Harcsák nyomában a Pó folyón

Harcsák nyomában a Pó folyón

Mi történik akkor, ha a rég óta tervezett pergető túrán nem találod ott a harcsákat, ahol előző évben még szépen fogtál? Dobálsz tovább rendületlenül? Inkább fröccsözni kezdesz, mert jók az olasz borok? Mi inkább felkerekedtünk és megkerestük őket. Tanulságos történet azoknak, akik hozzánk hasonlóan a harcsák bűvöletében élnek.

Tavaly júniusban harmadik alkalommal jártam a Pó folyón horgászni. Az utolsó két alkalommal Laci barátommal együtt utaztunk, aki elkötelezett harcsahorgász és hozzám hasonlóan szívesebben keresi meg a halat egy csónakból pergetve, minthogy a harcsa találjon rá a parton várakozva.

Az első évben május elején mentem a Póra, és ez még korai időpontnak bizonyult a klasszikus harcsapergetéshez. 2012. júliusban már Lacival mentem, ami igazán ideális időpont volt, mivel a főmederbe visszahúzódó folyón könnyű volt megtalálni a kőrakások oldalában vagy éppen a sekély homokpadokon csefalókra vadászó harcsákat. A júliusi időponttal mindössze annyi gond volt, hogy az éjszakai pergetések után nagyon nehezen tudtunk aludni a 30 fok fölé felmelegedő szállásunkon, ezért tavaly egy hónappal korábbra, júniusra időzítettük az utazást.

Az időjárás szempontjából bejött a számításunk, mert az éjszakák kellemes 15-18 fokosak voltak, és nappal sem volt melegebb, mint 30 fok, de a vízállás bizony nagyon megtréfált bennünket.

Tavalyi túránk alkalmával a májusi zöldár már levonulóban volt, csak a népes szúnyog „hordák” és a közel 100%-os medertelítettség emlékeztetett arra, hogy pár hete 8 (!) méterrel magasabban, egészen a töltéskoronáig állt a víz a hullámtérben. Ezért a körülmények jelentősen eltértek a korábbi években tapasztaltaktól, amikor a Pó illemtudóan a főmedrében folydogált és mindössze annyi választásunk volt, hogy a kilométeres kövezéseken vagy a hasonlóan hosszú homokpadokon csorgunk le pergetés közben.

Olyan új, vízzel teli ágakat fedeztünk fel, melyekben az előző nyáron gyalog sétálgattunk. Azt a helyet, ahol előző évben két homokpados csorgás között megpihentünk és megettük a szendvicseinket, most 5 méter víz borította, és a folyó félelmetes hanggal, dübörögve ömlött át a komoly magasságú kőgát felett, hogy csurig töltse vízzel a Kettős-Körös szélességű időszakos medret.

Ahol előző évben száraz lábbal keltünk át…
… ott tavaly egy gyors folyású ág csordogált
Itt 2012-ben szép harcsák szívták le a wobblereinket…
… tavaly egy folyónyi vízmennyiség nagy morajlással bukott át a gáton
Ebben a kanyarban 2012-ben német bojlisok táboroztak a fák árnyékában
Tavaly a folyó nagyon dolgozott azon, hogy a medrét szélesítse, és ebben csak az évszázados fák akadályozták meg

A körülmények tehát nagyon különböztek, mi pedig egész éjszaka dobáltunk, motoroztunk és füleltünk, hogy megtaláljuk a harcsákat. Alaposan átbogarásztuk az előző évben felfedezett, most 2 méter víz alatt lévő homokpadokat, dobáltunk olyan pergető álomba illő szakaszokon, ahol a szakadó partot 10 méterenként egy-egy kimosott gyökerű, vízbe borult fa tarkította. Csorogtunk olyan szabályozatlan mellékágakban, ahol a félméteres mélységet egyik pillanatról a másikra 5 méteres szakasz követte, de két végighorgászott éjszaka után érezhető volt, hogy szinte üres a víz, mert sem a csefalókat, sem a harcsákat nem találtuk az ígéretesnek tűnő helyeken. Egyetlen érdeklődőnk egy 3 kilós balin volt, melyet Laci az éjszaka közepén akasztott meg a part mellett egy J13-as wobblerrel. Idehaza örülnénk egy ilyen fogásnak, de a harcsák birodalmában nem erre vágytunk.

A holdfény nélküli éjszakákban néha-néha hallottuk a jellegzetes rablásokat is, de közel sem olyan számban, mint előző évben. 10 kilométeres szakaszon összesen 3 helyen találtunk kisebb csefaló csapatokat, miközben 1 évvel korábban a tengerből felúszó temérdek hal nem ritkán a csónakunkba ugrott pergetés közben.

Az is gyanús volt, hogy a táborunkban dolgozó horgászvezetők csónakjai napokon keresztül érintetlenül álltak a kikötőben, pedig a korábbi években ők is elindultak esténként a folyóra, hogy egy vagy több vendéggel együtt vagy csak a maguk szórakoztatására horgásszanak egyet a nyári folyón. A harcsák minden igyekeztünk ellenére sem jelentkeztek, ezért a harmadik napon már intenzíven faggattam a folyót jól ismerő guide-okat, hogy miért süket a folyó és ők hol horgásznak mostanában.

Elmondták, hogy az adott év nagyon rapszodikus, mert a kisebb-nagyobb áradások egymás után érkeznek, nagyon lehűtik a folyó vizét, ezért a harcsák vagy étvágytalanok, vagy felúsznak a melegebb oldalágakban tömörülő csefalók után. Azt a tippet kaptuk, hogy próbáljuk meg a közeli, Póba ömlő kis folyót, ami sokkal sekélyebb, mint a fő folyam és ezért 4-5 fokkal melegebb a vize. Ezzel azonban csak egy komoly gond volt, ebbe a folyóba motorcsónakkal tilos behajtani, így csak a partról lehet horgászni, ami komoly nehézségekbe ütközik, mert összesen 1 olyan hely van a közelben, ahol ezt érdemes megtenni.

Elraktároztam az infót, és nappal az alvásidőnk rovására fel is derítettük a környéket. Végül úgy döntöttünk, hogy a parti pecát otthon is tudunk csinálni, ezért a harmadik éjszaka is kimentünk a Póra egy újabb, a korábbiaknál sekélyebb vizű oldalágat feltérképezni. Ez az este is eseménytelenül telt. Éjfél után nem sokkal, az ezredik dobás után azt javasoltam Lacinak, hogy most azonnal menjünk a délután kinézett helyre horgászni, mert a Pón akár 1 hétig is dobálhatunk, akkor is maximum 1-1 kisebb kóbor harcsát fogunk horogvégre kapni.

Laci osztotta a véleményem, így megszakítva az éjszakai horgászatot felmotoroztunk a kikötőnkbe, hajnali 1-kor autóba vágtuk magunkat és nem sokkal később már a parton álltunk. Örömmel hallgattuk a csefalókat, melyek néhány perceként idegesen szétugrottak az alattuk ólálkodó harcsák által hajtva.

Ez a hely egyedülálló volt a környéken, mert a kb. 100 méter szélességű, élesen kanyarodó és néhány kilométerrel lejjebb a Póba ömlő folyóba egy kis, kb. 40 méter széles oldalág csatlakozott be, melyből szép lassan folyt be a 4-5 fokkal melegebb víz a rohanó folyóba. Ez a lassan beömlő víztömeg 30-40 méterrel eltolta tőlünk a folyó sodorvonalát, így ebben a „folyosóban” a víz csak nagyon lassan folyt, és szépen át lehetett fésülni a teljes vízoszlopot a nélkül, hogy a wobblerünket a rohanó víz kitolta volna a parthoz. A melegebb vizet és a lassú áramlást a csefalók nagyon kedvelték, ezért nagy bandákba álltak össze az összefolyásnál, amit a harcsák sem hagyhatták szó nélkül.

Az olasz pecások imádták ezt a földnyelvet. Volt olyan, hogy nappal 10-en úsztattak egymás mellett csefalóra

A csattogós műsor éjszakai érkezésünk után még legalább 1 órán keresztül tartott, majd szép lassan jóllaktak a harcsák, a szétrebbenő csefalók is megnyugodtak - legnagyobb bánatunkra. Mi azért rendületlenül tovább dobáltunk és cserélgettük a különböző típusú, más-más mélységben verető wobblereket.

Én közben nagyon elfáradtam, és elindultam az autóhoz egy kis frissítőért, de nem jutottam hozzá a vizemhez, mert Laci utánam kiabált, hogy megakasztott valamit. Olyan gyorsan még nem ugrottam le a csúszós, sáros partoldalban, mint akkor. Arra érkeztem, hogy barátom rövid botja karikában hajlik és az orsó igencsak szaporán ciripel, ahogy az ellenfél távolodik a parttól.

Laci határozottan fárasztott: a partot vízben álló bokrok tarkították, ezért hamar közel húzta magához a halat, ami meg-megugrott és jó nagy ütésekkel jelezte az amúgy is egyértelmű dolgot: harcsa van a horgon. Kesztyűt húztam és a nagy gripet is magam mellé készítettem, hogy szükség esetén meghosszabbítsam a kezem, mert a víz széle bokáig merülősen sáros volt az elmúlt napok intenzív apadása miatt.

A gondosan lecserélt Owner horgok jól akadtak, a jól összeállított felszerelés is kitartott és így a harcsa 10 perc kemény fárasztás után már talpunk alatt forgolódott, majd néhány kisebb kirohanás után beakasztottam a gripet a szájába és kihúztam a partra. Nagy volt az örömünk, mert 3 éjszaka betli után alig másfél órája pergettünk az új helyen, és máris egy szép harcsát kaptunk horogvégre, mely 155 centisnek bizonyult a méréskor.

Ő volt az első halunk a héten, mindössze 1,5 órát pergettünk a helyen, amikor rányúlt a kéttestű, vízközt húzott wobblerre

Lacinak nagyon nagy szerencséje volt, mert egy olyan kéttestű wobblert tett fel, mely nem a szokásos stabil módon volt összerakva, hanem csak egy rosszul visszahajlított fül tartotta a hátsó részt. Fel sem tűnt neki, hogy wobbler szétesett a fárasztás közben. A wobbler mindkét horga be volt akadva, de csak az első rész csatlakozott a vastag fonott zsinórhoz. Ez a horog jól tartotta a halat, mely így partra került. A túra előtt én is kaptam Lacitól egy ilyen wobblert, de a kezem mindig másfele tévedt a dobozban, amikor megláttam a wobbler illesztését, mert hiába a kicserélt horog és kulcskarika, ha a csali a legkritikusabb ponton gyenge. A megérzésem bejött, mert tényleg gyenge volt a matéria, de a csali adott egy halat, miközben az én kollekciómmal aznap kapásig sem jutottam, pedig egészen reggel 6-ig pergettünk.

A gyenge wobbler egyszerűen kettévált a fárasztás alatt. Még jó, hogy az első horog is jól tartotta a halat

Az éjszakai pergetés alatt végig hallottuk, hogy a beömlő ágban az összefolyástól néhány száz méterrel feljebb folyamatosan rabolt a harcsa, ezért másnap próbáltam szerezni egy evezős gumicsónakot, amivel az említett oldalágba tudtunk volna bekommandózni, de nem jártam sikerrel. Maradt a parti peca, de a következő két napon egyetlen harcsa sem tisztelt meg minket, pedig becsülettel végigdobáltuk az éjszakát napnyugtától egészen napkeltéig.

Végül ahol a szükség, ott a segítség: utolsó éjszakánk előtt már letettem arról, hogy bejutunk az áhított folyóágba, de a hét során összeismerkedtünk a mellettünk lakó német csapattal, akik azonnal felajánlották a kis gumicsónakjukat, melyet azért hoztak magukkal, hogy a „bójázós-partonülős” felszerelésüket behordják és a csendes kis gumicsónak segítségével kikössék egy bedőlt fához vagy homokpados horgászatnál egy leszúrt bambuszrúdhoz. Ők már másnap reggel indultak haza, minden felszerelésük össze volt csomagolva, ezért csak annyi kérésük volt, hogy reggel 7-ig adjuk vissza a csónakot nekik.

A kis gumicsónak 220 centijével apró volt két embernek, és Lacit hosszan kellett győzködni, hogy ő is beszálljon a harcba. Végül a csónak felkerült a tetőcsomagtartóra, Laci pedig az anyósülésre és fél kilenckor a bokáig érő sarat és az ártéri erdő összes szúnyogját legyőzve vidáman eveztünk felfelé a kb. 2,5-3 kilométeres szakaszon. Illetve csak én voltam boldog, mert én az ördög hátára is felültem volna, ha onnan lehet harcsát fogni, de Laci barátom feltűnően csendes módon azt latolgatta magában, hogy mikor fogunk beleborulni a vízbe. :-)

Szépen, csendesen eveztünk egyre feljebb a lassan áramló vízben. A víz tetején megjelenő karikák mutatták, hogy a 30, néhol 40-50 méter széles ág sekély vizében tekintélyes mennyiségű csefaló zsúfolódott össze. A partot mindkét oldalon ártéri erdő és vízben álló bokorsor tarkította, így egyetlen parti hely sem volt ezen a szakaszon, illetve ha lett volna, akkor is legalább 100 méternyi, néhány helyen még ennél is szélesebb erdőn kellett volna átverekednünk magunkat, ami az áradás után teljes erőben lévő szúnyogok miatt komoly vérveszteséghez vezetett volna.

A kis ág mindössze 30-50 méter széles volt és olyan lassan áramlott, hogy inkább hasonlított egy kis csatornához, mint a folyóhoz. Vize meleg volt, ezt mutatja a tetején vastagon úszó zöldalga is

Lassan ránk sötétedett, és ahogy az este leszállt, úgy kezdtek el a csefaló hordák a víz tetején forogni. A harcsák is beindultak és olyan műsort kerekítettek, amilyet még sosem láttam-hallottam. A csefalók percenként rebbentek szét az alattuk köröző harcsák miatt, és gyakran lehetett pukkanós, szörcsögős, csobbanós harcsarablásokat hallani. Ahogy a csónakkal csendben csorogtunk le az ágon és megriasztottuk az ijedős pérféléket, a harcsák is feljöttek a szétrebbenő halak zajára, és volt olyan, hogy a csónak bal és jobb oldalán egyszerre rabolt egy-egy harcsa. Ilyenkor gyorsan a rablásra dobtunk, mert a csefaló nagyon gyorsan úszik, ezért a harcsák rablás közben gyakran elrontják a célt, és a tetthelyre gyorsan bedobott wobblerrel még jó esély van a vízközt ólálkodó harik elkapására.

A rablások mennyiségét látva biztos voltam benne, hogy a környék összes harcsája ezen a kis szakaszon zsúfolódott össze, de az intenzív dobálás ellenére sem jutottunk kapásig, ami nem volt csoda, mert annyi táplálékhal volt a vízben, hogy kis túlzással egyik oldalról a másikra át lehetett volna sétálni a hátukon. Amikor véletlenül a fehér fénnyel a vízre világítottunk, akkor több száz egyed ugrott a szélrózsa minden irányába, szóval a nagy harcsabőség ellenére is nehéz dolgunk volt.

Első körben mindketten Norizi wobblerekkel dobáltunk, Laci a 11 centissel, én a 9-essel, de erre nem jött kapás, ezért én termetes Salmo Skinnerre váltottam, Laci pedig egy J13-ra. Végül neki lett szerencséje, mert kb. 2 óra horgászat után, 11 óra felé néhány méterre a csónaktól durva ránehezedéssel érkezett Lacinak egy ott ólálkodó harcsa.

Harcsa esetében a felszínhez közeli kapás pillanatában még nem lehet tudni, hogy mekkora az érdeklődő, mert a rövidebb dobásoknál, főleg a part fele dobva a horogra akadt hal általában gyorsan beúszik a csónak alá, de ott aztán hamar kiderül a mérete. Ez a hal keményen tartotta a mélységet, nem is lehetett emelni rajta 10 percig, majd bemutatott néhány komolyabb kitörést. Ezeket leküzdve Laci már feljebb tudta emelni egészen addig, míg már a kopásálló előkét is láttuk, ami a zsinórt védte a gerenbenfogak reszelő hatásától.

A felszínt és - gondolom - a csónakot megérezve a hal még néhányszor kitört, de akkor már a felső 1-1,5 méteren mozgott. Jó volt látni, ahogy a zsinór eltűnik a vízben és onnan 2 méterre jelentek meg a farok keltette burványok. Ez azt mutatta, hogy nagyobb hal akadt a J11-re.

Laci izzadt, küzdött a hallal és a szúnyogokkal, én pedig folyamatos evezéssel próbáltam a lélekvesztőt a keskeny kis folyóág közepén tartani, mert mindkét oldalon több méter széles bokorsor állt a víz alatt. A hal próbálkozott is a part fele rohanni, de résen voltam és mindig időben eleveztem a parttól, miközben Laci reccsenésig terhelte ehhez a terephez kissé alulméretezett botot.

Végül megjelent a hal széles feje, de mindig úgy esett, hogy a csónak orránál forgott a harcsa. A kis csónakban nem fértem a halhoz, ezért én fogtam meg a botot, Laci pedig néhány kísérlet után úgy fordította a harcsát, hogy a szájába benyúlva végre meg tudta emelni. A csata eldőlt, de a háborút nem nyertünk meg, mert a hal ugyan már a birtokunkban volt, de kizártnak tartottuk, hogy a lábunkhoz be tudjuk húzni. Oda legfeljebb egy keszeg fért volna, mert két 100 kiló körüli pecás ült az alig 2 méteres lélekvesztőben. Ezért a halat keresztbe fektettük a légkamrákon és így mértük meg a hosszát. A hal majdnem 190 centi volt, a súlya valahol 50-60 kiló környékén lehetett.

Na, ez már megvan, de hova fér a csónakba?
Ezt a fotót sem volt könnyű összehozni, mert egyetlen megközelíthető partszakasz sem volt a közelben, így végül ezt sikerült kihoznunk a körülményekből

A harcsafogás után beindultam, hogy használjuk ki a maradék időt, amíg a harcsák a felszínen rabolnak, de éjfél után szép lassan elcsendesedett a kis ág, csak előttünk 100 méterrel vagy utánunk ugyanannyival volt néhány hatalmas rablás, de ahol mi voltunk, ott a legcsendesebb közlekedés ellenére sem mutatták magukat a bajszosok. A nagy harcsafieszta véget ért, már csak a nagyobb példányok vadásztak, de ők pontosan érezték, hogy ott vagyunk-e a közelben.

Ennek ellenére hajnali 4-ig kitartottunk, de végül ez az egy hal akadt. A fénypont a csónakból való kimászás volt, végre kinyújtóztattuk zsibbadt lábainkat. A helyzet azért nem volt kellemes, mert nyakig sárosak voltunk, folyt rólunk a víz a csónak cipelésétől, ráadásul a szúnyogok tort ültek felettünk.

A hajnali fejlámpás gumicsónak-mosás nem volt vidám mutatvány, de azt hiszem, ennyi kényelmetlenséget megért az, hogy hatalmas harcsaműsort láthattunk aznap este, és egy igazán szép halat sikerült is a vízből kiemelnünk. Amikor mi aludni tértünk, akkor még csendes volt a tanya, de azért a gumicsónak bérleti díjaként ott hagytunk a német srácoknak egy magyar Norizi wobblert, hogy vigyék hírét ennek a remek magyar csalinak.

Van néhány tanulsága ennek a hétnek, melyek sokaknak hasznosak lehetnek akár hazai, akár külföldi harcsahorgászatról van szó:

  • 3 éjszaka legalább 10-15 kilométeres folyószakaszt néztünk át alaposan. Ennyi idő alatt felismertük, hogy a fő folyásban nem lesz hal, ezért a melegebb mellékágakra váltottunk.
  • Feladtuk a sokkal kényelmesebb csónakos pecás terveinket (pedig 1 évig erre készültünk fejben) és ugyan bokáig sárban állva, de a megfelelő helyen mindössze másfél óra pergetés után megjött az első harcsa. Tanulság: ott kell próbálkozni, ahol a harcsák vannak, még akkor is, ha a kezdeti taktikát ehhez el kell felejteni.
  • A sikerhez az nagyon kellett, hogy kihúzzuk az infót a helyi erőkből (nem volt könnyű) és a terepfelmérésre is ráment jó sok időnk. Később is kerestük az új helyeket, csörtettünk a csalánosban jó sokat, találtunk is néhány B kategóriás helyet, de a sikert végül a gumicsónakos csorgás hozta meg.
  • Ha lett volna egy saját gumicsónakunk, akkor minden este elmehettünk volna pergetni, és ez akár komoly harcsákat is jelenhetett volna, de nem így alakult.

Tanulságos túra volt, sokkal kevesebb harcsát fogunk, mint egy évvel korábban. A Pón nagyon igaz, hogy kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetsz, de a nehézségek ellenére már a következő túrán jár az agyunk. Addig azonban még nagyon sok idő van, úgyhogy az „átmeneti” időben egy kis hazai pergetéssel múlatjuk majd az időt.

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: