Így és úgy

Így és úgy

Elmúlt valami, ismét. Az ősz jött, köztünk járt, megforgatta szelei hátán a vizeket, adott halat, de mostanára keményre paskolta az állóvizek hátát. Itt volt kedves évszakom, de ideje mostanra letelt. Emlékezek hát, valami régi történetre, egy valamikori télből - mikor szintén az őszre vágytam, (be)telhetetlenül…

Tél van, és bár egyre inkább szomjazom a tavasz első jeleit, beleültetem magam téli dermedtségembe: sehová nem vágyom kimozdulni.

Nem, a telet nem szeretem, de ugyanúgy a tavaszt sem: én az őszben élek, folyvást azt vágyom. A tavasz csak arra jó, hogy vége legyen annak a szürkeségnek, ami maga alá gyűr, és elteljek a komor sötét után az éltető fénnyel. És a tavaszt a nyár követi, a mértéktelen, a ragyogó… A meleg, ami riaszt, a meleg, ami tikkaszt…

… és a forró nyári éjeket mégis vágyom, mikor oly fülledt a lég, hogy orromon a megizzadt csöppek egymással versengve küzdenek, melyikük érjen le hamarább…

Azok a nyári éjek, hej! A suttogás, mit a szél beszél, és amit sosem értek: a vihar félelmes és gyönyörű hangjai, a fák nyögése, a föld sóhaja a vízért, esőért… Mennyi-mennyi érzés, mennyi vágy, mennyi kín, mennyi gyönyörűség…

Itthon vagyok, ülök a gép előtt, pötyögtetem - viszonylag gyorsan, bár gépírást sosem tanultam, ez meg ugyan kit érdekelhet? - a betűket, a monitoron egyre több szó, majd több mondat, bekezdés kap helyt. Próbálom a bennem toluló gondolatokat és vágyakat szavakká formálni, ám nem nagyon megy. Van ez így. Habár lehetne másképp is.

Csalóka minden nap: a reggel olvadással köszönt, hogy az enyhülés majd az esti köddel a fagy szorításában elfojtsa horgászni vágyódásom gyökerét. Vagy lassan olvad ki a reggeli dér, hogy a locspocs, miben kora délután majd bakancsom áztatom, este bizakodásra adjon okot. A bizakodás csak addig tart, míg reggel ki nem nézek az ablakon, miközben hallgatom a rádióból tudatomig éppen csak el-eljutó szavakat, mondatfoszlányokat: „… északnyugatról erős hidegfronti betörés, a nappali hőmérséklet sok helyütt fagypont alatt marad…”

Az év rosszul indult, már ami a horgászatot illeti.

Nem is tudom, hová lehetne, hová kéne menni. Miért is? Élnek, lüktetnek bennem a tavalyi év eseményei, az ősz, a nyár és a tavasz mind bennem dübörög. De hová, hová?

Éjjelig olvasok - ezt-azt, bár többé-kevésbé szépirodalmat - majd Tóth Árpád után Vámost is letéve homlokon csókol az Álom.

… lassan lépkedek, szemem előtt lebeg még néhány nappal ezelőtti tisztességes takarásom - a betonon, illetve a rajta feszülő fekete sár-mázon megcsúsztam, és lezuhantam majdnem a folyóig. Zsolt - éppen ő volt az aktuális társam, vagy én az övé, azazhogy én is az övé - akkor még nevetni is elfelejtett, lévén azt hitte, ekkora dübbenés után biztos valami bajom történt. Azonban - ahogyan azt Regös Bendegúz szokta volt mondani - „nem olyan családból származom én”. Most meg, alig pár napra a csúfos eset után, a még mindig zavaros folyóhoz lecsalt a vágy. A késő ősszel képtelenség betelnem, még akkor is, ha nem mindig úgy alakulnak a dolgok, semmint azt megálmodtam ‑ vagy éppen elterveztem.

Az az átkozott sár! - dohogok magamban, csak az tehetett róla, vagy inkább én? A nedves talpú gumicsizma is csúszik, na meg aztán az eső áztatta talaj. Hát nekem ma is ki kellett jönni, akkor tán csak levánszorgom valahogy a kövekre, vagy mi. Előttem a kétméternyi hosszú, úgy 30 fokos lejtőnek megfelelő betonfal, amelyen mint vékony réteg csokoládé (édes hasonlat ez erre a keserű dolgokat produkáló valamire), az alattomos sár terül el. Rálépni nem a legjobb dolgokkal kecsegtető cselekedet, annyi szent. De kisebb-nagyobb rések, repedések vannak a betonon, a betonban, és azokba téve lábamat, de legalábbis megtámaszkodva bennük-rajtuk már stabilan le tudom vezetni magam a vízhez. Fele út simán megy, kis töprengés, hová is tegyem a lábam, amikor meglátom a biztos támaszt jelentő hasadékot. Odáig egyszerűen csak lecsúsztatom a lábam - ez tőlem lefelé olyan jó nagy lépésnyire van -, és már a köveken is leszek. És Gábor lelép, megcsúsztatja a lábát: a sáron, a csizma el- és megcsúszik, s kissé lassabban, mintsem azt titkon és félve vártam, felém hajol az ég a szürke függönyből előhajoló kék fellegekkel.

Csak estem egyet, a hátamra, azazhogy a hátamra és a könyökömre. Nem is ezt éreztem először, hanem: a botot - ami valami ellenállásba ütközött - és az orsót. Jaj, csak ezt ne! Oldalam máris lüktet - a fényképezőgépemet rejtő táskámra is ráestem, de ez még nem tudatosul bennem szemernyit sem a maga rettentő veszélyeket hordozó valójával - azonban a fájdalomról tudomást sem véve óvatosan nézem át a botot: a spiccgyűrűről a fém hüvelyen egy hangyányi helyt leütöttem a fekete festéket, illetve az orsó hajtókarját belevágtam a sárba, hál’ istennek másnak nincs baja. Csak nekem: elnézek magamon, de egy magára valamit is adó süldő mangalica biztos sírva fakadna, látván terep-, azaz sárszínűre mázgált ruháim. Meg persze irigykedne is, hiszen neki ezt az állapotot elérni legalább egy félórás dagonyára van szüksége…

Messze már az ősz

A digitális! Mondd, hogy nincs semmi baja! Mielőtt kivenném a gépet a csupa mocsok táskából, gyorsan megmosom a kezem, és beletörlöm ruhámba ott, ahol nem lettem sáros ‑ a hasamon. Kibontva a kamerát óvatosan, levegőt sem véve bekapcsolom: működik! Hát mégis! Tenném el, immár megnyugodva, amikor olyan erős szúró fájdalom hasít a jobbik - nálam ez egészen véletlenül a jobb… - könyökömbe, hogy felkiáltok, még a könnyem is kicsordul. Üggyel-bajjal elteszem a gépet - vigyázok rád, drága kis Nikon, ne félj egy percet se! - majd „kezelésbe” veszem magam. Az öt réteg pulcsit semmi perc alatt, sziszegve tűröm föl a felkaromig, majd a jókora huplin megakad a szemem. Lüktet, és mintha szemeim előtt is nőne… Hát, jól nézek ki! A drága szerelésnek semmi baja, féltett fotómasinám is sértetlen, erre én eltöröm a könyökömet. Hajlítani bírom, szó se róla, de ami egy-egy „hirtelenebb” mozdulatomat kíséri, az a fajta fájdalom nem hagy nyugtot bennem: tartok attól, csontomat törtem, de legalábbis megrepesztettem. Nagyot szusszanva ülök le egy laposabb kőre, átkozom már ezt az egész napot.

A késő őszi ártér látványa, a víz sustorgó hangja enyhíti a fájdalmat, és talán nyugtatóan is hat rám - elestem, hát elestem (máskor is történt már hasonló), nagyobb baj nem történt, és mintha már nem is sajogna annyira a karom. Eszem egy almát - eszement horgász! ‑, majd újfent lefelé, a már bejáratott út felé veszem az irányt. Horgászni akarok, és a majdnem új orsót akarom tekerni-nyúzni, birtokolni, avval halat fogni. Belém nyilall minden lendítésnél a szúrás, jó alaposan, hát a fej feletti suhintásokat elhagyom, és inkább lassú mozdulattal, lustán küldöm útjára csalimat alsó dobással a folyó hátára. A kis wobbler úszik, míg engedi a zsinór, majd a feszítés hatására a sodrásnak nekifeszül, nyelvébe belekap a folyó, és engedelmesen, testét csóválva, riszálva-remegve bukik alá. Spiccemen érzem kis fahalam minden rezdülését, szinte előttem táncol, látom, hogyan kelleti magát - mégsem kell semminek. Elképzelhető, hogy esésem bukásomat is jelentette? Vagy csak egyszerűen akkorát dübbentem, hogy messzire szaladtak a környék halai?

Akadhatna ilyen is…

Még mindig sajgó könyökkel és lüktető tudattal - miért nem fogok halat?! -, nagyon kimérten és a fájdalomból fakadó komótos lustaságommal felvánszorgok a kövezésről a gát tövébe, hogy új irányt vegyek, és a kifolyó csatornájánál ereszkedhessek alá. Tamás cimborám - akit önzésem miatt nem vártam be az indulással, hát most ihatom a kapkodás és a mindenáron zsákmányolni akarás keserű levét - hamarosan érkezik, ezt órámra pillantva állapítom meg. Jó is lesz, ha megjön, legalább nem egyedül tekerek haza, illetve elsírhatom neki panaszaimat, amik közül nem a sajgó, lüktető könyök a legfájdalmasabb, hanem a haltalanság.

Kedvenc lábbelim merítem a kifolyó habos, kavargó vizébe, és a stabilabb kövek adta biztos támaszon belábalok a folyásba, ameddig a csizmaszár hossza megfelelő biztonságot nyújt, beljebb persze egy tapodtat se’. Karlendítéseimet kisebb-nagyobb fájdalom kíséri makacs könyököm részéről, mely a végbevitt mozdulat hevességével, illetve a dobás távolságával egyenesen arányos, így pár perc kínlódás után már nem a folyó közepét, hanem inkább annak szélét veszem célba. Nyugtatásként, illetve próbálkozásként olyan műcsalikat is felkötök, amikben nem bízom, vagy amelyekben eddig nem bíztam. Eredményt azonban nem hoz ez sem, ezért visszarakom az elsőnek fölkötött Rapalát - ha már nem fogok, legalább avval ne foghassak…

Azon mélázom, hogy ezt a történetet vajon megírom-e, amikor harsány „Hali!” kiáltás térít magamhoz. Fölkapom a fejem, reflexből - persze már tudom, hogy Tamás az - fordulok a hang felé, aminek következményeként néhány csöpp könny szökik szemembe. Bár erősen szentimentális és romantikus alkat vagyok, mégsem a látvány indított meg - mozdulatom túl heves, túl hirtelen volt sérült könyökömnek. Míg én nyelem a sós cseppeket, Tamás lassan ereszkedik hozzám, de nem elég óvatos ő sem: majd’ orra bukik a kövezés szélén, hogy aztán egyensúlyát visszanyerve tudassa velem „Néééézd mán…” kiáltással, hogy az a kő, az bizony csúszik…

Beszédbe elegyedünk, rögtön a tárgyra térek - milyen szép dolog az önsajnálat, és mennyire édes is -, és várom egyszemélyes hallgatóságom reakcióját. Mint Jézus ezer évekkel ezelőtt sebeit, úgy most sáros ruhámat én mutatom Tamásnak. Sziszegek is hozzá, nem is keveset, így már mindjárt átérezhető: nagy fájdalmaim vannak, tessék engemet sajnálni, de legalábbis együtt érezni velem. Empátiából - és nem hitetlenségből, mint az a néhány ezer évvel ezelőtti - Tamás színjelest kap. Kellő megalapozottsággal állunk neki immár ketten pergetni - én vízben, míg társam a köveken állva. Még a régóta vágyott Nap is meg-megmutatja magát néhány pillanatra, hogy aztán újból megvonja tőlünk bizsergető melegét. Kora délutánra jár már az idő, én lassan abba is hagynám kedves folyóm hiábavaló szűrését, amikor a tőlem folyásirányt lefelé 3-4 méternyire lévő, partközeli területen kétszer egymás után valami uszonyos rendez kisebb ramazurit, azaz ebédel, esetleg uzsonnázik. Meg is osztom hangosan a látott dolgot Tamással, aki kontráz, miszerint múlt héten ilyesmi halmozgásra fogott ő ugyanitt (vagy ugyanott?) sügért, mindjárt kettőt.

Hátha csíkos lesz!

Aha. Kedvenc halam, és egyébként is van még némi időm, hogy próbálkozzam - bár a makacs könyök továbbra is tompán lüktet, éppen ezért lassan ideje lenne odahaza egy alapos borogatással megnyugtatni mind őt, mind magamat -, és a kis fahal halkan csobban a halmozgáson jóval túl. Kell is akkora dobás - meg nekem egy egészséges, kevésbé halk sziszegés… ‑, hogy mire lebukik csalim a fenék közelébe, addigra már a hal vélt helyén vezethessem. Óvatos vezetés, a kimért-lassú nem hoz eredményt. Így kissé gyorsabban próbálom csalogatni magam felé a finn gyár remek ötcentis darabját, amikor az alig félméteres vízben látni is vélem a kapást: rávágó halam nagyot húz, bólint a spiccem, sajgó karral - és ó, mily boldogan! - dörgölök oda, oda lentre. A finom nyél hajlik, ráng, lüktet: méregzölden és narancssárgával kevert tűzpirosan kavar a víztetőn csíkos kis sügérem.

Megfakult a kép mostanra…

Hát ez jól nekiment! Wobblerrel nem oly’ gyakori a csíkos lovag, bár így ősszel, elő-előfordul. Kézközelbe buherálom sáros táskámból gépemet, és lekapom a halat, több pózból is. A visszaengedés pillanatát nem sikerül tökéletesen élesen megörökíteni, de - ahogy ez már lenni szokott - akkor, ott ez az LCD-kijelzőn még nem látható életlenségként.

Szusszanva teszem el az apparátom, „szétnézek” magamon - a látvány már nem borzaszt, inkább mosolyt csal arcomra. Elvégre nem vicces az, hogy valaki ekkorát esik, aztán semmi, de semmi komoly baja nincs? Vagy inkább ne kiabáljam még el -, és megállapítom, hogy tetőtől talpig horgász vagyok, sőt: horgászból vagyok. Ez aztán annyira felvillanyoz, hogy még egy nagy adag Cataflam sem csillapíthatná jobban a karomban kószáló, tompa fájdalmat. El is határozom, hogy ismét dobok.

Megint a sekélyest szeretném meghúzni, ott akarom műcsalimat megvezetni. A sügér többnyire nem egyedül jár - legföljebb az egészen „nagy”, mondjuk félkilós jószágok remeték ‑, így előző kapásom helyén talán akad még egy. De jó is lenne… Olyan finoman remeg a wobbler, mintha ő is minden idegszálával a fogásra koncentrálna, akárcsak én. Most járhat ott, ahol az elébb odanyúlt neki a sügér, és ebben a pillanatban „sorozza” valami a kezemben tartott botot. A finom spicc szinte beleremeg, ám én sem vagyok rest, az alig bothossznyira kapó halnak húzok egyet, egy finomat. Megráng spiccem ismét, félkört szalad a gyenge hal, küzdelmét a vízben hamar feladja. Mosolyogva veszem ki, tőlem nem messze Tamás is mosolyog. Tán még a pórul járt sügérnek is szélesebbre nyílik a szája, vagy csak nekem kellene erősebb szemüveg… Az óvatos horogszabadítást gyors visszaengedés követi, így aztán - miután kezemet megtöröltem - immár semmi akadálya az újabb dobásnak. Mindent elkövetek, hogy horogra csaljak még valami uszonyost, ám nem járok sikerrel.

Készségemen jelentkezhetett volna süllő is…

Tamást kérdem, ő meddig tervezi a pecát, ám kiábrándít: sötétig kinn marad az imádott folyóparton biztosan. Mivel én magam - főleg így lesérülve - nem ennyire terveztem be a dolgot, pár percnyi beszélgetés után jó fogást kívánva búcsúzom el a kitartó és lelkes horgásztól. Szaporátlan lépteim először a gát tövében hagyott motyómhoz, majd onnan hűséges - és szintén meglehetősen sáros, ez egy ilyen nap - kerékpáromhoz visznek. Mire összerámolom magam, és menetkész leszek, már maradnék is. De a könyök zsarol: bele, azaz belém szúr a fájdalom, és egy kézzel vagyok kénytelen vezetni a biciklit, míg elérem a gátból kinyúló kőutat, aholis végre nyeregbe vergődve magam, szomorkásan a pedálra lépek. Hosszú hazautam lesz, gondolom, és nem tévedek sokat.

Mire otthon átöltözöm - a sáros göncök jó két hétig bújkálnak majd az eldugott sarkokban, valamitől tartva ‑ és beborogatom sérült részemet, csörög a telefonom: Tamás az. Két szép süllőt fogott, és ő most indul haza. Természetesen ép könyökkel.

Csákó Gábor
charon24

Kommentek
Partnerek
Kiemelt partnerek:
Média partnerek: