Szerda volt. A horgász már reggel tudta, hogy a vízpartra fog menni. Bár magának is azt hazudta, azért megy autóval munkába, hogy minél előbb otthon lehessen… Otthon? Hiszen a vízpart az ő otthona, ott érzi magát igazából elemében. Ott tudja kiengedni magából a hétköznapokon felgyűlt feszültséget. Ott tud újjászületni. Hazaérve gyorsan öltözni kezdett, ilyenkor nem csak ruhát cserét, kicsit átvedlett átlagemberből igazi horgásszá. Mostanában nem sok szerencséje volt, mégis bízott a folyóban és az évek alatt összegyűjtött tapasztalatban.
Útközben vásárolt némi ennivalót, amit az autóban menet közben fogyasztott el, hogy ezzel se vesztegessen el időt. A világosság minden percét meg kell becsülni. Hiszen ősz volt, a nap hamar lebukott a horizont alá.
Azon gondolkozott, melyik részen lehetnek a halak.
Pösténypuszta! Igen, oda fog menni… és már a földúton zötykölődött. Jól ismerte ezt a részt, fogott már itt szép balinokat, csukákat, termetes domolykókat. Próbált olyan helyet találni, ami mélyebb, de még melles csizmában lehet gázolni.
A víz hideg volt, szinte marta, ahogy lassan hömpölyögve körbefonta derekát. A hideg szélben érezni lehetett a tél leheletét. A levelek szomorúan búcsút intettek az ágaknak és ringatózva merültek a folyó mélyére.
Sokáig egy Rapala Jointeddel dobált, kisebb domolykók kopogtatták, komolyabb érdeklődő nem akadt.
Hirtelen a folyó közepén szétrebbentek a snecik. Ez jel volt, jól tudta, valami éhes ragadozó van a közelben! Pár másodperc múlva ismét egy burványt látott a víz tetején.
Más horgász az ilyet észre sem veszi, de ő figyelte a folyó minden rezdülését. Szinte beleolvadt a jeges folyamba, mintha ő is része lenne. A fahal már szállt is a rablás irányába. Jelentkező sajna nem akadt, de abban a pillanatban, ahogy kiemelte a csalit, egy öreg balin fordított neki hirtelen hátat a lába mellett, nagy iszapfelhőt kavarva. Bőven 50 cm feletti volt.
„Kár érte”, gondolta, majd lecserélte a csalit valami kisebbre, valami ficánkolósra, ami az apróbb domolykóknak is felkelti a figyelmét.
Egy süllyedő Salmo Hornet került a kapocs végére. Ezzel arra kellett vigyázni, hogy bevontatás közben ne kopogtassa a feneket, mert az ott összegyűlt fűzfalevelekkel hamar feldíszítette magát.
Sikerült fognia 3 kisebb domolykót, és mivel a parton egy másik horgászt vett észre, akit nem akart zavarni, kiballagott és másik hely után nézett.
Vészesen közeledett az este. Az új szakaszon sikerült egy igazán szép, bőven 30 cm feletti öreg domolykót kivennie. Megcsodálta a lemenő nap fényében, aztán visszaadta az öreg folyó hideg vizének.
Ezen a részen a meder összeszűkült, és ahogy ismét kiszélesedett, több fát is bemosott a gyors sodrás. A víz éppen a melles csizma legfelső széléig ért. Tökéletes hely, a partról meghorgászni lehetetlen. Visszatette a nagyobb csalit és vallatni kezdte a bedőlt fák, partszéli bokrok tövét. Semmi. Már a hazaúton gondolkozott. Még egy utolsó dobás a szlovák oldal felé! Szépen pottyant be a bokor tövébe a csali, pont oda, ahová szánta. Üres a víz? Már előtte szántotta a felszínt a jointed. Újradobott, ismét a part és a bokor sarkánál landolt, pontosan ott, ahová szánta. Megelégedéssel töltötte el ez a tény. Sokszor pár centi is milyen sokat számít, de ahogy így gondolkozott, óriási burványt látott a bokor mellett. A zsinór meglazult. Bevágás.
„Megvan!” A hal viszont nem vett arról tudomást, hogy meglenne, komótosan sétálgatott a sodrással szemben, miközben a fék szépen nyekergett az orsón. A horgász bosszankodott, hogy már megint nem állította be rendesen a féket. Gyakran lazábbra vette, hogy a kisebb halak is megszólaltathassák. Rutinos mozdulattal húzott a féken… A hal megállt és szépen csorgott vissza, egyenesen felé. Mikor már 3-4 méterre lehetett tőle a préda, megpróbálta felemelni, hogy lássa, kivel van dolga. Érezte, jobb hal lehet a horgon, de nem gondolta, hogy az Ipoly öreg urával hozta össze őt a sors. Ahogy emelte, lassan kirajzolódtak a hal körvonalai.
„Úristen!”, gondolta, de már nem volt ideje gyönyörködni a halban, mert hirtelen fordulással elindult. Elindult? Kitört! Olyan erővel, hogy a bot spicce a vízre csapódott és a fék sivítva próbálta lassítani a rohamot, kevés sikerrel. Megállíthatatlanul robogott az akadó felé. A horgász lábával szinte az iszapba gyökerezett a hihetetlen erőt érezve és arra gondolt, milyen nevetségesen gyenge a felszerelése. Bár sokszor dicsekedett, hogy mióta Shimano orsója van, őt még hal nem tépte meg. Most viszont lépnie kellett, mert ha ez eléri a bedőlt fát, akkor búcsút lehet neki mondani. Gondolta, megpróbálja még a kezével lassítani az orsó dobját, de ahogy megérintette, azonnal megállt, a hal viszont nem.
Tompa pattanással kunkorodott előtte a zsinór.
„NEM IGAZ!”, szakadt fel torkából egy keserű kiáltás. Szomorúan nézte a vizet: talán még egyszer megláthatja az ellenfelét, aki legyőzte őt… de csak a néma csend vette körül.
Arra gondolt, mit adott már neki a horgászat: mikor kisgyermek korában az édesapja oldalán elkezdte a keszegezést, mikor kifogta élete első pontyát, mikor először érezte, valami ráüt a csalira pergetés közben, mikor megfogta élete első pergetett csukáját, mikor először vette le a műlegyét egy domolykó, vagy mikor először fogott pért… Ez az élmény mindet felülmúlta.
Lassan kimászott a vízből és elindult az autója felé. Még mindig remegett, amikor levette a ruháját és visszavedlett horgászból hétköznapi emberré.
Mielőtt a kocsiba tette volna a felszerelést, kíváncsiságból meghúzta a zsinórt. Alig bírta kézzel elindítani, a fék olyan kőkeményre be volt szorítva…
Kecskés Viktor (victorcnr)
