A wobblerezés útvesztője 5. rész

A wobblerezés útvesztője 5. rész

Az előző epizódokban átrágtuk magunkat az elméleti részeken. Most már itt az ideje egy kis gyakorlatnak is! Megközelítésként azonban nem egy csali típus felől indulok, hanem egy adott szituációból kiindulva keresem meg a legjobb megoldást, mivel egy adott módszerhez sokkal nehezebb helyet és alkalmat találni, mint megtalálni a helyes utat egy megoldandó feladathoz, vagyis a megfelelő csalit és csalivezetést. Helyszínnek a harcsáiról híres Pó folyót választottam, ahol megpróbáltam - nem először - harcsára pergetni.

Sokszor hallottam már, hogy most azért nem jó, mert nagyon apad, vagy éppen nagyon árad és zavaros a víz. Sorolhatnám még a hasonló eseteket, amik valamely szélsőségre fogva keresnek magyarázatot a horgászok az eredménytelenségre, vagy eredményességére. Én nem szoktam nagy jelentőséget tulajdonítani a hasonlóknak, általában előre eltervezem a horgászat időpontját, és megpróbálok alkalmazkodni az adott helyzethez. Ez sokszor vezet kényszermegoldásokhoz, amikről gyakran kiderül, hogy eredményesebbek a korábbi, megszokott technikánknál.

Ezúttal is hasonlóan történt: mivel már hetekkel előre egyeztetve volt az időpont, a vízállás és az időjárás kegyeire bíztam magamat, illetve magunkat, mivel most sem egyedül utaztam ki. Az időjárás ideálisnak volt mondható, mivel egyenletesen melegedő, frontok nélküli időt fogtunk ki. A vízállás talán már nem volt hasonlóan jónak mondható, a folyó igen alacsony és folyamatosan apadó képet mutatott. Ezeket a körülményeket - és a korábbi tapasztalatokat - figyelembe véve próbáltam meg kialakítani a nyerő technikát. Az utóbbi időben tapasztalatom szerint nem volt igazán jó ívás, ezért a nagyobb keszegek jelentették a harcsák fő táplálékát. Megpróbáltam ehhez igazítani a csali méretét is. Szerencsére a Salmo wobblerek között sok nagyméretű csalit találhatunk, így esett a választásom a Skinnerre, ami egy jerk csali. Ennek ellenére nem „jerkesen” - rángatva - vezettem, hanem szinte egyenletesen húzva, mivel reményeim szerint az efféle mozgás jobban kapásra bírja a nagybajszúakat. Horgászbotként egy tesztelés alatt álló, harcsázásra szánt spin botot választottam, amire természetesen nem multiorsó, hanem a számunkra jobban kézre álló peremfutós orsó került.

A horgászat lényege igazából az volt, hogy a nagyobb táplálékhalak vélt tartózkodási helye közelében próbálom meg becsapni a remélhetőleg közöttük vadászó harcsákat. Tehát elsősorban az éj leple alatt bandázó keszegrajokat, illetve a számukra megfelelő helyeket kerestük.

Az első dobások során ijesztőnek hatott a nagyméretű, 15 centiméteres Skinner vízbeeséskor hallható csobbanása, azonban a hasonló méretű táplálékhalaknak sem volt csendesebb néhány megmozdulása.

Mondanom sem kell, hogy eleinte akadtak kétségeim afelől, hogy zavarja-e az ilyen hangos csobbanás a harcsákat. Szerencsére hamarosan csattanós választ kaptam a kétségeimre.

Egy viszonylag sekélyebb részen dobáltunk csorgás közben, és kiválónak bizonyult a választásom, mivel érzésem szerint pont a megfelelő mélységben járt a wobblerem. Érezhető volt a feszültség: rengeteg táplálékhal volt a közelben, ezért minden pillanatban feszülten vártuk a kapást. Ismételten hangos csobbanással érkezett a vízre Skinnerem, majd elkezdtem a bevontatást. Talán egyet tekerhettem az orsó karján, mikor nem igazán erős, de annál határozottabb rávágást észleltem. Azonnali bevágással reagáltam rá, amire viszont rúgásokat kaptam. „Megvan!”, konstatáltam hangosan. Szerencsére elkerülték a gerebenfogak a horgot, kiválóan akadtak a húsos szájszélbe.

Megvan az átgondolt taktika eredménye
Itt már látszott, hogy az egyik legbiztosabb helyre akadt a horog, a harcsa szájszélébe

Az eleinte komolyabbnak tűnő ellenállás után már a csónak közelében zajlottak az események: pár kitörés után rutinos mozdulattal vezettem a becsapott bajszos komát a csónak mellé, hogy fejét megpaskolva még egy utolsó rohamra késztessem. A következő közeledésekor alsó álkapcsa már szinte belesimult a kezembe. Sikerült! Hátravolt még azonban a véletlen kizárása, ugyanis egy halat lehet fogni véletlenül - jó, talán kettőt is -, na de egymás után négyet, ráadásul a szebb példányokból, az azért több mint gyanús. Nekem sikerült! Sőt az addig megszokottaknál lényegesen nagyobb harcsákat fogtam, így a túra végére már mindenki „gigantikus” csalikkal pergetett, és a többiek is igen eredményesek voltak a nagyméretű csalikkal.

Boldogan tartom kezemben az első bizonyítékot. Valóban működik a dolog!
A képen látszik a wobblerek igazi mérete, elsőre egy kicsit elrettentő! Itt jegyezném meg, hogy a Skinner kisebb változatait is lehet kapni, azonban számomra valahogy ezek nem teljesen azt a mozgást adják vissza, mint a két nagytestvér. Egy kísérletet azonban ezek is megérnek

Érdemes azonban a dolgok mögé is néznünk egy kicsit! Vajon miért volt a Skinner eredményesebb az amúgy fogós más típusú wobblereknél? A legfőbb okot már fentebb megírtam, ez a csali telitalálat abban az esetben, ha nagyobb táplálékhalakkal tömik bendőjüket a harcsák. Méretéből adódóan már eleve nagyobb, lomhább remegéssel mozog, ráadásul - bátran állíthatom - a hagyományos wobblerekétől teljesen eltérő rezgést ad le. Mint az előző részekben is írtam, nem csak veret, hanem kóvályog is, talán ez a másféle mozgás jobban kapásra ingerli a harcsákat - az eddigiek számomra legalábbis ezt bizonyították. Kíváncsian várom a következő lehetőséget, hogy akkor is hasonlóan bizonyít-e a Skinner.

Sikerült a nagyobb, húszcentis változatot is felavatnom egy nem éppen kapitálisnak mondható harcsával
* Amennyiben nem jelennek meg a kommentek, úgy szükséges a böngészőben bejelentkezni a Facebook profiljukba!

10másodperc múlva átirányítunk a fizetési felületre.