Megint nyárvég, ismét Gyékényes

Megint nyárvég, ismét Gyékényes

Nevezzetek fanatikusnak, tartsatok szánalmasnak, gondoljátok rólam azt, hogy a kitartásom és a reményem már lassan átcsap beteges megszállottságba, nem bánom! Nekem a nyár és ezzel együtt a strandszezon végét, a tizenéve újra és újra a családomat lefoglaló vízparti munka lezárását, az együtt töltött nyaralásnak nevezett, pihenéssel, kikapcsolódással eltelő napokat és persze a horgászatot, annak szeretetét adja Gyékényes. Az idén sem hagytuk volna ki, ezt már tavaly tudtuk, sőt már a jövő évi kép is letisztult. Az idei történetről olvashattok itt alább, de előre jelzem a kapitális és töménytelen halra vágyóknak, hogy nem lesznek teljesen elégedettek…

Talán írnom sem kellene erről a hat napról, talán megtarthatnám a személyes élményeinket magunknak, de következetesen próbálok Gyékényessel kapcsolatban gondolkodni, hiszen évekig alig, néhány évben átlagosan, tavaly éppen egyéni rekordot fogtam ott. Az idén nagyon gyengén muzsikáltunk együtt a tóval és a benne élő halakkal. Hiszem azonban, hogy talán éppen jövőre megint csodálatos eredményekkel és minden eddigit felülmúló horgászélményekkel gazdagon fogok majd hazatérni. Talán akkor érezhetném mostani írásom hiányát, hogy lám, ott ez a gyönyörű, misztikus tó, a csodás környezete, az ott élő emberek, a bennük lakozó mértéktelen jóindulattal, barátsággal és segítőkészséggel, akikről csak akkor ejtünk szót, amikor kielégült a zsákmányszerzési vágyunk. Csak akkor érdemel valami szót, amikor sokat ad… Nem, Gyékényes, a bányató a maga állandóan növekvő területével, a benne rejtőzködő és szintén növekvő halállományával (melyben töretlenül hiszek, bárki bármit is próbál a fejembe verni) megérdemel pár sort és néhány gondolatot. Aztán minden türelmes olvasó, aki eljut az írás végére, eldöntheti, neki mit „ér”!

Már több éve ez a nyaraló az augusztus végi szállásunk
Panoráma a teraszról

Arról talán megint nem kell(ene) írnom, hiszen a sok fecsegésemet rendszeresen böngészők már érzékelhették, számomra mennyire fontos a család - ateista létemre mondjam úgy - „szentsége”. Hiszem, hogy az élet csak úgy teljes - nyilván sok egyéb feltétel létrejötte mellett - ha a család, a szeretet, a barátság, a tisztelet szavak értelmük szerint összeforrnak és tartósan, jóban és rosszban is együvé tartoznak. Természetszerűleg csak az arra érdemesekkel kapcsolatban gondolom így az érzéseket, és nyilván ahonnan hasonló viszonzást is várhat az ember, hiszen nem élek lila burokban, ahonnan csak csupa jót és szépet látok, vannak nekem is haragosaim és én is haragszom néhány emberre. Főleg olyan sunyi, sumákokra gondolok, akik - mint most egy élő példa is bebizonyította sajnos - kihasználva az általam barátságosnak hitt, sokáig kellemesen és mindkét fél részére „hasznosan” működő üzleti kapcsolatban csaló, galád módon becsapnak és megrövidítenek, ugyebár?! De erre majd egy későbbi, hisztis írásomban ki szeretnék, sőt ki fogok térni…

Nekem szerencsém van, mert minden hisztimet elviselő és ennek ellenére is egymást szerető családom van, kedves barátok vesznek körül, tisztelem azokat, akik szeretnek, és viszont tisztelnek a néha szélsőséges viselkedésemmel és véleményeimmel együtt is. De elég lesz már a lelkizős fecsegésből, térjünk a tárgyra, hiszen nem ezért jöttetek ma erre az oldalra…

Egy nagyon régi szép emlék
Tigrismogyoróval fogott domolykó

Mint már tapasztalhattátok és tapasztalni is fogjátok - nem azért, mert az idei nyaralásunkról kevés kép készült volna -, az íráshoz a mostaniakon felül pár régebbi, elsősorban halas fotómat mellékelem. Teszem ezt talán azok kedvére, akik csak a képeket szeretik nézegetni és lévén horgászportál ez az itteni, lássanak hát pár átlagos - és az értékét az adja, hogy mind én fogtam - gyékényesi halat is!

A mai történet - ahogy minden gyékényesi - a soltvadkerti strandon működő óriás vízicsúszdánknak és úgy általában a strand szezonjának a befejeztével, augusztus huszadika után kezdődik. Strandszezonunk általában sok nélkülözéssel, lemondással jár, hiszen nincs egy olyan hétvége, ne adj’ Isten hét, amikor nyugodtan elmehetnénk nyaralni, horgászni, mert a strandon a hétvége a fő csapásirány. Ekkor jönnek a városi „úri népek” pihenni, szórakozni és ezért némi pénzt is elkölteni. No, ezért mondunk le mi sok saját programról egész nyáron! Aztán augusztus 20. után már általában ritka a nagyobb csoportosulás, ezt igény esetén már alkalmazott szokta megoldani, így évek óta mindig ekkorra időzítjük gyékényesi tartózkodásunkat. Ez az idén sem történt másként, hiszen 21-én hajnalban már bepakolt autóval, lelkiekben és fizikailag is felkészülten vágtunk neki a hosszú utazásnak. Az idén jó ideje először nem autópályán, „hátradőlve”, hanem a legrövidebb úton, az országból mégis sokkal többet látva tartottunk a célállomásra. Bevallom, oda-vissza mintegy 100 km-rel rövidebb lett az út, az egyhetes autópálya matrica árát is másra költhettünk, ráadásul kiderült, hogy minden sebességkorlátozást betartva is szinte azonos ideig tartott az utunk, a kisebb üzemanyag fogyasztásról már nem is beszélek. Pedig a mai ínségek közepette, az sem utolsó szempont…

A ponty, amelyik két horgomat is beszippantotta
Tavalyelőtti szebb halam
Tavalyi rekordom. Azóta is azt tartom… mármint a rekordot, nem a halat!

Szóval ott vagyunk, délelőtt van, kipakolunk, bepakolunk, szétpakolunk, összepakolunk. Mindegyiknek van persze értelme, nyugi, nem halandzsázok… az autóba bezsúfolt ruha és élelmiszer bekerült az épületbe, az addig dobozokba rejtett horgászcucc kikerült rejtekéből és szétszedve, majd összeszerelve, szortírozva minden kezd a helyére kerülni. Csónakmotor, akkumulátor, radar, mentőmellény, bóják, némi etetőanyag a csónakba, a bottartó állvány, a botok - rajtuk természetesen már az orsó, a végszerelék - a stégre, rajtuk nyilván már minden elektromos jelzőkütyü a helyére szerelve, kezdődhet a tánc! Csak enyhe szél fújt, így a precíz helykereséshez csak andalító muzsikaként szolgált és egy csendes keringő lett a táncból. Tartott is vagy 3 óráig, mire 3 bóját az általam legjobbnak vélt helyekre le tudtam tenni. Természetszerűleg a szomszédokkal még kihajózás előtt felvettem a kapcsolatot, egyeztetve velük, kinek mi a terve, hol nem zavarjuk egymást. Teszem ezt már régóta, főleg ezen a vízen, mert tapasztaltam már sok „furcsaságot”…

A jobb oldalamon ücsörgő idős, nyugdíjas helyi horgász szomszédom nem rejti véka alá a véleményét, neki biza’ nincs ínyére, ha az ő bójájától kb. 20 méterre balra és kb. 30 méterre beljebb jelölnék ki egy helyet. Hiszen két napja nem fog semmit és már nagyon szeretne… és mi lesz, ha én ezzel a „húzásommal” elviszem előle a halat?!

- De bátyám, ha eddig sem jött ott hal, akkor mit rontok én ezen a helyzeten?

- Na, jó, semmit, de mi lesz, ha mégis magának lesz előbb hala és belemegy az én szerelékembe?

- Oké, akkor visszakérdezek: mi lesz akkor, Jani bátyám, ha magának lesz előbb kapása és a hala összeszedi az én szerelékeimet, még ha messzebb is költöznék? Megmondom: semmi! Higgadtan megvárom, míg sikerül kifárasztania a halát és utána majd kigubancolom a saját szerelékeimet… ha tudom. Hiszen ezért (is) jöttünk ide a tópartra!

(Gyanúsan sanda és erőltetett mosoly a válasz, jobb oldal meggyőzve.)

Másik oldal (két fiatal, a parti felszerelésükből ítélve haladó gondolkodású horgász.):

- Nekünk ott van az a dőlőbójánk, annak a bal oldalát és az előtte lévő területet horgásszuk, a többi nem számít, akár a jobb oldalára is hordhatsz!

- Oké, köszi szépen, görbüljön a bototok spicce!

Otthoni előkészületek. A kefires kukorica
Pár aprócikket pótoltam
Gyúrtunk is néhány szem golyót

Azért gondolva a későbbi változásokra (mármint a parti horgászokéban és az időjárási, és egyéb horgászati körülményekében) magam elé, kicsit balra kihelyeztem egy világítós dőlőbóját kb. 130 méterre (tehát egyszerű halandó számára nehezebben megdobható távra), egy - a környék 9-10 méteres mélységeiből kiemelkedő - 6-ról egészen 3,5 méterig feltörekvő púpra. Egy merész gondolattól vezérelve messzebbre is elkalandoztam és jó 300 méterre a stégemtől találtam pár ígéretesebb törést, ami a 10 méteres környezetéből egészen 7,5-8 méteres „magasságokig” tört fel. A környezete akadósnak mutatkozott, de a radar szerint (amin nagy ritkán kapcsolom be a haljelzést) ebben a mélységben nagyobb volt a halak mozgása. Mellékesen megjegyzem, sok éve nagy dilemmám, hogy vajon ezekben a nagy mélységekben képes-e a nagyobb hal huzamosabb ideig létezni és főként táplálékot felvenni? Számomra elég hihetetlen, hogy akkora víznyomásban előnyben részesíti az ottani, általam szegényesebbnek hitt táplálékot, mint a sekélyebb töréseken felkínált terülj-terülj asztalkámat! Persze, az élet sokszor rácáfol az elméletemre, hiszen több helyen olvasom, látom, hogy szédítő mélységekből tépnek fel gyönyörű, kapitális halakat… szóval ide is kerül egy világító dőlőbója.

Visszafelé jövet a „finoman fanyalgó” nyugdíjas szomszédom oldalára is raktam egy bóját, kellő távolságot tartva az ő fonnyadt PET-palackjától. Ezt már csak, mint tartalékot tettem le, ha a többi nem működik, lesz egy utolsó mentsvár. (Végül ez a bója lett a süket egész héten.)

Előkészületek a parton. Lassan minden a helyére kerül
Bevetésre készen

A „szomszédolásra” majd még visszatérek, vissza kell sajnos térnem, mivel halak híján és sajnos a kellemetlen és kellemes tapasztalatok miatt is fontos meghatározója lett a hetünknek, de nem szaladok a történeteknek elébe!

Bóják a helyükön világítanak, jelzők, swingerek, botok a rod-podon, végükön a megfelelően előkészített szerelékkel pöfögnek alapjáraton, várják a parancsot. Vágjunk bele! A bal oldali helyek bojlival indulnak a „versenyen”, a közép az (szinte) csak magokkal, a jobb oldali „mentsvár” pálya pedig hol így, hol úgy.

Nem mellékesen megjegyzem, hogy a szokásos áztatott-főzött-kefirezett kukoricával, a több éve hordóban érlelt savanyított vegyes magokkal és áztatott-főzött tigrismogyoróval készültem a magos szekcióban. A bojlis irányzatot az idén a maradékokra és némi frissre alapoztam. Az indulás előtt pár héttel nagy sebtében gyúrtam kb. 3 kiló oldódó bojlit gyümölcsös müzliből, természetesen azért értékes tartalmat is adva neki, plusz tavalyról - a „híres” hármasból, a sztracsatellásból, a borsos-fűszeresből és a májasból - is volt még pár kilónyi a fagyasztóban, amit erre az alkalomra tartogattam. Ráadásként, mert szeretem, és mert nem szerettem volna a véletlenre bízni semmit, az indulás előtt pár nappal nőmmel karöltve legyúrtunk még vagy közel 3 kilónyi Dynamite Baits Source golyót. Ez utóbbit elsősorban azért, mert szimpatikus az illatvilága. Fogni még nem fogtam vele semmit, pedig már többször is próbálkoztam, de töretlenül hiszem, hogy ennek az illat és ízvilágnak egyszer, valahol (lehet, egy távoli galaxisban) meg kell hoznia a jó halat!

Előkészületek az asztalnál. Lépésről lépésre
Csalivariációk a próbahallal

Közben javában esteledett… így, visszagondolva nem is értem, miben telt el a délelőtt tizenegytől este nyolcig terjedő időszak?! Pedig eltelt… de megnyugtató volt, hogy minden tuti, a megfelelő csali a megfelelő helyen van. Már csak az igényeimnek megfelelő hal hiányzik az idilli képből.

Vacsorára a lányok az otthonról hozott, saját termelésű zöldségeinkből készítettek egy kiadós, sűrű levest, grízgaluskásat, olyan „kérek még egy tányérral!” fajtát. Utána egy nagyon finom, kímélő tökipompost, kevés sonkával, húsos szalonnával, kolbásszal, gombával, miegyebekkel. Ha másra nem is volt ez jó, hát a hajnali kiszáradt torokkal való, gyilkos álmok utáni felriadásra, hogy azonnal szomjan halok! Hiába, na, a hasunkat még szeretjük és enni is tudunk…

Etetőanyagok, de ezek a rend kedvéért nekünk!

Nem volt nehéz elaludni, a fáradtság és a kiadós vacsora hamar elnyomott. Éjfél után nem sokkal heves jelzésre riadtunk. Előbb a bal szélső, majd a harmadik botom kiabált be, hogy ideje lenne felébredni, felkapni a papucsomat, valami vastagabb ruhát és eszeveszetten rohanni a stégre, mert a halak megbolygatták a horgaimat! Nagyjából így is történt a dolog, csak nem az én horgaimat, hanem a bal oldali szomszéd srácokét… mondjuk, gyanús is volt, hogy első este és rögtön két boton is kapásom van. Ez az én esetemben nem túl valószínű. A fiúk egy szépnek nevezhető, kb. 7-8 kilós pontyot zsákmányoltak, amit a jelek szerint nem terveztek tovább életben hagyni. Mivel erre megvolt az engedélyük, ez nem is róható fel terhükre…

Miután a két megbolygatott botot visszahelyeztük a helyére (ej, be kellemes volt a nyirkos hajnalban behúzni!), éppen kezdtem visszaaludni, mikor párat csippant a bal oldali, DB Source-szal csalizott szerelékem jelzője. Mivel nem volt folytatása - csak valamikor hajnali háromkor, akkor is csak két-három rövid csippanás -, egészen kora reggelig nem kellett sehova sem sietnem. És ráadásul még akkor sem a stégre…

A reggeli csalifrissítéskor, a kitekerés fázisban éreztem, hogy a bal oldali, az éjszaka párszor riogató szerelékem elkezd néha oldalazni. Mondom, ennek fele se tréfa… de meglátva a horgon lévő „zsákmányt”, mégiscsak úgy éreztem, hogy ennek legalább a fele tréfa. Egy termetes kárász… Mindegy, aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli! Megtanultam már, hogy halat fotó nélkül sehova sem rakunk el, sem nem engedünk vissza, mert ki tudja, lesz-e még nagyobb, vagy egyáltalán egy másik? Így aztán a fotó és „zsákolás” után (mert ugyanis a sült kárász a kedvencem) új és az eddigieknél is finomabb csalikat engedtünk le a bányatóba a bóják környékére.

Próbáltam „megvilágítani” a csalikat
Ő észre is vette

Sajnos innentől kezdve jó ideig „filmszakadás” következett, mert senki az égvilágon, de még a meder alján sem érdeklődött a csalétkek iránt! A nagy csend egészen péntek délutánig folytatódott…

Közben csütörtökön a lányaimnak felvetettem, mi lenne, ha kicsit aktivizálnák magukat a horgászat finomabb szegmenseiben, ezzel egyrészt és elsősorban a lányomra értettem ezt, közelebb kerülhetne a horgászat mint szabadidős és hasznos tevékenység megkedveléséhez, másrészt, ha esetleg rablóhal fogdosásra szottyanna kedvem, hát lehetne csalihalam, amivel sokkal nagyobb eséllyel tudnék ragadozót fogni, mint mondjuk kefires kukoricával. Szóval, a csajok spiccbotoztak. Mindent előkészítettem nekik, még a halakat is beidomítottam, melyik tenyérnyi helyen várhatják a lassan aláhulló apró horgot (nem mellesleg a 20-as kis horgot felszerelni sem volt egyszerű a virsli ujjaimmal) a rajta a vonagló féreggel. Eleinte ment is a dolog, de miután elég heves habosítás és kiadós dobogás árán sikerült csak célba juttatni a csalit, a kishalak is eliszkoltak. Egyetlen árva napkárászt sikerült ejteniük, amit viszont a szomszédok macskája kikapott a vödörből és eltűnt vele. Ekkor befuccsolni látszott ez a projekt…

Női szektor
Előkészületek a vízben, minden a helyén
A spicces „zsákmány”

Lelkes és kitartó horgász módjára nem nyugodtam bele a kapástalanságba és állandóan variáltam. Az előkehosszokat, a lebegtetési módszereket, a csalik összetételét, szóval szinte mindent. Péntekre eljutottam ismét a fagyizási hóbortomig, előkészítettem 10-12 db előre felcsalizott horgot és belerejtettem egy-egy félbevágott PET-palackba, a horog köré pedig főtt magot mertem levével együtt, majd ment be a fagyasztóba. Szombat reggelre már volt használhatóan keményre fagyott fagyi, amivel siettem befelé a legmesszebbi bójámhoz, hátha ad valami sikert.

Fagyikészítés

A szombat reggeli húzás azonban nem járt sikerrel, estig vártam a két szerelék beindulását, de hiába… a kitekerésnél ráadásul az egyiket sikerült csak kiszednem, a másik még a bója közelében leakadt. Mondjuk, a bójázásnál láttam a radarképen, hogy a púp környezetében elég durva akadók leselkednek, de éppen ez volt az egyik szempont, ami miatt az akadók környéki tisztább púpot jelöltem meg. Tehát csónakba kellett szállnom, hogy a lehető legkisebb veszteséggel jussak a szerelékeimhez, ne kellejen százméternyi főzsinórt, meg a végszereléket se elvesztenem. A szomszédok persze egyből felélénkültek, látva, hogy a feszesen tartott zsinórral befelé csónakázok, teljesen biztosak voltak, hogy kapitális halam van. Kicsit hízott a májam…

Beérve a bójához éreztem, hogy ez bizony nagyon el van akadva. Próbáltam húzni, tolni, jobbra, balra feszegetni, de a vastag dobóelőtét miatt esélyem nem volt, hogy a meder közelében szakadjon. Végül beindítottam a csónakmotort és egyesben keringőztem a leakadt horog körül. Nyolc-tíz kör után egyszer csak megmozdult a cucc és komótosan emelkedett a felszín felé. Kiemelve láttam meg, hogy egy karvastagságú, kb. 1 méteres ág volt a tettes, tele kagylóval. Beraktam a csónakba és sietve távoztam. Odakint, a „bontásnál” tapasztaltam meg, hogy nem én voltam ennek az ágnak az első horgász kapcsolata. Két komplett végszerelék volt rátekeredve elhagyós ólommal, hajszálelőkés horgokkal…

Nem voltam azért nagyon morcos, belefért a türelmembe és egyébként is horgászni jöttem élővízre, ez itt elfogadható jelenség! Meg végre egy kis izgalom!

Ez a csöppség akadt a horgomra, vagyis a horgom erre

Péntekre összeverbuváltunk minden jelentkezőt a gyékényesihorgászatponthu portál fórumtalálkozójára. Már több éve betartjuk ezt a hagyományt, hogy nyár végén összeülünk egy jó kis sztorizásra, evés-ivásra. Megint egy csirkepörkölt főtt a bográcsban, amit jókedvvel és jó étvággyal fogyasztott el mindenki. Volt sok vidám és pár szomorú sztori, volt sok nevetés, szóval jól éreztük magunkat!

Egy kiadós traccsparti kaja előtt
Rotyog a pörkölt

Volt a délutánnak egy izgalmas momentuma is, ugyanis egy új társaság érkezett a bal oldali nyaralóba. Annak rendje és módja szerint bepakoltak és nekiindultak csónakkal felfedezni az előttük elterülő vizet. Még fel sem ocsúdtak a táj és a környezet szépségéből, még be sem jutott a helyi vízszag a tüdejükbe, amikor rendkívül közönséges és durva szavakkal ordibálva küldte el őket mindenhova a bal oldali szomszédjuk. Erről a szomszédról elmesélem, hogy aznap reggel érkezett a saját nyaralójába és pár „sherpával” sódert és köveket talicskáztatott, nagy hanggal adott utasítgatásokat, káromkodott, szóval csekély tekintettel volt a környezetére. Nekem átkiabált, hogy meg ne próbáljak elé, de még felé se dobálni, mert felteszi a hármashorgot, meg egy darabosabb ólmot és összehúzza a damiljaimat, elvágja és ezzel jelzi, hogy neki útjában voltam. „Kedves!”, mondtam neki. Mosolyogva kérdeztem tőle, hogy azt azért ugye tudja, hogy amiről beszél, azt tiltja a horgászszabályzat, a köznyelv pedig gereblyézésnek hívja. Nem érdekelte, neki csak a saját nyugalma a fontos és semmi és senki nem tudja meghatni. Elkönyveltem, hogy az „úr” egy idióta és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, még a közelébe sem megyek a horgászhelyének! Napközben a „sherpáival” hordatta be a szerelékeit, a szerelékenkénti vödörnyi kukoricát és folytatta tovább a hangoskodást. Nos, ez az ember az új vendégek szívébe is hasonlóan igyekezett belopni magát. „Rohadt városi vendéghorgászok, takarodjatok az anyátokba, tűnjetek el a bójáim mellől, semmi dolgotok ott, bunkók!” Nagyjából ebben a stílusban üdvözölte szomszédjait és próbált kedves emlékeket hagyni a gyanútlan, újdonsült vendégekben. Mondjuk, azok sem voltak restek és kulturáltan, de hangosan kérték ki maguknak ezt a modort. Közben a fórumtalálkozón ott volt az egyesület vezetősége, akik felismerve a hangoskodót, gyanították, hogy az embernek még területi engedélye sincs, mert az egyiküknek hetekkel előtte mondta, hogy az idén nem volt ideje horgászni sem, ezért nem is vett területi jegyet ide. Nos, két halőr kisvártatva odaköszönt neki és kérte az engedélyét. Ő arra hivatkozva, hogy az autójában van, eltűnt. Negyedórás várakozás után a halőrök felmentek a nyaralójába, ahol ő csendesen ücsörgött. Számon kérték, hogy hol az engedély. „A kocsiban”, mondta. „Akkor haladéktalanul kérjük, mutassa fel!” Felsétált az autójához és egy cetlit hozott vissza, ami 5 mázsa sóderről szóló tüzépi jegy volt. Remélte, gondolom, hogy a halőrök el sem olvassák és elfogadják, mondván papír, az papír. De nem, Tóni bácsi elvette és morcosan kikérte magának, hogy hülyének nézi őket és rendreutasította. Ekkor ismét időt kért, hogy rosszat hozott le, mindjárt hozza a másikat. De nem jött vissza, hanem beült az autójába és elporzott…

Újabb negyedóra telt el, mire visszaért egy frissen kiállított napijeggyel, amit a közeli boltban vett előtte pár perccel. Tóni bácsi nem hagyta magát tovább bolondítani, bár kíméletes volt és nem büntette meg, jelezte, hogy ez az engedély éjfélig szól, így hajnalban le fogja ellenőrizni és kéri majd a másnapra szóló jegyet is!

Mondanom sem kell, ekkora égést már nem bírt elviselni ennek az „egyszerű” embernek az egója, még este elpakolt mindent, többet sem láttuk a héten… Mindenesetre izgalmas lett a találkozó vége!

Jóllakott fórumozók

Szombat reggelre megérkezett a front, melytől hevesebb étvágyat reméltem, mármint a halak részéről, mert a saját étvágyammal nem volt semmi baj, sőt talán kicsit lehetett volna visszafogottabb is! Ezen a napon az eső miatt szinte semmi horgászati tevékenységet nem kellett folytatnom, késő délután, amikor egy kis ideig enyhült az eső szorítása, behúztunk. Alig fél órával a behúzást követően maszatolós kapással jelentkezett valaki a legtávolabbi bójámtól. Vártam, hátha csak beleúszás, hátha lesz ez még hevesebb is. Nem sokkal, talán egy kicsit agresszívebben ejtegette a swingert, amikor elfogyott a türelmem és ráfeszítettem. Nocsak, egy hal! Hamar csónakba pattantam, míg a kedvesem kezében a bottal tartotta a kontaktust a hallal, majd a botot átvéve elindultam szembe az érkezővel. Nem kellett sokat csónakáznom, míg végre találkozhattunk. Nem csinált nagy ribilliót, már a méreteinél fogva sem, hiszen egy 3,86 kg-os amur mosolygott rám a merítőből. „Húúú, apád, anyád idejöjjön!”

Kicsi, de hal és mi fogtuk! Legalább már halszagú lehetett a kezem…

Lepkék a falon és a pók hálójában
Kicsit front volt?
Az egyetlen nemes halunk lett ez az amur
Az ananászos és kefires magmixre vágyott

Sajnos a vasárnap és a hétfő is a frontokról, az esőkről, a szélről szólt, így túl sok említésre méltó esemény nem történt. Naponta kétszer, reggel és késő délután kimerészkedtünk a stégre és esőruhába öltözve hordtunk be friss csalikat. Nulla eredménnyel, mindössze egy maszatolás volt a távoli bójámnál, de mikor vinni kezdte, én kirohantam, ráfeszítettem… volna, de ebben a pillanatban elvágta valami, feltehetően kagyló a főzsinóromat és teljesen súlytalanul tekertem ki a maradékot. Ez sajnos nem sikerült!

A legsekélyebb helyemen bojlira nem jött semmi, pedig tavaly ez a hely élt nagyon
Pedig én mentem fáradhatatlanul, ha fújt, ha esett
Az idő nagyon elromlott
Még ez (az ismeretlen) rovar is fázott

Horgászélmények híján legalább volt időnk a családi beszélgetésekre. Jó volt pár addig elnapolt kérdésekre válaszolni, végre megtudni pár olyan dolgot, amiről a hétköznapok rohanása miatt nem jutott idő. Közben kiderült, hogy bár lányom júniusban megszerezte az első diplomáját, már ezt megelőzően beadta jelentkezését egy következő megszerzésére. Sikerrel is járt és a beiratkozás azon a héten, szerdán lesz, amin személyesen szeretne Szegeden lenni. Még jó, hogy a nyaralót 6 éjszakára vettük ki és egy ajándék éjszakát bele tudtam alkudni, mert egyébként nem engedtek az árból. Tehát egyértelművé vált, hogy hiábavaló próbálkozás volt az alku, mert kedden délután haza kell mennünk, hogy szerdán délelőtt meg tudjon jelenni Szegeden, az egyetemen. Hétfőn este még egy szuper házi pizzát készítettek a lányok, aztán a keddi nap már a pakolással és a sebek nyalogatásával telt. Próbáltam magyarázatot keresni a kevéske halra, de nem tudtam másra jutni, csak a frontokra és a környék zsúfoltságára. Ezen a körülbelül száz méteres szakaszon horgásztunk összességében tízen húsz bottal, mindenki etetett, némelyikünk többet is az indokoltnál. Ráadásul szemben, a szigeten is voltak többen, köztük celeb horgászok barátai, akik szintén dolguk végezetlenül feladták és idő előtt távoztak.

Összegezve a közel egy hetet, mindent megkaptunk a nyaralásból, amit szerettünk volna, igaz, néhány reményünk esetében kicsit szűkmarkú lett hozzánk a sors, de nem lehet minden évben rekordokat döntögetni!

Köszönjük, Gyékényes, hogy elviseltél bennünket, hálából ismét jövünk, ha megéljük!

Ez már nem nyár, de szép emlékét megőrizzük így is

Mert horgászni, nyaralni, családdal pihenni, barátokkal találkozni jó!

Szerző, fotók: Jeszy
Photoshop: Jeszy Andi

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: