A magyar tenger ezüstnyilai

A magyar tenger ezüstnyilai

Több mint egy tucatszor voltam már a Balatonon pergetni. Ennyi alkalom bőven elég volt arra, hogy belássam, igen nehéz pálya, és rengeteg peca, tapasztalatgyűjtés kell ahhoz, hogy adakozóbb arcát is megmutassa ez a víz. Voltak eredményes látogatásaim is, de az, amikor valaki megmutatja, hogy hová kell mennem és mit kell dobálnom, számomra nem teljes értékű élmény. Habár jóval melósabb és időigényesebb megoldás, én mégis azt szeretem, amikor én rakom össze a kirakóst.

Idén is a Balatonon indítottuk a májussal kezdődő ragadozó szezont. Korán reggeltől erőlködtünk a süllőkkel, de pár apróságon kívül nem sikerült maradandót alkotnunk a témában. Tizenegy óra körül aztán a feladás mellett döntöttünk. Hosszú az út vissza a kikötő felé elektromos motorral, így volt időnk végiggondolni, mit rontottunk el. Azon kezdtünk tanakodni, hogy mitévők legyünk a nap hátralévő részében. Első gondolatunk az volt, hogy lefekszünk aludni, majd este visszatérünk az akadókra. A következő gondolat azonban rögtön cáfolta is ötletünket, hiszen ha hajnalban nem voltak ott a halak, mi változott volna estig… 
Hosszas vita, érvelés után arra a következtetésre jutottunk, hogy ha nincsenek bent a halak, próbáljunk kicsit a part széle felé keresgélni. Így a csónak orrát kifelé fordítottam és célba vettem a nádasokat. Amit nagyon nem szeretek a Balatonban, az az ember alkotta kibetonozott mólók, partvédő kövezések, magántulajdonban lévő partszakaszok. Sajnos ezek miatt a természetes, náddal-gyékénnyel borított részek egyre csak fogynak.

A nyílt vízről a partszéli részek felé vettük az irányt

Körülbelül kétszáz méterre közelíthettük meg a partot, amikor nem messze tőlünk szinte felrobbant a víz. A küszök ugrálva menekültek, majd ismét közéjük durrantott egy őn. Annyira tipikus a balinok támadása, hogy nem kell profi pergetőnek lenni ahhoz, hogy felismerje az ember, nem lehet összekeverni más ragadozókkal. A táplálkozó hal méretét megsaccolni már keményebb dió, hiszen egy félkilós kölyök is rettenő nagy ramazúrit tud művelni. Ez a hal öblösebb rablással tudatta, hogy érdemes lenne rápróbálni.
Egy bökkenő volt csupán, hogy a szórványos nyíltvízi rablások nyomán szinte lehetetlen becsapni őket. A gyors balinólom után nem indultak el, a lassú természetes csali pedig elveszett a halrajban, amit több balin is terelgetett. Tudtuk, hogy a hajnali nagy zabálás időszakában lenne komoly esélyünk, olyankor jóval több éhes őn tombol a küszök körül. Ebben az időszakban jöhetnének a nagy hatótávolságú csalik, most azonban lassan dél volt, így nem lassítottunk, folytatjuk utunkat a part felé. Mikor kiértünk, sajnos nem azt kaptuk, amire számítottunk. Se rablás, se kishal nem volt a partot övező sávban. Folytattuk tehát utunkat vissza, a kikötő felé egy kényelmes dobástávnyira a parttól. Csak akkor távolodtam el, amikor horgászt láttam. Nagy ívben kerültem ki őket, nem szerettem volna összeszedni a zsinórjukat.

A partközeli dobálásban és a balinokban bíztunk

Ahogy haladtunk, egy fehér foltot vettünk észre a felszínen. „Valószínűleg busatetem lehet”, gondoltam, de ahogy közelebb értünk, már láttuk, hogy egy kapitális süllő adta fel a harcot. Legalább nyolc-, ha nem tízkilós, fantasztikus állat lehetett. Minden pergető örömmel pózolt volna vele, ha megfogja.
Ahogy haladtunk tovább, egy kis csatorna törte meg az egyhangú, betonozott partszakaszt. Jól megsuhintottam a csalit, mely pontosan beleesett a szűk, két méter széles kanálisba. Ahogy vizet ért a wobbler, óriási rántást éreztem a vállamban, majd felcsobogott a hal. Egy szép balin rejtekhelyére sikerült dobnom, az csapott rá a Rapalára. A nap legfontosabb hala volt ez, hiszen több óra kapástalanság után hitet adott a peca további részére.

Végre! Szép balin ragadta el a jó helyen felkínált csalit

A pecával eltöltött közös évek során most először fordult elő, hogy cimborámnak megtetszett a műcsalim és kért egyet (általában ez fordítva szokott lenni, én szoktam tőle a fogós csalikat kunyerálni).

Miért pont a Flat Rap?
Ez a nyolc centis wobbler nagyon hamar az egyik kedvencem lett. Méretre, színre, alakra teljesen megegyező a küszökkel. Apró terelőlapjának és jó súlyelosztásának köszönhetően igen messzire és pontosan dobható. Már lassú bevontatás mellett is szépen mozog, de a fő erénye, hogy fel-felvillan. Nem megy túl mélyre és nagy tempónál sem vereti túl magát.

Akár egy igazi küsz!
Az úszó kivitel is hozzájárul ahhoz, hogy ideális legyen balinpergetéshez

Alig mentünk tovább pár métert, már érkezett is a következő balin, amely bizonyította, hogy jó ötlet volt ugyanolyan csalira váltani. Amíg Tomi fárasztott, nekem is volt két rontott kapásom. Folyamatosan raboltak körülöttünk a halak. Fogásunkat látva hirtelen egy biztonsági őr rohant oda a parton „Ott bizony nem lehet horgászni, mert kikötő terület!” felkiáltással. Való igaz, nem messze tőlünk volt kikötve három vízibicikli és egy csónak, de ettől a résztől jóval távolabb álltunk. Elhiszem azt is, hogy a parton itt nem lehet horgászni, de mi kint, a nyílt vízen a légynek sem ártottunk. Mindegy, vitázni nem volt kedvünk, így otthagytuk az eddigi, legjobb halakkal kecsegtető helyet.

Tomi szép hala…
… nem tétovázott, a teljes műcsalit eltüntette rávágáskor

Mérgelődtünk kicsit, de hamar visszatért a jó hangulat, amikor ismét komoly rávágásokat kaptunk. Nekem három ütésből semmi nem volt, de a csónak elejében nagyobb volt a szerencse, hiszen Tominak kettőből kettőt sikerült megszákolnia.

Tomi ismét balint fáraszt

Volt még pár sügérkapás a wobblerekre, így gyorsan át is váltottunk apróbb plasztikokra. Az első pár dobásra volt jelentkező – inkább bátortalan odanyúlásnak nevezném ezeket az akciókat –, így egy-két tenyeres csapót sikerült is becsapni, de lassan elmúltak a piszkálgatások is, és nagy csend következett, így hát folytattuk utunkat a széllel sodortatva magunkat.
A Balaton vize olyan tiszta volt, amilyennek még sosem láttam, két-három méter mélyen is le lehetett látni a fenékig. Ilyenkor én is felkötöm a fluoro előkét, 60-80 centi hosszú 20-as Sufix előkezsinórt használtam. Szép lassan csorogtunk a part mentén, végre elhagytuk a lakott területeket és nádassal szegélyezett részre értünk. A recept egyszerű volt: minél messzebbről a nádcsomók, nádfalak mellé dobni a lehető legközelebb és onnan indítani közepes tempóban a csalit, időnként meg-megállítva. 

A Balaton tiszta vizében muszáj volt fluorocarbon előkét használni

Érdekes, hogy ezen a részen egyáltalán nem mutatták magukat a halak, nem volt se rablás, se kishal-szétugrás, mégis ott várakoztak a növények árnyékában rejtőzve. Ütemesen dobáltunk és egyre-másra érkeztek a kapások, innen fogtuk a legtöbb halat…
Délután kettőtől este hétig sikerült rendet vágni a balinok között, az optimálisnak egyáltalán nem nevezhető (szikrázó napsütés, tiszta víz) körülményektől függetlenül.
Kellett hozzá egy nagy adag szerencse, jó helyzetfelismerés és a jó csaliválasztás. Több rontott kapás mellett igazságosan elosztva végül 6-6 ezüstnyíllal zártuk a napot. Útban a kikötő felé eldöntöttük, hogy ez az élménymennyiség bőven elég volt arra, hogy feltöltődjünk. Lehetett volna még dobálni, megvárni a sötétedést vagy a másnap hajnalt, mégis mindketten úgy éreztük, hogy ennyi tökéletesen elég volt, hiszen ez volt eddigi legjobb balatoni pecánk.

Elementáris erővel vágtak rá a csalira és vadul küzdöttek…
… de végül sikerült kézbe venni őket
Hatalmas ezüstnyíl a magyar tengerből!

Nem a halak mérete volt a lényeges, mert bár az 50-60 centis balinok egyáltalán nem lebecsülendők, olyan elementáris erővel vágtak rá a csalira, hogy soha nem fogjuk elfelejteni ezt a napot. Nehéz ezt leírni, ott kellett volna lenni a csónakban. Amikor lassan tekerem az orsót, és akkorát odaver az őn, hogy szabályosan megreccsennek a gyűrűk a boton… na, ezt az élményt nem lehet szavakkal átadni. A hármashorgok összevissza hajlottak a csalikon, mintha nem is megenni, hanem egyenesen megsemmisíteni akarták volna a küszöket. Fantasztikus élmény volt, soha nem fogjuk elfelejteni ezt a napot!

Fantasztikus élmény volt!

Írta: Kecskés Viktor

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: