALUL, és nem FELÜL jönnek ki az anyjukból! Hamarosan a hímek… khm… udvarlási és termékenyítési szokásaival is tisztában lettem, és meglepően könnyen tanultam meg azt a szót, hogy: gonopodium. :-)

Nem, nem a szép, díszes farokúszót, hanem azt az alig látható, átlátszó pálcikát kell figyelni! Na, az a gonopodium, ami bizony párzószerv a javából :-)

Ilyen kis „izéje” minden valamirevaló elevenszülő fogaspontynak van, egyiknek éppen észrevehető, másnak dicsekvésre méltóan jókora. A hímeknek nem is olyan egyszerű megkörnyékezniük párjukat. A nőstény az esetek többségében hallani sem akar arról, hogy csak úgy fűvel-fával, és hogy bárhol, bármikor. Így hát kelletve magát, iparkodik minél távolabb húzódni lelkes udvarlóitól. A hímek magányosan vagy csapatosan tülekedve hajtják a náluk jóval nagyobb nőstényt, időnként sajátos pózba vágva magukat, valamelyest értésére adva a kiválasztottnak, hogy itt udvarlás folyik. :-)

„Szemed igéző szépsége, pikkelyed ragyogó csillanása áthatja szívem. Mondd meg végre, leszel-e a kedvesem?”

A legyeskedés, nőstény körüli (sün)dörgés akár percekig is eltarthat (ami nem kis koncentrálási teljesítmény ettől az apró haltól), maga a párzás azonban nagyon rövid, csupán villanásnyi ideig tartó mozdulat. Az aktus során a nőstényhez minél közelebb férkőző hím guppi előrenyújtott gonopodiumával juttatja be hímivarsejtjeit (nem egyesével vagy ömlesztve, hanem takaros kis csomagokban), melyeket aztán a nőstény egy darabig élet- és termékenyítőképes állapotban „tárol” önmagában. Ezért egy „menet” után akár több alkalommal is szülhet a nőstény, akkor is, ha később nem találkozik újabb hímekkel. (Erre a produkcióra nem minden elevenszülő faj képes.)

Ivadék guppik a nevelőakváriumban

Nagyjából havonta lehet számítani új jövevényekre, a kicsik sorra, néhány perces időközönként jönnek világra, néha egyszerre többen is egy-egy „nyomásra”. Anyjuk testében az ikraburkon belül fejlődnek, ezért a nagy eseménykor a picik egy része szó szerint burokban születik, de gyakran a kitolás pillanatában, olykor csak másodpercekkel később szétpattan az ikrahéj. Előfordul, hogy már bent „kikelnek” a csöppségek, és fejjel előre, vagy farfekvésesen bújnak elő. A guppi ivadékainak száma változó, az anya méretétől, életkorától, kondíciójától függően lehet alig 10, de akár 100 is. Megfelelő etetéssel gyorsan nőnek (keltetett sórák, apró plankton a legalkalmasabb „indító” eleség, de a porrá tört műeleség is megteszi), a hímek 1-2 hónaposan már szépen színesednek, a nőstények 3-6 hónaposan adhatnak életet az új generációnak.

Alig másfél hónapos hím, a „leopárd” vagy más néven „kobra” tenyészváltozatra jellemző pettyes színezettel, egyelőre még rövid farokúszóval

A nemkívánatos összekeveredést, leromlást elkerülendő ajánlatos a lehető legkorábban külön nevelni az ivarokat, a közel azonos színezetű törzseket, színváltozatokat együtt tartani és szaporítani, és lehetőleg csak a „standardnak” megfelelő, legjellegzetesebb jegyeket mutató egyedeket összeereszteni. A guppik (és még számos más elevenszülő) nemesítése külön „tudományág”, könyveket lehetne megtömni e témával.

