Édesapám megrögzött tiszai pontyozó létére, vajmi keveset törődött a műcsalikkal, és az általuk fogható ragadozókkal, ám a horgászvér, az horgászvér. Svédországban vendégeskedett és a Helgasjön tavon pergetett.
1983 nyarán a svédországi békességben, nagybátyámmal, Szőke Mihállyal, a hosszú évekig süllő és pisztráng, svéd rekordlisták csúcsát tartó mesterével, kávézgatott az édesapám. Míg a kellemes júliusi szellő gyöngéden cirógatta a ház környéki sötétzöld erdő lombjait, a nyitott ablak színes virágoktól duzzadó párkányán át, a tavak lágy illatát hozta rájuk a délelőtt. Mint ahogy két horgász találkozásakor rendjén is van, felmerült a horgászat téma. Így kezdődött…
Nagybátyám elmondta, hogy a megőrzött és környezetvédett svéd vizek halban gazdagok és a horgászengedéllyel rendelkezők egy vendéget szabadon magukkal vihetnek a vízre.
Édesapám megrögzött tiszai pontyozó. Kedvelt horgászhelye a muzslyai tuskós, a vízbe süllyedt öblös fák üregei, ahol rendszeresen etet, a csónakjával az akadós fölé áll és 0,50-0,60-as zsinórral, erős Germina botokkal mérkőzik a vad, nyurga pontyokkal. Vagy kiemeli a tuskóból a halat, vagy szakítja a szereléket. Most vállvonogatva vette tudomásul, hogy itt nemcsak a pontyozást, de a fenekezést is el kell felednie. A vikingéknél a pisztráng és a süllő műcsalis horgászata a valami.
Rövid húzódozás után, a horgászvér az, horgászvér, megszületett a döntés. A nagybátyám gondosan kiválogatta a különböző csalikat rejtegető dobozok közül az időjárástól, széltől, napfénytől, horgászhelytől és ki tudja még mitől függő legmegfelelőbb kombinációt. Egy kisebb táskával a vállán, horgászbottal a kezükben már indultak is a haragosan kék, nagy mélységű, sziklás medrű kristálytiszta Helga tóra.
A nagybátyám szerint a körülmények adottak voltak a kapitális süllők horgászatára.
A csónakban ülve, lassan beeveztek a szinte tengernek tűnő tóba, megkezdték a csalizást.
Röpke óra sem telt el, s a nagybátyám horgán megjelentek a süllők. Előbb egy 4 kiló, később egy hat kiló körüli került ki a tó hullámaiból.
Apám az új horgásztechnika kitapasztalásával volt elfoglalva.
És neki is bejött a kapás.
Belerándult a bot. Édesapám akasztott, fárasztott, görbült a nyél, vontatta a zsákmányt, de amikor a vízfelszínen megjelent a ficánkoló hal, csalódottan nézte a kifogott süllők mellett jelentéktelennek tűnő, nem valami mutatós nagyságú látványt.
Rázta is a botot, had akadjon le a nem kívánatos vendég.
-Ne rázd! Állj le! -kiáltott fel nagybátyám. -Hisz ez kapitális sügér!
És a ficánkoló sügér bele került a csónakba.
A sügérfogást követően a süllőzési horgászlázban, apám óhajára, még órákat pergettek. Fogott is apám egy 4 kiló körüli süllőt.
A horgászat befejeztével, csak a partra evezés után, a nagybátyám unszolására mérettette le a sügért, amely egész pontosan 1.780 g volt.
A Vajdaságba visszautazása után is, a hetenként megjelenő évre szóló listán, édesapám sokáig tartotta a csúcsot.
Kísértük a hétről hétre frissített listát, szurkoltunk is hónapokig, de az év sügérét mégis csak egy svéd nyerte, aki az 1.800 g-os aranyérmes példányát mindössze két héttel az eredményhirdetés előtt kapta horogvégre.
Végül is az év Smǻlandposten sügérlista rekord táblázatán, apám a vele járó ajándékokon kívül, elismerésként ezüstérmet kapott.
Utólag ugye már sajnálkozhatunk, hogy talán jobb lett volna, azonnal kievezni a kifogott sügérrel a partra és elvégeztetni a hivatalos mérést, nem kellett volna a svéd szokás szerint azonnal agyonverni a halat, és főleg nem a csónakban, a nyári napsütésben szárazon tartani.
Azóta apámmal együtt többször is megjártuk a svéd vizeket, de kapitális sügér többé nem jelentkezett. Mert ugye, egyszer volt csak Budán kutyavásár.
