„A botot meredeken hátrahúztam, és amint a merítő elé került a hal…”

„A botot meredeken hátrahúztam, és amint a merítő elé került a hal…”

Amikor azon az augusztusi reggelen csukódott a kocsiajtó és elindultunk az úton, egyikünk sem sejtette, hogy az előttünk álló ötnapos horgászat mit tartogat számunkra… Ezért is szeretünk érintetlen vizeken vad halakra horgászni, mert bármi megtörténhet!

Ez alkalommal is egy, a horgászok által nem látogatott folyószakaszra tartottunk, ami - nem mellékesen - Zoli barátom kedvenc vize. Gyorsan fogytak a kilométerek, miközben gondolatban már óarany színű pontyok pihegtek képzeletbeli merítőnkben. Megérkezve a partra szemrevételeztünk minden szóba jöhető horgászhelyet, ami nem is volt egyszerű feladat. Valósággal sokkolta elménket a természet összjátéka. Összefüggő fűz- és ezüstfarengeteg lengedezett mindenfelé a forró augusztusi szélben. Fiókáiknak élelmet kereső madarak hangja szólt közel s távol. A víz felszínén domolykók őrjáratoztak a délutáni betevő után kutatva. Olykor-olykor elcsíptek párat a hőségtől megszédült, vízben sodródó rovarok közül. Nem sokat dilemmáztunk a választással. Az egyik folyókanyarulat túloldalán megláttuk a helyet, mely a további öt napban táborhelyünkként szolgált. Vízbe dőlt fák, szakadt part, kiterjedt hínármezők tarkították a víz látképét. Szerelem volt első látásra. Estére a felszerelés és a szállásunk is készen állt a kihívásokra, velünk az élen. A bőséges etetés - ami a kezdeti taktikánk volt - nagy területen várta az érdeklődő pikkelyeseket.

Hosszúra nyúlt esti eszmecserénk után nehezen jött álom a szemünkre, ennek ellenére a nappal együtt ébredtünk. A kora hajnali idillt egy fülsüketítő hang szakította félbe. Kapás volt a javából! „A bojliii!”, kiáltotta Zolcsi és belekapaszkodott vészesen görbülő botjába. Néhány másodperc és jó húsz méteres vágta után a hal lelt egy kagylópadot és szó szerint vége szakadt a küzdelemnek. Szomorúan vettük tudomásul a történteket és azonnal hosszabb, vastagabb előtétzsinórokkal láttuk el az összes felszerelést.

Napközben és a második este semmi rendkívüli esemény nem történt, leszámítva egy kölyök potyka és egy márna rövid parti kitérőjét, viszont figyelmesek lettünk a folyókanyarulat felső részéről érkező árulkodó hangokra. Jókora haltestek csobbantak, fürdött a ponty. Felmerült annak a lehetősége, hogy a hangok irányában elhelyezkedő hínárfoltokhoz felviszünk két botot egyfajta próba gyanánt. Az elgondolást a harmadik napon véghez is vittük.

A vízi növényzet jó baráttá válik, ha megfelelően bánunk vele

Leszállt az éj. Éjfélkor megiramodott valami az új helyen lévő csalival. Fokozatosan, kisebb szünetekkel húzta a zsinórt, ahogy egyre mélyebbre fúrta magát a hínármezőbe. Mire kézbe vettem a botomat, már csak tompa rúgásokat éreztem. Zolcsi felcsónakázott hozzám, hogy onnan folytassuk a küzdelmet, de nem tudtam beszállni az alacsony vízszint és a meredek partoldal miatt, ezért odanyújtottam a pálcát és a lelkére bíztam, hogy fogja meg az ismeretlen folyólakót. Teltek a percek az éjszakában… sokszor felsírt az orsó hatalmas kirohanásokról adva jelet felém. „Megvan!”, szólalt meg nemsokára barátom.

Nagy kő esett le a szívemről, de annál nagyobb izgalom lett úrrá rajtam, hogy vajon mit kerítettünk horogvégre. A parton aztán döbbenten konstatáltuk, hogy a hibátlan, csupa izom vadponty súlya két számjegyből áll! Mérhetetlen öröm kerített hatalmába bennünket, ez pont annak a megtestesülése volt, amiről nem sokkal ezelőtt még titkon ábrándoztunk.

Épphogy biztonságba helyeztük halunkat, mikor egy újabb ponty indult el az eddig kevésbé eredményes, mély vízben elhelyezett szúrós falattal… „Ez a tiéd lesz!”, kaptam az utasítást.

Tétovázás nélkül, azonnal felvettem a harcot a víz alatti mozdonnyal. Húzta és egyre csak húzta a zsinórt gyorsuló ütemben a sodrás erejét kihasználva. Aztán már nem annyira, sőt egyáltalán nem… a zsinór elakadt valamiben, ezért vízre szálltunk. Amint a hal vélhető helyére értünk, felcsapódott a bot vége, pillanatokkal később pedig leállt a csónakmotor. Azonnal nekiláttunk a propeller leszereléséhez, majd a zsinórt kézbe véve megpróbáltuk felhúzni a még mindig elakadtnak vélt végszereléket. Jött az újabb meglepő fordulat: amit megpillantottam fejlámpám fényénél egy méterrel a felszín alatt, nem akadó volt, hanem egy opálosan barna pontyhát. Ismét a horgászbot került kézbe, majd rövid huzavonát követően halunk került a szákba. Különleges testfelépítésű, nyúlánk, karcsú testű, hatalmas farokúszóval megáldott példányban gyönyörködhettünk. A reggeli fényképezésig nem jött álom szemünkre. A hirtelen jött fogások élményét elevenítettük fel újra és újra.

Az első halak…
… csakúgy, mint a többi…
… továbbra is…
… várják az újabb találkozást

Délelőtt Zolcsinak halaszthatatlan dolga támadt, ezért barátunk, Janika társult mellém a horgászat utolsó előtti napján. Remekül telt a nap, pontycsapatot figyelhettünk meg, amint napfürdőt vettek. Mi is követtük példájukat és közegükbe vetettük magunkat. Négy nap nomád élet után mosolyt csalt arcomra a tisztaság érzése! Délután visszatért Zoli és újrahúztuk a szerelékeket, bízván az újabb éjszakai látogatók megjelenésében. Egyik horgászbotját táborunk felett körülbelül 40 méter távolságban helyeztük el. Ezzel már három szerelék várta a vízi növényzet peremén portyázó nyurgákat. Elégedetten dőltünk hátra székeinkben, miközben a napok óta szabadban aszalódó zsugorsört mentettük, nehogy kárba vesszen. Hamarosan kellemesen ellazult állapotba kerültünk. Zolcsi álomba szenderedett sátrában, míg jómagam a környék rágcsálóival kerültem szembe. A szőrös jövevények ágyam alatt vélték felfedezni új otthonukat, úgy kellett őket gyakori tapsolással elijeszteni. Amint kezdett alábbhagyni a rohamuk, egy csippanás hallatszott a távolból. Odaszóltam társam sátrához, de választ nem kaptam. Elindultam hát megnézni, nincs-e uszadék a zsinóron. Talán két lépést tettem, mikor őrült sípolás törte darabokra az éjjeli csendet. Asafa Powellt megszégyenítő gyorsasággal futottam le a hátralévő távot, ennek ellenére uszonyos barátom már a hínármező közepébe fúródva várt rám. „Ez így nem megy…”, gondoltam. Visszaszaladtam horkoló cimborámhoz és kézzel-lábbal próbáltam elmagyarázni neki, hogy milyen komoly a helyzet: csónakos segítségre lenne szükségem a meredek partoldal miatt! Egy morranás hallatszott a sátorból két kisebb szusszanással kísérve…

Felkaptam hát a merítőt és a fejlámpát, majd kisvártatva ismét folytattam a fárasztást. Húzd meg, ereszd meg módszerrel kitornáztam halamat a növényzetből, áthúztam a sodráson, és amint megérkezett orsómra az előtétzsinór, koppanásig húztam a féket. Szükség is volt a szigorú bánásmódra, hiszen néhány méterre vízbe fulladt faóriás ágai meredeztek. Sétáltattam a nagy testet, amíg elérhető közelségbe nem került. Ekkor lejjebb csúsztam a partoldalon, amennyire tudtam. Merítőm kávája csak félig érte a vizet, forrósodott a helyzet… Éreztem, egy esélyem lesz sikeresen befejezni azt, amit elkezdtem. A botot meredeken hátrahúztam, és amint a merítő elé került a hal feje, rántottam egyet rajta. Vadul ugrott hálómba immár legyőzött ellenfelem. Örömüvöltésemtől szétrebbentek a környék fáin éjszakázó madarak.

A természet…
… és a halak iránti alázat…
… megbecsülés…
… és tisztelet…
… a jövőbeli sikerek szerves részét képezik

Utolsó napunk reggelén kölyökponty kapására ébredtünk. Zolcsi hitetlenkedve hallgatta beszámolómat az éjszakai nagy fogásról, de a pontyzsák szóban forgó lakóját szemrevételezvén minden kétsége eloszlott. Ismét egy kétszámjegyű tömeggel bíró halról készülhettek a képek, ami visszatérhetett oda, ahová tartozik.

Ezzel véget is ért a csodálatos öt nap, ami alatt jobban megismertük a természetet, annak lakóit, önmagunkat, mint bármikor korábban.

„Nagy élmény volt!”, mondtam búcsúzóul. „Hamarosan összehozunk még egy pecát!”, kontrázott társam, és kérdéssel fordult felém: „Te! Jövőre nem indulunk valami versenyen?” „Állok elébe! Veled bármikor részt vennék egy megmérettetésen!”, válaszoltam…

Éles Pál (cunami)
Fényképek: Plavecz Zoltán

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: