Pár éve szinte elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy hét úgy teljen el, hogy legalább egyszer ne horgásszak az Ipolyon. Azóta sok minden megváltozott, annyira, hogy lassan 2 éve nem horgásztam szeretett folyómon. Ezen a nyáron mindenképpen szerettem volna eljutni legalább 1-1 napra legyezni, illetve pergetni. Egy munkahelyi beszélgetés alkalmával szóba került a horgászat, a szép környezet. Munkatársam ugyan már régóta nem horgászik, egészen más hobbija van, amit szívesen kipróbálna a vízparton. Ez nem más, mint a fotózás. Pont kapóra jött, hiszen eddigi képeim nem éppen „művészire” sikeredtek. Már csak az időpontot kellett egyeztetni, és nekivághattunk első közös kalandunknak…
Elérkezett a várva várt nap, már korán reggel ébresztett az a jóleső izgalom, amit régen éreztem horgászat előtt. Mindamellett egy kis aggodalom is motoszkált bennem: mi van, ha nem sikerül halat fogni az éles bevetésen?
A két botot már előző este bekészítettem az autóba, azt viszont még nem döntöttem el, hogy legyezni vagy pergetni fogok. Majd, ha odaérünk, megnézem, a vizet, aztán választok. A vízállás jónak ígérkezik, 48 cm Nógrádszakálnál. Ez másoknak igen alacsony, de ha gázolni akar az ember, ez a tökéletes.
Útközben még erősebb lett az érzés, amit gyomortájon már előző este is éreztem: mintha évek óta nem látott szerelmemmel randevúznék, olyan izgalomban voltam. Érkezésünkkor a jól megszokott látvány fogadott. Siettem megnézni a vizet, ami a vártnál is alacsonyabb és nagyon tiszta volt.
Összeállítottam a pergető felszerelést. Mivel csukáknak nem szerettem volna wobblert ajándékozni, drótelőkét is kötöttem, tapasztalatom szerint ez nem nagyon zavarja a domikat, mert nem titok, hogy ők lesznek a célhalak a mai napon. Azért reméltem, hogy beugrik egy-két nagyobb domi, esetleg balin vagy csuka, így egy 6 centis Salmo Minnow D-t tettem a kapocs végére. Irány a víz!
Pár perce már dobáltam, de igazából a csalinak megfelelő ellenfelet nem is láttam. 10-15 centis gyerekdomolykók és snecik úszkáltak körülöttem a nagyon tiszta vízben. Próbáltam a bokrok mellett, mederközépen, különböző elakadt uszadékok árnyékában. Jelentkező mégsem akadt. Végre egy mélyebb (kb. 60 cm-es :-)) gödörből előugrott egy „vérszomjas ragadozó”… méreteit meglátva azonnal kisebbre cseréltem a csalit.
Nem kellett sokáig dobálnom, hogy beigazolódjon a kis Ugly létjogosultsága, az átlátszó sekély vízben jól láttam, ahogy a part menti növények közül kivágódik az első támadó, és már koppant is a csalin. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy egy sügér az első jelentkező. Kiemeltem a vízből, hogy jól látszódjon a fotón, de őkelme nem volt túl fotogén, és még mielőtt kattant volna a gép, egy ügyes mozdulattal lerázta magát a horogról. Sebaj, megvolt az első halunk!
Végre összeszűkült a meder, a víz mélysége elérte a combom közepét. A víz fölé lógó ágak alá szívesen állnak a domik. Ilyenkor nehéz szépen tálalni a csalit, mert csípőből kell dobni laposan az ágak alatt úgy, hogy az ne csobbanjon nagyot a vízre érkezéskor. Hiába estem ki a gyakorlatból, mégis sikerült! Díjazta is az első célhal.
Ha egy üzlet beindul… Következő dobásra ismét koppanós válasz érkezett a víz alól, amit elégedetten nyugtáztam. Picivel nagyobb, mint előző társa, de titokban 30 centis vagy nagyobb halakról ábrándoztam. Még mindig ugyanazon a helyen dobáltam, centiről centire próbáltam előrearaszolni, hogy ne zavarjam meg őket. Egy jól sikerült dobás után, ahogyan a csali vizet ért, nagy csobbanás következett, és már éreztem is a karomban a halat. Nem is rossz! Valószínűleg ő lehetett a bandanagy. Tipikus domolykós reakció a beesőre rávágás, mikor léggyel próbálom megfogni őket, sokszor direkt úgy csapom a polibogarat a bokor elé, hogy kiváltsa ezt az ingert.
Attól függetlenül, hogy évek óta nem jártam itt, nem nagyon változott meg a folyó arca, jól tudtam, hol szoktak lenni a jobb halak. A szebbek csak az igazán mély, árnyas gödrökbe álltak be, sajnos azonban az alacsony vízállás miatt ilyen nem sok volt. Persze ha rátaláltam ilyen helyekre, azok több halat is adtak.
Aki nem próbálta, milyen érzés a vízben állva horgászni, nem ismerheti, milyen érzés, mikor a lába előtt úszik el egy csapat dévér vagy egy szebb balin. A dévérek miatt nem is bosszankodtam, a balin viszont lehetett volna a nap hala. Kétszer is láttam, ahogy elúszik mellettem, másodszor a csalit is megnézte. Kb. másfeles lehetett, érdekes módon csúnya sérülések voltak a hátán… milyen szörnyeteg támadhatta meg?
Egy olyan helyhez közeledtem, amit „normál” víznél nem lehet gázolni, de most tökéletes volt. Bokor alja, part széle, mederközép, szórtam a víz minden pontját. Hirtelen mint egy harkály kopogtatott valaki: egymást követő rövid sorozatokkal próbálta magát a horogra erőszakolni, ami végül sikerült. Közben a partot is figyelnem kellett, bár úgy beszéltük meg Ricsi barátommal, hogy én horgásszak, ne is foglalkozzak vele, ő majd kattogtat, de itt már nyakig érő csalán állta az útját. „Még azt a bedőlt fát megdobálom, utána megyünk az autóhoz!”, kiáltottam neki. Nem ellenkezett, amin nem is csodálkozom.
Éreztem a zsigereimben, hogy ott halnak kell lennie, mégis szinte összerezzentem, olyan erővel érkezett a rávágás. Próbált akadót találni a folyó mindkét oldalán, élmény volt az átlátszó vízben nézni, hogyan védekezik nagy iszapfelhőket kavarva maga körül, mintha azokban elbújva megmenekülhetne. Pedig csak egy fotózás várt rá, nem a tepsi.
Horogszabadítás után kimásztam a partra és elindultunk az autó felé, hogy a túra második állomására menjünk, ahol legyezőbottal próbálom becsapni a halakat. Mindketten fülig érő szájjal beszéltünk az eddig történtekről. Milyen érdekes: két, egymástól teljesen különböző hobbi is milyen közel tud hozni embereket!
De ez még csak az első felvonás volt, mondtam is barátomnak: „Eddig könnyű terepen fotózhattál, most megmutatom neked, mit hívok dzsungelpecának!”
Folyt. köv.
Kecskés Viktor (victorcnr)
Fotók: Szadlics Richárd
