Jó játék a horgászat

Jó játék a horgászat

Egy áthorgászott, haltalan éjszaka után azon kaptam magam, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek a sikertelenség miatt. Szinte megijedtem. Valóban erről szól a horgászat? Kizárólag darabszámban, kilóban mérhető a siker? Mi történt velem, nem tudok már pusztán a horgászatnak örülni? Talán mégis, így elhatároztam, hogy legközelebb egy kényelmes, kellemes, csónakázós, szemlélődős pecázásra rendezkedek be.

Reggel 6-kor csörög az óra, de már ébren vagyok, jóleső izgalommal készülök a horgászatra. Nem is értem magam, hiszen a mai nap célja a pihenés, nem fogom bánni azt sem, ha halat egyáltalán nem fogok. Ez alkalommal nem vagyok hajlandó küzdeni, nem akarok mindenképen halat fogni, most csak pecázni megyek. Ehhez mérten elég kényelmesen reggelizem, de szerencsére közel a csónakkikötő, hét órakor már a vízen vagyok. Szeptember van, hétköznap, megcsendesült már a vízi élet is, így van reményem arra, hogy egyedül lehetek. Szükségem van egy kis elmélkedésre, hogy megálljak, visszanézzek, és eltervezzem a szezon hátralevő részét. Csendesen kipöfögök a kikötőből, majd a Maros felé fordítom a csónakot. Szeretem ezt a folyót, bár sokkal nehezebb meghorgászni, mint a Tiszát, és a közlekedést se illik rutinból végezni. Nem igazán foglalkozik a törvényszerűségekkel, folyóközépen is képes sunyi fákat lerakni, a meder is méterről méterre változik, de cserébe kevesebben járják és a nagyobb motorcsónakok is csak az első zátonyig száguldoznak. Nem megyek messzire, süllőzni szeretnék a reggel még árnyékos oldalon, de ehhez csalihalra van szükségem. A Maroson sokkal könnyebb pickerrel keszeget fogni, mint snecit hajkurászni a bokrok szélén, így a kiszemelt süllős akadó felett valamivel a mederben horgonyzom le, horgomra giliszta kerül. Hoztam ugyan két nyeszlett kárászt, de jobban bíznék a friss keszegfilében.

Bokros partszegély
A kiszemelt akadó felett állok meg keszegezni
A horogra giliszta kerül

Etetőkosarat nem használok, azt tapasztaltam, hogy itt nincs igazán szükség rá: ha a környéken vannak a halak, akkor megfogom őket, ha nem, akkor hiába etetek. Most szerencsém van, az első dobásra még nincs érdeklődő, de a következő, kicsit távolabbra és mélyebb vízbe kerülő gilisztát határozott kapással ragadja meg egy karikakeszeg. Jó erős tenyeres méret, úgy döntök, hogy haltartóba teszem, nem vödörbe, mégiscsak jobban elél. Igaz ugyan, hogy halszeletnek szánom, de nem szeretem a csónak alján szárítani a halakat. Kellene még egy, fohászkodom, és már mehetek is süllőzni. 2 percen belül meg is fogom a következőt, de csak visszadobom a horgot. Szinte folyamatosan kapásom van, nem fogom meg mindet, ám azért gyűlik a zsákmány. Jó órát elpecázom, mire észbe kapok, hogy rég süllőznöm illene. Ennek ellenére nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam, alig kezdtem pecázni és máris egy csomó halat fogtam.

Az első hal karikakeszeg
Bagolykeszeg a következő
A bandanagy karika
A „csalihalfogás” eredménye

Azért csak felveszem a súlyt és bekötök a part alá. Van miből válogatni a halszeletnek valót, karikakeszeg, bagolykeszeg és dévér ugrál a haltartómban. Egymás után engedem vissza őket, és olyannyira belemelegedek a kegyelemosztásba, hogy majdnem elengedem a csalinak valót is. Két erősebb rezgőspicces botot szerelek, 30 grammos ólommal, hosszú szárú süllőző horoggal. Az egyik szereléket az akadó elé dobom, a másikat a faágak meder felőli széléhez igyekszem juttatni.

Az akadóban halszelettel próbálkozom

Talán fél órám van még, nézem az árnyékot, majd pót reggelizni kezdek. Valahogy itt kint jobban esik minden falat. Éppen befejezem az evést, amikor a parthoz közelebbi botom spicce erőszakos kapást közvetít, nagyot bólint, majd úgy marad, és a zsinór elkezd keresztben a meder felé száguldani. Balin, ocsúdom fel és megemelem a botot, hiszen bevágni már nem kell, a hal nyilvánvalóan megakasztotta magát. Beáll a sodrásba, jót harcolunk, mire közelebb tudom csalogatni. A csónak mellé érve még elszalad kicsit, de nemsokára kézközelbe kerül. Természetesen jól lefröcsköl, amikor ki akarom emelni, elnéztem a méretét, nem nagyon érem át a tarkóját a szűk kétkilós halnak. Azért csak megoldom valahogy, beemelem, majd fogót keresek és kiszabadítom a horgot. Szerencsére a hal alsó ajkába akadt, nem túl mélyen, így biztos vagyok benne, hogy komolyabb sérülés nélkül ússza meg a találkozást. A horogra újabb halszelet kerül és visszajuttatom part mellé. Felnézem a másik szereléket is, és azt is közelebb dobom az akadóhoz. Jól teszem, mert rövidesen ezen a készségen van kapásom, húz, húz, pumpál, és a bevágás ül. Nem szalad a meder felé, csak tapad a fenékhez, majd ahogy közelebb ér és elfogy az ereje, elkezd emelkedni és rázza a fejét. Nem sokáig örülhetek a süllőnek, már bothossznyi zsinóron van csak, amikor kipattan a horog, az ólom majdnem fejbe vág, a hal pedig eltűnik, mielőtt megláthattam volna. Felcsalizom és visszadobom a szereléket, bár lassan elfogy az árnyék a part alól is. Kitartok még egy félórát, de be kell látnom, nem lakik több éhes ragadozó a környéken.

Nem önszántából dugja ki a fejét a vízből
Oldalára fordul, már elkészült erejével
Éppen átérem a tarkóját, de a fotózáshoz rövid a kezem

Lassan elfogy a délelőtt, megjelenik az első csónak is a folyón, így felveszem a súlyt és pár kilométert feljebb robogok. Az utolsó kilométer már inkább vánszorgás, alig van víz alattam, amikor átvágok a túlsó partra. A part mellett se túl mély, méteres vízben haladok, de nemsokára megérkezem. Burványlós, felgyorsuló itt a folyás, de a parthoz közeli szakaszon a méteres víz 3 méterre mélyül, márna reményében jöttem fel idáig. Először azonban megebédelek, nem sietek sehová, és ezt most nagyon jólesik. Ételkonzervet melegítek, ezzel van a legkevesebb tennivaló, és mégis meleg ebédem van.

Western egytál készételkonzerv, van, hogy cikiznek miatta barátaim

Felteszek egy kávét is, de még nem gyújtok alá, a csónak aljára heveredek és bámulom az eget. Arra riadok, hogy felébredek, nem tudom, aludtam-e igazán, vagy csak úgy éreztem, mindenesetre felfrissültem. A kávét azért megiszom, elpakolászom a felesleges dolgokat, majd átszerelem a süllőző pálcákat. Erős itt a sodrás, kell az erősebb felszerelés is. A horgokra újra giliszta kerül, a medertörés szélére juttatom be a csalit. Alig hiszem, szinte azonnal kapásom van, megfogni persze nem sikerül, elviszi a csalit. Mint ahogy a következő kapásokat is lekésem, így az egyik botot félre is teszem. Már apró keszegekre, esetleg bucóra, küllőre gyanakszom, amikor végre ül a bevágás és egyből érzem, hogy márnát akasztottam. Nem nagy, de márna, mint ahogy a következő is. Kezdek ráérezni a horgászat ritmusára, gyors egymásutánban 5 márnát fogok, de egyre kisebbek, így felveszem a súlyt és csorogni kezdek új horgászhelyet keresve.

Burványlós, gurgyós mederszakasz
Szükség van az erősebb spiccre
Kismárna a horgon
A horog éppen csak fogja a szájszélt
Egyre kisebbek akadtak horogra

Nem jutok messzire, a meder közepén nemes egyszerűséggel felakadok egy homokzátonyon, még jó, hogy a motort felhajtottam. Pár percig lökdösöm az evezővel, de nem jutok előbbre, így felgyűröm a nadrágszáram és kilépek a 10 centis vízbe. Evezővel bökdösöm magam előtt a terepet és húzom magam után a csónakot. Érdekes látvány lehetek a folyó közepén sétálva, de csak pár madár bámulhatna meg, őket meg nyilván nem érdekli, miért bohóckodom. Nemsokára azonban mélyül, visszamászom a csónakba és csorgok tovább, majd megállok egy ígéretesnek tűnő helyen. Kapásom van, több is, de ezek valóban aprók lehetnek, nem bírom megfogni őket. Lassan visszaérek az alsóbb szakaszra, itt már egy-egy horgász is akad. Mély vizű, de gyors folyású kövezésen állok meg, horgaim 4 méter körüli mélységbe kerülnek. Jó darabig nincs érdeklődő, így az egyik bottal egyre hosszabbakat dobok, hátha megtalálom a halakat. Fogok is egy bagolykeszeget, amit elteszek halszeletnek, hiszen közeledik az este, csak megpróbálom megint a süllőt is. Jó jelnek vélem a keszeg jelentkezését, tapasztalatom szerint a bagolykeszeg és a márna szeretik egymást. Persze ez így nem igaz, de jellemzően ugyanazon a mederszakaszokon találjuk őket. A nyugton hagyott botom spiccén apró ütést veszek észre, majd óvatosan, de egyértelműen hajlani kezd. Bevágásomra a hal a meder alján maradva, folyással szembe kezd úszni, a zsinór szinte hasítja a vizet. Megjött a jó márna, örülök, és óvatosan fárasztani kezdem. A hal közben a csónak mellé ért, alattam küzd szinte. „Fáradj csak!”, gondolom, és nem nagyon erőltetem. Pedig tudhatnám, hogy a márnát nem szabad békén hagyni, fordul egyet, beljebb megy a még sodrósabb vízbe és megfordul, elkezd lefele száguldani. Most már húznám én vissza, de a 20-as előke mégse drótkötél, jól elszalad, és esze ágába sincs visszajönni. Nyomja a sodrás is, nem sokat tudok kezdeni vele. A hal oldja meg a dolgot, elkezd emelkedni, majd a felszínre érve vad csapkodásba kezd… megkönnyebbül a bot, elment. Csalódottan csévélem fel a zsinórt, nem szakított, egyszerűen kiakadt a horog. Nem voltam túl ügyes, állapítom meg. Be is fejezem a márnázást, átszerelem a botokat és a partszéli akadók felé veszem az irányt. Nem találom a helyem, bosszant az elveszített hal, majd eszembe jut a reggeli lemaradt süllő is. Aztán szerencsémre eszembe jut a megfogott balin, a keszegek, a kisebb márnák, az ebéd utáni szundikálás és a csónakvonszolás is, és messze száll bosszúságom. Az esti szürkület a reggel is meghorgászott akadón talál, ugyanott csobbannak az ólmok, és reménykedem, hogy az a süllő már elfelejtette a reggeli szúrós falatot. Pár percet kell csak várnom a kapásra, erőteljes húzásokkal jelentkezik valaki, így nem sokat nyeletek. Bevágásomra nincs válasz, vagyis mégis, de alig érezhetően rúgkapál a hal a horgon. Apró süllőt fogtam, szerencsére szájszélen a horog. Visszadobok, ezúttal beljebb, a mederbe. Egyre erőteljesebben szürkül, amikor erős húzást kapok, rögtön be is vágok, az előzőnél valamivel nagyobb az ellenállás. Kölyökharcsa, vagyis piciharcsa ezúttal a tettes.

Apró süllő, a jövő reménysége
Szürkületben kapott, szintén halszeletre ez a… harcsácska

Az újracsalizáshoz már használnom kell a fejlámpát, lassan indulnom kell haza. Furcsa érzés, általában ilyenkor szoktam kezdeni az éjszakai pergetést, most pedig már a horgászat végén járok. Nem látom jól a halvány lámpafényben a botok spicceit, de a part felőli mintha mozdulna, meresztem a szemem, várom a folytatást, de semmi nem történik… egészen addig, amíg hátra nem dőlök a székben, a botspicc ugyanabban az ütemben kezd a víz felé hajolni. Nem várok, nem nyeletek: ha akarta, már rég megette a haldarabot. Erőteljesen megemelem a botot és igyekszem elfordítani a halat az akadótól, egyúttal felfelé is emelni próbálom. Ellenkezik persze, de erejéből csak arra telik, hogy oldalra szaladjon, rövid úton visszafordítom, és máris a csónak mellett rugdalódzik. Meglepő magabiztossággal ragadom nyakon, a hosszú éjszakai horgászatok alatt hozzászoktam a sötétben való ténykedéshez. Kilósforma süllő a zsákmány, talán a reggeli lemaradt hal, talán másik, mindenesetre méltó lezárása egy kényelmes, kellemes, de ennek ellenére eseménydús őszi horgászatnak.

A sötétedéssel megjött a süllő is
Pont jó méret, éppen belefér a képbe

Teljes sötétségben csónakázom hazafelé, ismerem az utat, sokszor megtettem az elmúlt időszakban, de most nem száguldozom, szinte alapjáraton járatom a motort. Béke van, csend és nyugalom, nemcsak a folyó hátán, most már bennem is. Lehet így is horgászni, meg-megállva, simogató őszi napsütésben, épp csak annyira koncentrálva, hogy egy-két halat azért horogra csaljunk. Nemcsak pergetésből áll a világ, nem kötelező vállalni a hideg éjszakákat, nem kötelező hajnali háromkor kelni. Nem kötelező, én választottam. Én választottam és már nem bánom, készen állok, hogy újra megmérkőzzek a ragadozóhalakkal.

Kiss Gábor (kissgabor)
Fotók: Kiss Gábor

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: