Na, ne gondoljon most senki holmi pajzán históriára a cím alapján, pusztán arról van szó, hogy Pásztor Istvánnal sikerült összeegyeztetnünk egy közös horgászatot. Invitáltam őkelmét egy komolyabb esti süllős kiruccanásra, de a találkozó a tervezettnél hamarabb érkezett el, így hát délelőtti pergetés lett a dologból, a Sebes-Körösön. Azért mégiscsak jó volt, hogy az első horgászatunkra nappal került sor, mert gyönyörű képeket sikerült készítenünk. Mármint Istvánnak, én csak úgy bele-bele kontárkodtam a dologba. A tett(ek) színhelye a folyó körösladányi szakasza volt, a duzzasztó alatti, ún. alvíz. Kb. ¾ kilenckor, verőfényes napsütésben, zsongító melegben (és persze csizmában…) kezdhettük meg a halak kergetését. A parton némi gyönyörködés, beszélgetés és szemlélődés után hamar dobálni kezdtünk. Egy süllőifjonccal nyitottam…
Felvillanyozva folytattam, társam is, hisz látta: ezen a vízen lehet halat fogni. Már a második helyen próbálkozom, épp a következő felé cuccolok, mikor fülig érő szájjal közeledik felém a thermocsizmák kétlábú istene. Kezében egy gyönyörű jász, a hal szájában ott ül végzetes műcsali hármas horga. István jaszkója jóval túl van a kilón, hossza 37 centi.
Visszaengedés után mindketten jólesően zsibbadozunk a kókadt levegőtől - alig mozdul szellő, nagyon melegnek érzem az időt, ostobaság volt csizmában elindulni… Nem jelentkezik több hal, bár rablás és fordulás akad minden helyen. Javaslatomra - miszerint próbáljuk meg a túloldali holtágat - elindulunk vissza, a duzzasztó felé. Az egyik helyen valami bolond jószág abajgatja a parthoz közel, a fennakadt uszadék-halmok előtt a kishalakat. Felrakok neki egy kisvöröst (apró, flitteres vörös twister), ejtegetem magam előtt, aztán pofán vágok vele egy, egy…. egy erősen méret alatti süllőcskét. Azért István ezt is lekapja. A furi az, hogy a halnak van néhány apró pióca a szájában. Bár lehet, hogy ez csak nekem fura.
Által menve a holtágra, igen megkapó látvány fogadott bennünket. Természetesen, az igéző víz hatására rögvest pergetni kezdtünk. Ostorozzuk a vizet, én twisterrel, Pista körforgóval - nekem semmi, neki egy gyáva sügér fordul a karabinerbe rögzített villantója után. Persze megfogni nem tudja. Mármint a sügér, a villantót. Elindulunk a holtág partján, ígéretes helyeket dobálunk meg, nézzük a napozó sügereket, csukákat - még egy eltévedt törpebajszit is látunk.
Végre rávágást kapok, „Ez csuka lesz”, de még korai az öröm… Kacsacsőrű barátunk még ki sem dugja fejét a vízből, máris elköszön tőlem. Társam korhol, miszerint béna vagyok, rosszul tartom a botot fárasztás közben, meg különben is, minek erőltettem… Elunva a dolgot, meg idő is van, nekem dolgoznom kell, Pistát a párja várja, így hát elkezdjük megvalósítani a hazamenetel még kiforratlan tervét. Elindulunk az autó felé - a kiszolgált Citroent valamikor még Bokor Károly nyüstölte -, a duzzasztó tetejéről még bámuljuk a vizet, s kibújik-kitör belőlünk a pergető-láz… Csak egy pár dobás erejéig, de maradjunk még! El is határozzuk magunkat, és persze ilyenkor szokott lenni az, hogy jól eltoljuk az időt. Ez történt most is. István kezd egy balinnal, támolygót nyelt le hala, aztán az én SSR-7-SD-met kívánta meg egy hasonló méretű, ugyanahhoz a fajhoz tartozó jószág.
További dobálásomat (is…) siker koronázza: hamarosan fejét rázza egy süllő. Előttem fekszik föl a vízre, kiemelés és horogszabadítás után „Hadd ússzon ez is!” címszóval engedem vissza az alig kilós jószágot.
Eztán a cimbora akaszt egy halat, de a balin meggondolatlanul lelép, még mielőtt közelebb kerülhetne hozzánk 2-3 méternél. István kölcsönbe kér tőlem egy fehér, nagyobb méretű twistert, de azzal nem fog halat. Én meg lecserélem a Rapalát, egy Centrofish wobblerre. A jó mozgású, szépen kidolgozott fahalacskát, alig pár dobás után elkapja valami! A rávágásból süllőt gyanítok, olyan mint az előző, kiló körüli. István a kiemelést is fotózza, én meg a kiemeléssel tötyögök, vesztemre, ugyanis süllőm szakállig húzza mutatóujjam középső percébe a wobbler hasi hármas horgának egyik ágát… Ez eléggé fájdalmas momentuma a pecának, István botomat megfogva, igyekszik segítségemre lenni, így ketten valahogy partra szenvedjük a halat. Egyébként ezt is visszateszem a vízbe.
Néha-néha az órámra pillantok, de ilyenkor mindig rájövök arra, hogy nem kellene az idővel foglalkoznom, lévén már eleve késésben vagyok, egész egyszerűen kizárt, hogy időben beérjek a munkahelyemre. Meg hát nem is nagyon akarok. Dobálunk Istvánnal, mint a megszállottak - hiába a nagy meleg -, a halak meg jönnek-jövögetnek. Elébb egy balin, majd kicsit később egy amolyan „kabátos-süllő”. Érdekes módon a wobbler hasi horga fejtetőn akadt meg. Furcsa, de ezek szerint ilyen is van. Zsolt cimborám ilyenkor mondaná a szöveget - aminek mellesleg külön története van -, hogy „a gereblyézés gazemberség”. Süllőm szabadságát visszanyerve, véleményem szerint boldogan elúszik, bár az is lehet, hogy a történtek miatt sokkolva vagyon őkelme. A zubogó tövéről azonban jön az újabb rávágás, ez balin lesz, az is, picit tán nagyobb, mint az elsőnek fogott. Kiemelés, fotózás, horogszabadítás, visszaengedés - már-már rutinszerűek ezek a műveletek. Nagyon eltelt az idő, nagyon mennünk kéne már - főleg nekem… -, bár nem igazán akaródzik… és ez érthető. Mégis, mindketten megejtjük a sokadik, és a legutolsó „utolsó” dobást is és indulunk.
Az autónál cuccolás: botok szét, kocsiba be, majd beszállunk mi is a felszerelések mellé, és búcsút veszünk Körösladánytól. Örömömre szolgált az Istvánnal való közös horgászat, remélem, nem ez volt az utolsó… és ebben mindketten egyetértünk.
Csákó Gábor /charon24/