Guppik mellett legkorábban a szintén szinte minden akvarista által ismert mexikói kardfarkú halakkal (röviden csak xifókkal, a latin Xiphophorus nemzetségnévből eredeztetve) kerültem kapcsolatba. Szifó néven is emlegetik (írják), de erről inkább egy szódás szifon jut eszembe, semmint e fürge mozgású, kecses halak. :-) Amíg velük foglalkoztam, korántsem mentek olyan egyszerűen a dolgok, legalábbis ami a szaporítást illeti. A gondot a szülők kielégíthetetlen étvágya okozta, különösen a nagyobb, már-már 10 centis nőstények mutattak gasztronómiai érdeklődést frissen született porontyaik iránt. Persze, a guppik sem vetették meg alkalomadtán az újszülötteiket, de náluk közel sem volt akkora a bekebelezett picik aránya. A megoldást egy puha, kellően nagy lyukbőségű hálóval beburkolható műanyag keret, afféle „szülőketrec” jelentette sokáig, de egy idő után ejtettem a témát. Túl sok ivadék xifóm volt már. :-)

Xifók csapata
Az eredeti, vad színezetű példányok ritkán kaphatók a kereskedelemben, pedig ezek sem csúnyák, sőt

Bizony, egy jól táplált, fejlett nőstény simán termelhet akár 100-150 ivadékot is, olvastam már 200 fölötti „alomról” is. A furcsán, előre-hátrafele cikázó mozdulatokkal udvarló, egymással gyakran torzsalkodó, kardnyúlvánnyal rendelkező hímek által körülrajongott, megtermékenyített nőstények néhány hetente kénytelenek életet adni hemzsegő apróságaiknak, amelyek - ahogy a frissen született elevenszülők szokták - azonnal a vízfelszínre igyekeznek, hogy levegővel töltsék fel úszóhólyagjukat. Amelyiknek ez nem sikerül, annak pechje van, amíg él, kénytelen erőlködve, süllyedve úszni.

A sűrű csomókat képző jávai moha remek búvóhely a kannibálok elől menekülő ivadékoknak
Az indával gyorsan szaporodó valiznériák…
… vagy a méteres leveleket hajtó hólyagos vízikelyhek egyaránt pazar menedéket nyújtanak

A xifók „karrierje” a guppikéhoz hasonló. Voltak tehát az egyszerű, vad színezetű közép-amerikai őslakosok - zöldesszürkés, edzett halak. Aztán az akvaristák meghódították, „munkába fogták” őket, s lőn: sorra kerültek piacra a mai üzletekben szinte kizárólagosan kapható tenyészváltozatok. Felsorolni fárasztó lenne mindet, mindenesetre az egyik leggyakoribb típus egyszerű piros színű. Érdekes, hogy a nemesítésnél rokon fajokat is igénybevettek, főként széleshátú fogaspontyokat, közismertebb nevükön plattikat. Ezek a xifónál kisebb, zömökebb halak vadon szintén nem dicsekedhetnek lenyűgöző színpompával, ám számos populációjuk kisebb-nagyobb színezetbeli eltéréseket mutat. Egyesek fekete foltot viselnek hátúszójukon vagy testükön, másoknál vörhenyes szín jelentkezhet. Az ilyen egyedek jó kiindulási alapot képeztek az első keresztezéseknél (annál is inkább, mert a faji előítéletektől tökéletesen mentes plattik szívesen léptek félre a xifókkal, és viszont), a továbbiakban ismételt összeeresztésekkel - korántsem összevissza, hanem precíz tervek alapján - alakították ki a ma már jól ismert halakat. A kölcsönös pároztatásoknak köszönhetően, mind a xifók, mind a plattik rút kiskacsából hattyúkká változtak. Az már más tészta, hogy az újabb színű, formájú egyedek többnyire igényesebbek, gyengébben fejlődnek, kevesebb ivadékot szülnek (ha egyáltalán még képesek szaporodni).

Piros plattik. Xifóknál is ez a szín a „sláger”
Világosat?
Feketét?
Vagy ebből is, abból is egy kicsit? Nem könnyű dönteni, mert…
… bőséges a színválaszték! :-)

A plattik kardfarkú rokonaiknál ritkábban csemegéznek újszülöttjeikből, a hímek sem annyira verekedősek. Termetre is kisebbek, nagyjából akkorák, mint a közepes guppik. Noha a „domesztikált” xifók, plattik kétségtelenül „elpuhultak”, korántsem vészes annyira a helyzet, normál akváriumi körülmények között jól tarthatóak a guppikhoz hasonlóan (illetve akár azokkal együtt), legfeljebb a nagyobbra növő xifóknak érdemes tágasabb medencét berendezni.

Nagy férőhely szükséges a molliknak is. A számos, többségében szürkés-kékes színű faj közül egy hibrid terjedt el leginkább az akvaristák körében, a black molli. Le sem tagadhatná, ez a hal valóban fekete, az utolsó pikkelyéig. Mielőtt megszólnátok, hogy miért terjesztem az angol elnevezést, miért nem hívom inkább fekete mollinak, sietve megjegyzem, black mollit (sőt, helyesebben mollyt) vélhetően hamarabb fognak nekünk adni a boltban, mint feketét. (Egyébként a „molli” szó a Mollienesia nemzetségnév rövidítéséből ered. Újabban a pöciliának kiejtendő Poecilia nemzetségbe sorolják az ide tartozó fajokat, de senki sem fog rávenni arra, hogy black pöcinek tituláljam ezt a szurokszínű halat :-)) Ez van, minderről „szegény” mollik nem tehetnek. Ha tehát valami feketét szeretnénk venni a szivárványszínű guppik, piros xifók és plattik mellé, akkor keresve sem találhatnánk jobbat náluk. Elvileg.

Jobban járunk azonban, ha inkább külön vagy rokon fajokkal tartjuk őket, ugyanis van egy elég nagy „gyengéjük”: a magas hőmérsékleti igény. Ami a legtöbb akváriumi halnak ideális, mondjuk 24-25 Celsius-fok, az már nem biztos, hogy elnyeri a fázós mollifélék tetszését. Lehet, hogy (fokozatos szoktatással) elviselik, de valószínűbb, hogy melegebb, 26-28, de akár 30 Celsius-fokos vízben jobban gyarapodnak, szaporodnak. Ha fáznak, azt jellegzetes, egy helyben történő, vonagló-kígyózó mozgással mutatják (most ne olyan vonaglásra gondoljatok :-)).

Ilyen mollikat árulnak a legtöbb boltban

A molliknak van még egy vonásuk: a szokásos élő- és műeleségek mellett kifejezetten igénylik a növényi táplálékot, már-már vegetáriánusok. Sajátos, kissé csókra álló szájformájuk segít az algalepedék lelegelésében, de a puha, zsenge hajtásokat is szívesen szétcakkozzák, a forrázott vagy fagyasztott salátalevelet hamar „elintézik”. A puhára főzött, szétdarabolt brokkolit, spenótot is szívesen fogadják (aki undorodik ezektől a zöldségektől, az fordítsa el a fejét etetéskor :-)). Az üvegfalra felragasztott algatablettától valósággal extázisba esnek, koncerten csápoló tömeg módjára tolakodnak a gyönyörök forrásánál.

A hímek 4-6, a nőstények akár 10 cm-esre is megnőhetnek, vaskos ivadékaik is meglehetősen nagyok, a színváltozatra jellemző színnel NEM mindig jönnek világra. Ez alatt azt értem, hogy még a legfeketébb szülők újszülött ivadékai között is akadnak szürkék, tarkák, de általában a korral, idősödve fokozatosan nyerik el koromfekete külsejüket. Persze előfordul, hogy mégsem. Továbbtenyésztésre csak akkor szánjuk őket, ha pont ilyen halakra vágyunk. Az újdonságnak számító borostyán mollik „elit” példányai teljesen sárgák (szinte narancsosak), a kevésbé „rangosak” - különösen a fekete egyedekkel keveredve - többé-kevésbé sárga alapon feketén tarkázottak. A több évtizede mutáció eredményeként létrejött, alul-felül kardos farokúszójú, azaz lírafarkú mollik nagyon kedveltek.

Borostyán molli - az utóbbi években megjelent, sárga alapszínű, esetleg kisebb-nagyobb fekete foltokkal tarkított változat

Guppik, xifók, plattik és mollik. Nagyjából ők teszik ki az elevenszülők népes akváriumi seregletét, ezen belül is különféle, a természetestől eltérő színváltozataik. A ritkaságok üzletekben ritkán, és akkor is inkább „pult alól” szerezhetők be, tenyésztőknél vagy igazán megszállott akvaristáknál akadhatunk rájuk.

Az endler vagy wingei fogasponty első pillantásra vad színezetű guppira hasonlít. Jó ideig eléggé vitatott volt a rendszertani besorolása, ráadásul az 1975-ös újrafelfedezés előtt már jóval korábban, 1937-ben gyűjtötték be első példányait Venezuelában. Az előbbi évszám John A. Endler, az utóbbi Franklin F. Bond nevéhez köthető. Mi is derül ki ebből? Először is az, hogy számos embertársunk bír három névvel, másrészt sokan ma is endlernek hívják ezt a fajt, harmadrészt furán hangzana, ha „Bond” néven emlegetnénk egy apró halat. Kissé komolyabbra fordítva a szót, 2005-ben (hosszú huzavona után) jelent meg a faj tudományos leírása, valamint a Dr. Ojvind Winge dán genetikus tiszteletére adott „igazi” név: Poecilia wingei. Ezért wingei-fogaspontynak kell(ene) neveznünk halunkat, akkor is, ha nem tetszik. :-)

Szegény izé… endler-, vagy… nos, wingei-fogaspontyunk sem tehet erről az egész hercehurcáról (bízvást rokonlélekre találna a mollikban), sőt bátran ajánlom kisebb akváriumokba is, hiszen ez az egyik legkisebb termetű díszhal; a hím alig másfél centis, a nőstény 3-4 cm-t ér el. További előnye relatíve könnyebb beszerezhetősége, alkalmanként tömegével bukkannak fel a kereskedések medencéiben (hogy aztán ismét eltűnjenek hosszabb időre).

Hím wingei fogasponty. A valóságban feleekkora
Az egyszerű, vad guppira megszólalásig hasonlító nőstény itt épp evésre, őrá meg a párja koncentrál :-)

Egy kisebb csapat (2-3 hím, 4-5 nőstény) tökéletesen elfér 30-40 literben, amennyiben tiszta, oxigéndús, szobahőmérsékletű vízben, dús növényzet között ficánkolhatnak kedvükre. Eleségben nem válogatnak, kannibalizmusuk - nem túl zsúfolt állományban - mérsékelt. Viszonylag igénytelen, könnyen szaporodó halacskák, a nőstények csak azért szülnek kevesebb utódot (átlag 10-30 db-ot), mert nem fér el bennük több. :-) Vigyázat! A „normál” guppikkal (Poecilia reticulata) könnyen összekereszteződnek!

A Lányi-féle Elevenszülő fogaspontyok könyvecskében oldalakon keresztül olvashatunk különféle límia fajokról. Közülük mindössze eggyel, a háromszínű límiával akadtam össze személyesen, mégpedig egyik tenyésztő ismerősömnél tett „véletlen” látogatásomkor. Két hímet és két nőstényt vásároltam tőle, a 3-5 centis halak kékes-ezüstös csillogású, halványan sávozott teste, a hímek enyhén narancsos árnyalatú farkúszója, a nőstények jókora, hasi sötét terhességi foltja (innen a latin feketehasú - melanogaster faji elnevezés) jól érvényesült az akváriumban.

25-27 Celsius-fokon, budapesti csapvízben is jól érezték magukat, rendszeresen hozták világra kevés számú, ám fejlett ivadékaikat, melyek nagyjából fél év elteltével szintén szaporodni kezdtek. A szokásosnál gyakrabban adott algatablettát nagyon meghálálták, az utódok gyorsan, problémamentesen fejlődtek. Bármilyen jól is érezték magukat, idővel persze más halak iránt nőtt meg az érdeklődésem, ráadásul helyszűke miatt sem gondolhattam megtartásukra. Csak remélni tudom, hogy leszármazottaik valahol még megvannak hazánkban.

Hím háromszínű límia (Limia melanogaster)
A nőstény límiának feltűnően nagy, sötét terhességi foltja van. Ez a folt az elevenszülő fogaspontyok nőstényein fajtól, kortól, testszíntől, valamint az „állapotos állapot” mértékétől függően jól-rosszul látható a has hátsó részénél

Az elevenszülők szaporítása az esetek döntő többségében roppant egyszerű, sőt inkább megakadályozni nehéz őket az utódgyártásban. Halaink többsége azonban „hagyományos” módon, ikrával szaporodik, egész más követelményeket támasztva. Róluk a következő részben lesz szó.

Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: