Pedig olyan szépen indult minden. Nagy álmom volt külföldön kipróbálni magam, ezért amikor megadatott a lehetőség, és elvállalhattam egy skóciai munkát, madarat lehetett volna fogatni velem. Ám akkor egyszer csak belém mart a kérdés: de hogy fogok én ott horgászni?!
A baljós sejtelem, amely szerint éppen csak újrakezdett horgászkarrierem derékba is törik, cselekvésre sarkallt. Az rögtön kiderült, hogy a légitársaság nem támogatja ilyen jellegű törekvéseimet. A botokat kézipoggyászként nem vihetem fel, feladhatom csomagként, azért viszont nem vállalnak felelősséget. Maradtak tehát a nemzetközi futárcégek, amiknek nagy „előnyük”, hogy nagyon drágák. Viszont, ahogy a mondás tartja, mit számít a pénz, mikor a boldogságról van szó… Na, én nem voltam nagyon boldog, amikor megtudtam az összeget, de a szükség nagy úr és ugyebár a peca maga a szükség.
Szóval a fentiek után a horgászcuccommal, ha néhány nap eltéréssel is, de megérkeztünk Edinburgh-ba, ahol kisebb bonyodalmak után újra egymásra is találtunk. Ekkor jött a következő probléma: Mit tudok én a brit horgászlehetőségekről, pláne horgászhelyekről? A tömör választ gondolom mindenki sejti. Bővebben kifejtve körülbelül annyi ismeretem volt, hogy van egy híres horgászcikk-márka, aminek névadója megírta, hogy „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés”, illetve, hogy „Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?”, ezenkívül angol neve van sok horgászmódszernek, szeretik a nagy pontyokat, illetve innen ered a véres vitákat kiváltó felfogás, a „keccsendrilíz” is. Tudható volt még az is, hogy a Felföldön rohanó folyók és mély tavak vannak, elég csak a skót hősöket megszemélyesítő Mel Gibson vagy Christopher Lambert vagdalkozásainak filmes háttereire gondolni.
Éreztem, hogy ennyi ismeret birtokában elindulnom a Braveheart vagy a Hegylakó nyomán már kissé kockázatos, ezért többlépcsős stratégiát eszeltem ki. Az Internet adta lehetőségekkel élve kinyomoztam, hogy pontyozás Skóciában nem nagyon jöhet szóba, egy-két telepített tó kivételével nem találhatók meg a vizekben. A fő célpontok itt - a keszegféléken túl - a pisztráng, a lazac, a csuka valamint a tengeri halak. A tengert kihúztam a rövidtávú tervekből, az édesvízi pecában is tornyosult előttem elég akadály. Kezdve mindjárt azzal, hogy ez a hely minden legyezőhorgász paradicsoma, a műtavaktól a gleccserfolyókig, mindenhol erre esküsznek. Ez nekem azért volt jó, mert az sem tudom, hogy néz ki egy legyezőbot, nemhogy még suhogtassak is vele. A másik probléma, hogy nem igazán horgásztam még 2-300 méter mély tavakban, sejtettem, hogy ott is érhetnek még meglepetések.
Végül azt a tervet dolgoztam ki, hogy lépésről lépésre mélyedek el a skót pecázás rejtelmeiben. Elhatároztam, hogy eleinte egy intenzíven telepített napijegyes tavon ismerkedem a halakkal és viselkedésükkel, utána jöhet egy nagyobb tó a Felföldön, majd megtanulok legyezni, közben csónakos peca is beeshet, végül valami folyón, patakon is szerencsét próbálok.
Szerencsémre találtam valahol tájékoztatót egy nem túl távoli horgásztóról, így azt vettem célba. Hétköznap tudtam próbálkozni, gondoltam, nem is baj, ha kevesen látják a szerencsétlenkedésemet.
A kezdet olyan volt, mint otthon. Parkoló, napijegy (még az ár is hasonlított, 3000 forintnyi fontért 3 halat lehet hazavinni). A java ezután jött. A halőr elmagyarázta, hogy a három tó mindegyikét külön forrás táplálja, középen egy 1300-as években épült apátság romjai láthatóak, illetve, hogy két tavon kizárólag (!) legyezni lehet, a legyező országos bajnokságot is itt szokták rendezni. Engem rögtön a harmadik tó kezdett érdekelni, ahol élőcsalis horgászat is engedélyezett, szigorúan csak egy bottal.
Közben kiderült, hogy az úszóimat otthon hagytam, venni akartam egyet, amikor átadott egy nagyméretű vízigolyóra, vagy inkább lyukas pingponglabdára emlékeztető valamit, hogy használjam egészséggel. Az egészség még rendben is volna, válaszoltam, de hogy tegyem rá a damilra? Elmutogatta, közben mondta, hogy fantasztikus csalijai vannak ad abból is. Ez érdekes volt, de kiderült, hogy a nagy attrakció egy doboz csonti volt. A szerkó tehát: nagy gömbúszó, méteres ereszték, horog, csonticsokor. Súlyozással itt - úgy látszik - nem kell pepecselni…
A tó csak szinte pezsgett, a pisztrángok kiugrálva kapkodtak mindent, ami a víz felett repült. Kiszúrtam, hogy a tavat tápláló forrás közelében nem ül senki, gondoltam, az akváriumban is mindig a friss vízhez mennek a halak, hátha ez jó lesz. Körben csak páran lógatták a kukacukat, a legyes tavakon viszont folyamatosan reptették a pórázra kötött legyeket.
Magamhoz vettem egy könnyű kis botot, egy kis orsót, vékony zsinórral. Csodák csodájára sikerült felszerelnem a pingponglabdát, egész jó volt a dobásom is, amikor feleszméltem: fogalmam sincs, hogyan látható a kapás, hiszen szegény pisztrángnak ez olyan, mintha az ember egy vízilabdát akarna víz alá nyomni, azaz lehúzni: biztos nem tudja. Hát tévedtem…
Üldögéltem a parton, láttam, hogy senki nem kapkodja a halakat, gondoltam, ez nyugis peca lesz, a halak legalábbis nem fognak zavarni. Úgy fél óra és néhány ismételt dobás múlva aztán az úszó elindult a kis forrás okozta sodrással szemben. Szerintem ez mindenkinél a szokásos hatást váltja ki: adrenalin az egekben, némi bizonytalanság, aztán… bevágás!!!
A „valami” a damil túlsó végén azonnal jelezte, hogy egyrészt nem felém szeretne jönni, másrészt alapvetően inkább a vízben maradna. A könnyű cuccal el is tartott egy ideg, amíg a part közelébe csalogattam. Élveztem minden másodpercét a fárasztásnak, igazán jó ellenfélre akadtam. A szákolási kísérletem nem volt szimpatikus életem első pisztrángjának, ezt nagy kitöréssel adta tudtomra, amelynek során többször is bőven a víz felett járt.
Azért végül én győztem, kézbe vehettem életem első szivárványos pisztrángját. És kérem, hogy a gyengébb idegzetűek most forduljanak el a monitortól, ugyanis egy, az érzékeny C&R-hívek lelki nyugalmának megzavarására alkalmas gondolat fog következni, mivel eldöntöttem: meg fogom enni!
Már boldog és elégedett voltam, mert nem tudtam, hogy a java még ezután következik: egy órán belül néhány kapást elrontva is fogtam még két példányt, azaz teljesítettem a kvótát. Pedig úgy éreztem, éppen csak kezdek belejönni.
Elballagtam a halőrházhoz, ahol éppen a C&R-ről folyt a szó, annak is egy igazán „skót” indoklását hallhattam, miszerint ha valaki pontyot akaszt, azt kötelező visszadobni. Egyrészt túl drága, másrészt úgysem jó semmire (ezek sem ettek még rendes halászlét!), harmadszor pedig a tóban csak kapitális példányok vannak, nehéz is lenne elcipelni…
Még meg sem szólalhattam, amikor vigasztalni kezdtek, mondván, ne keseredjek el, ma nagyon kevés halat fogtak. Nekem sem kellett több, néhány szóval elmeséltem, hogy elég a profik eredményeit nézni, látszik, hogy a magyar igazi horgásznemzet, őseink pecabottal a hátukon érkeztek a Kárpát-medencébe, egyébként meg kérek még egy napijegyet, mert még nincs kedvem hazamenni.
Röviden összefoglalva: négy órán belül kimerítettem a második napijegyet is, közben volt egy akkora szakításom, mintha a Nautilust akasztottam volna meg, egy fél napot horgásztam egy XIV. századi apátság tövében, megvívhattam vizespalackomért az ádáz helyi hattyúkkal, ráadásként még májhizlaló nagyképűségre is vetemedhettem. Történt, hogy egy spori hazafelé tartva megállt mellettem, és enyhe lesajnálással a tekintetében megkérdezte, hogy nem kérem-e az általa fogott halat, mert neki nem kell. Sajnálom, de olyan jólesett neki is elmondani, hogy már a kóborló magyarok is pisztrángot puhítottak a nyereg alatt, nekem is van már öt a szákban.
És ami a legfontosabb: immár készen állok a nagyobb kihívásokra is. Ha Isten - és ami fontosabb: az oldal főszerkesztője - is úgy gondolja, arról is szívesen beszámolok.
Jákri Zsolt
jzs
